Robert Sarah bíboros előadása (2017)

“A jövő forrása” Kollokvium (“Quelle der Zukunft”)
Herzogenrath, Aachen közelében (Németország)

Bevezető üzenet

Mindenek előtt szívem mélyéből köszönetet szeretnék mondani „A jövő forrása” elnevezésű, XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum Motu propriója megjelenésének 10. évfordulója alkalmából Herzongenrathban megrendezett kollokvium szervezőinek, hogy megengedték, hogy bevezető gondolataimmal megnyissam reflexióikat erre az Egyház életében és még inkább a liturgia jövőjére nézve oly fontos tárgyra, amit nagy örömmel teszek.

Szeretném szívből üdvözölni a Kollokvium minden résztvevőjét, különösen azon szervezetek tagjait, amelyek jelölve vannak a meghívón, amelyet szívesek voltak elküldeni nekem, és remélem egyet sem hagyok ki a felsorolásból: Una Voce Németország; A hamburgi és kölni főegyházmegye papjainak és világi híveinek katolikus köre, Cardinal Newman Association, A herzogenrathi Szt. Gertrúd plébánia papi hálózata.

Ahogyan írtam Ft. Guido Rodheudt atyának, a herzogenrathi Szt. Gertrúd plébánia plébánosának, nagyon sajnálom, hogy nem vehetek részt a Kollokviumon váratlanul felmerülő kötelezettségeim miatt, amelyek tetézték a már úgy is sűrű programomat. Biztosítom Önöket, hogy ennek ellenére imáimban Önökkel leszek minden nap és természetesen jelen lesznek napi szentmiséim offertóriumában, amelyet a Kollokvium négy napja alatt fogok bemutatni március 29. és április 1. között. Ezért legjobb képességeim szerint egy rövid reflexióval indítom el tanácskozásukat, amelynek témája a Summorum Pontificum Motu proprio egységben és békében történő megvalósítása.

Ahogyan tudják, az ún. „liturgikus mozgalom” a XX. század elején X. Szt. Piusz pápa Tra le sollicitudini Motu propriójában (1903) kifejezett szándéka volt, hogy megújítsa a liturgiát és hozzáférhetőbbé tegye annak kincseit, hogy így ismét a hiteles keresztény élet forrásává lehessen. Innen származik a liturgia meghatározása, mint „az Egyház életének és missziójának csúcsa és forrása” ahogyan a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium Liturgikus Konstitúciójában olvassuk (l. 10. pont).

Soha sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a liturgia, mint az Egyház csúcsa és forrása, magára Krisztusra épül. A mi Urunk Jézus Krisztus ugyanis az új és örök szövetség egyetlen és végleges Főpapja, mivel önmagát ajánlotta fel áldozatul és „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette azokat, akiket megszentel” (v.ö. Zsid 10,14). A Katolikus Egyház Katekizmusa ezért kijelenti: “Krisztusnak ezt a misztériumát hirdeti és ünnepli az Egyház liturgiájában, hogy a hívek belőle éljenek és tanúságot tegyenek róla a világban” (n. 1068).

Ez a “liturgikus mozgalom”, amelynek egyik legjobb gyümölcse volt a Sacrosanctum Concilium Konstitúció az a kontextus, amelyben vizsgálnunk kell a 2007. július 7-én megjelent Summorum Pontificum Motu propriót és amely megjelenésének tizedik évfordulóját nagy örömmel és hálaadással ünnepeljük ebben az évben. Ezért mondhatjuk, hogy a X. Szt. Piusz pápa által elindított „liturgikus mozgalom” soha sem szakadt meg, és napjainkban is folytatódik a XVI. Benedek pápa által adott új lendületet követően.

Ennek kapcsán említhetjük azt a különleges gondosságot és személyes figyelmet amellyel a szent liturgiát pápaként celebrálta és a beszédeiben gyakran előforduló utalásokat annak központi helyére az Egyház életében, végül két tanítóhivatali dokumentumát, a Sacramentum Caritatis-t és a Summorum Pontificum-ot. Más szavakkal az, amit liturgikus aggiornamentonak neveznek bizonyos értelemben XVI. Benedek Summorum Pontificum Motu propriójában teljesedett be.

Miről szólt ez? A nyugalmazott pápa megkülönböztette ugyanannak a római rítusnak két formáját: az ún. „rendes” formát, mely a II. Vatikáni Zsinat irányelvei alapján megújított Római Misekönyv liturgikus szövegeire utal, és a „rendkívülinek” nevezett formát, amely a liturgikus aggiornamento előtt használt liturgiára utal. Így jelenleg a római vagy latin rítusban két misekönyv van hatályban: B. VI. Pál pápáé, amelynek harmadik kiadása 2002-ben jelent meg, és Szt. V. Piuszé, amelynek legutóbbi, Szt. XXIII. János által kiadott változata 1962-re megy vissza.

