Mit tegyen az ember, ha nyílt hadüzenet érkezik? Olyanoktól, akikkel ugyan nem ért egyet, de esze ágában sincs kétségbe vonni azt, hogy véleményükhöz joguk van, nem vonja kétségbe jószándékukat, csak a megoldásokban vitatkozik velük – mert szerinte nem megfelelő eszközöket javasolnak. Mi történjen, ha ezek az emberek egyszer csak azt mondják ránk, hogy mi bizony rossz emberek vagyunk, azt mondják, hogy nem is vagyunk katolikusok? Mert most a jezsuiták ezt mondják ránk.   

A múlt héten jelent meg a jezsuiták (hivatalos? félhivatalos?) lapjában a La Civiltà Cattolica-ban egy cikk a főszerkesztő és a L’Osservatore Romano argentin kiadásának főszerkesztője (aki egyébként nem katolikus, hanem egy presbiteriánus pap) aláírásával. A lap minden cikkét – bár külön szerzők jegyzik – a szerkesztőség közös álláspontjának kell tekinteni. A lap azt írja magáról, hogy minden cikke a Vatikáni Államtitkárság ellenőrzése után jelenik meg. A cikk nyílt támadás az amerikai értelemben vett konzervatív politikát támogató katolikusok ellen. A továbbiakban ezt ismertetem – a saját megjegyzéseimmel, ellenvéleményemmel, kritikámmal kiegészítve. 

A cikk alapgondolata az, hogy az amerikai konzervatívok szoros kapcsolatban állnak a cikk által „evangéliumi fundamentalistáknak” nevezett vallásos társadalmi csoporttal. A kritika egyrészt őket, de még inkább azon katolikusokat illeti, akik velük szövetségre lépnek. Ők a „katolikus integristák”. E két csoport ökumenikus együttműködése – és nyilvánvalóan az amerikai vallásos konzervatívok világképe – áll a célkeresztben. Eretnekséggel vádolják őket. Vádolnak minket, akik – ha nem is az USA-ban élve – hasonlóan gondolkodunk. 

A szöveg három elemet kritizál. Majd Ferenc pápa (vélt?) tanításával állítja ezeket szembe.

A manicheizmus vádja

Az első vád szerint mi manicheisták vagyunk, mert a világban abszolút jót és abszolút rosszat vélünk felfedezi, azt keressük. Az abszolút jó és abszolút rossz elkülönítése a szerző szerint maga a teokrácia követelése. Kifejezetten azt mondja, hogy a “katolikus integristák” és az „evangéliumi fundamentalisták” közötti ökumenikus együttműködés, amely olyan közös értékekre épül, mint az abortusz, vagy az azonos neműek házassága elleni fellépés, a vallásoktatás szabadsága az iskolákban és „más olyan témák [melletti kiállás], amelyeket általában morális, vagy ezen értékekhez kötődő kérdéseknek tekintenek”, nem más, mint a „teokratikus típusú állam nosztalgikus álma”. És ez magával hozza a „spirituális háború” képét. A szerzők szerint ez a „gyűlölet ökumenizmusa”.

Érdekes persze ezt olyan embernek olvasni (mint én), aki nem kételkedik abban, hogy van természettörvény és isteni törvény – aki (ezek szerint a jezsuita lap hivatalos álláspontjával szemben) azt vallja, hogy ezek a törvények korlátozzák a politikát is. Igen: épp azért, mert abszolút jók. És ebből következően azok a politikai erők, akik ez ellen lépnek fel (például az abortusz, az eutanázia, stb. mellett), azok a rossz mellett kötelezik el magukat. II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásai a „halál kultúrájáról” eszerint ma már megengedhetetlenek lennének?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. július 26.