FÉLTÉKENY ISTEN (23)

Az Egyház hisz az angyalokban, mint tisztán szellemi, az embertől függetlenül létező, az embernél magasabbrendű teremtményekben. Hisz a szent angyalokban, akik imádják Istent, üzeneteit közvetítik az embereknek, és támogatják az embert az üdvösség útján. Hisz a bukott angyalokban is, akik bűnre és kárhozatba próbálják rántani az embert. A Szentírásban számtalanszor fordulnak elő jó és rossz angyalok; ha minden olyan helyet kivágnánk a Szentírásból, amely angyalokról szól, telistele volna lyukakkal. Az ókorban és középkorban az angyalokban való hit általános volt.

A probléma a reneszánszban kezdődött, amikor a festők elkezdték női formában ábrázolni az angyalokat. Szellemi lények lévén, az angyaloknak természetesen nincs nemük; a Bibliában azonban az angyalt jelentő szavak hímneműek, ugyanígy az angyalok nevei is. A nőként való ábrázolás alkalmat adott a festőknek arra, hogy szép nőket fessenek egy olyan korban, amikor az egyházi megrendelések voltak leggyakoribbak. Ez a szex-motívum megjelenését jelenti egy olyan közegben, amelynek szakrálisnak kellene maradnia, és veszélyesen közelíti az angyalokról alkotott képet a mesevilág tündéreihez.

A természetfölöttit tagadó felvilágosodás és racionalizmus már nem igen tett különbséget angyalok és tündérek között; a kettőt egyformán tagadta. A teológia defenzívába ment át az angyalok kérdésében. A II. Vatikáni Zsinat utáni teológiai krízisben megjelent az a teológiai vélemény, amellyel – mint a már ismételten emlegetett Schneider-féle Dogmatika kézikönyve fogalmaz – „az angyalok és a démonok »személyességéről« szóló tanítást úgy fogjuk fel, mint arról való meggyőződést, hogy hatékonyságukat az ember személyes-egzisztenciális síkon tapasztalhatja meg” (I. kötet, 244. o.). Vagyis az angyaloknak az embertől független személyessége nincs.

Ez tévtanítás. A IV. Lateráni Zsinat hitvallása (1215) kimondja: „Egy igaz Isten van, aki … a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett” (Denzinger-Hünermann 800).

A dogma elsősorban a manicheizmus ellen irányul, vagyis azt akarja kizárni, hogy létezik valamilyen öröktől való ős-rossz. Közben azonban nyilvánvalóan kimondja azt is, hogy a szellemi vagyis angyali valóságot Isten megteremtette. Sőt azt is, hogy az ördögöt (sátánt) és a többi démont Isten eredetileg jónak teremtette, és „önmaguktól”, vagyis szabad akaratukból lettek rosszá. Márpedig a szabad akarattal rendelkező szellemi lény személy. Éppen a szellemi alanyt nevezzük személynek. Boethius definíciójával élve a személy „rationalis naturae individua substantia”, „értelmes természetű egyedi alany”. Amit Boethius „egyedi alanynak” mond, azt a skolasztika később „szubzisztenciának” nevezte, az értelmes természet pedig a szellemi lényeket jellemzi, ezért a személyt röviden így definiálhatjuk: „szellemi szubzisztencia”. Ezt szoktam röviden „szellemi alanynak” nevezni, hogy a definíció ne tartalmazzon skolasztikus műszót. Ilyen szellemi alany az ember is, de az embertől függetlenül az angyal is. Ha nem volna az, az angyalok bukásának dogmája nem lehetne igaz.

Az angyalok önálló, személyes létezése tehát az Egyház hitéhez tartozik. Azok a dogmatika-tankönyvek, beleértve Schneiderét, amelyek az angyalok személyességét olymódon értelmezik át, hogy az semmi másban nem áll, mint az ember személyességében, az Egyház hitét rombolják. Ez a jelenség – az írástudók árulása – elterjedt, de igen szomorú vonása korunk Egyházának. A Tanítóhivatal azonban ebben a kérdésben nem enged.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. június 10.