A Motu propriót kísérő Püspökökhöz írt levelében XVI. Benedek pápa világosan megmagyarázta, hogy döntésének oka, amely szerint egyszerre két misekönyv létezik nem csak az, hogy eleget tegyen bizonyos hívő csoportok kívánságának, akik ragaszkodnak a II. Vatikáni Zsinat előtti liturgikus formákhoz, hanem az is, hogy lehetővé tegye az egy római rítus két formája közötti kölcsönös gazdagodást, más szavakkal nem csak békés együttélésüket hanem tökéletesítésük lehetőségét az őket jellemző legjobb vonások hangsúlyozása által.

Különösen azt emelte ki, hogy „ A római rítus két formája vagy úzusa kölcsönösen gazdagíthatják egymást: a régi Misekönybe beilleszthetők és beillesztendők az új szentek és néhány az új prefációk közül….  A VI. Pál Misekönyve szerinti mise celebrálása képes lesz az eddiginél jobban felmutatni a szakralitást, mely sok embert vonz a korábbi úzushoz.” Ezekkel a fogalmakkal fejezte ki a nyugalmazott pápa kívánságát, hogy újra indítsa a „liturgikus mozgalmat”.

Azokon a plébániákon, ahol lehetségessé vált a Motu proprio megvalósítása, a lelkipásztorok tanúsíthatják, hogy a hívek és a papok egyaránt buzgóbbá lettek, amit maga Rodheudt atya is igazolhat. Beszámolnak arról a visszahatásról és pozitív lelki fejlődésről, amely megmutatkozik a rendes forma szerinti eucharisztikus liturgiák megélési módjában, különösen az Oltáriszentség imádását kifejező gesztusok újrafelfedezése terén: térdelés, térdhajtás stb., továbbá a szent csend által kifejezett nagyobb összeszedettséget, amelynek kísérnie kell a szentmiseáldozat legfontosabb pillanatait, hogy a papok és a hívek képesek legyenek bensővé tenni a hit ünnepelt titkát.

Az is igaz, hogy bátorítani kell és támogatni a liturgikus és lelki nevelést. Hasonlóképpen szükség lesz egy gyökeresen átértelmezett pedagógia bevezetésére, hogy a tridenti misekönyv rítusainak magyarázatában túllépjünk a túlzottan formális „rubricizmuson” azok számára, akik még nem ismerik, vagy csak részlegesen ismerik azt … és akik olykor nem egészen pártatlanok. Ennek érdekében sürgősen szükség van egy kétnyelvű latin – népnyelvű misekönyv összeállítására a világi hívek eucharisztikus ünneplésben való teljes, tudatos, bensőséges és még gyümölcsözőbb részvételének lehetővé tétele érdekében.

Nagyon fontos a két misekönyv közötti folyamatosság hangsúlyozása megfelelő liturgikus katekézis által…. Sok pap tanúsítja, hogy ez egy serkentő feladat, mert tudatosan dolgozhatnak a liturgikus megújulásért, saját igyekezetükkel hozzájárulhatnak a „liturgikus mozgalomhoz”, amelyről fentebb szó volt, más szavakkal valóban részt vehetnek abban a misztikus és lelki megújulásban, amely missziós jellegű, amelyet a II. Vatikáni Zsinat szándékolt, és amelyre Ferenc pápa is lelkesen felszólít minket.

A liturgiát ezért mindig úgy kell megreformálni, hogy még hűségesebb legyen misztikus lényegéhez. De ez a „reform”, mely a II. Vatikáni Zsinat által szándékozott hiteles „megújulás” helyébe lépett leggyakrabban felszínes szellemben került megvalósításra éspedig egyetlen egy kritérium alapján: minden áron háttérbe szorítani azt az örökséget, melyet teljesen negatívnak és túlhaladottnak állítottak be és így szakadékot teremteni a Zsinat előtti és utáni korszak között.

Elég, ha csak újra elolvassuk a Liturgikus Konstitúciót, mégpedig őszintén, értelmének kiforgatása nélkül, és észre fogjuk venni, hogy a II. Vatikáni Zsinat igazi célja nem egy olyan reform elindítása volt, amely alkalmat szolgáltat a hagyománnyal való szakításra, hanem épp ellenkezőleg, a hagyomány újrafelfedezése és megerősítése annak legmélyebb értelmében. Amit „a reform reformjának” nevezünk, de talán pontosabban „ a rítusok kölcsönös gazdagításának” kellene nevezni, hogy XVI. Benedek magisztériumának kifejezését használjuk, az valójában elsősorban lelki szükségszerűség, mely nyilvánvalóan a római rítus mindkét formájára vonatkozik.

A liturgiát megillető különleges gondosság, annak sürgőssége, hogy nagyra becsüljük, és szépségéért, szakrális jellegéért munkálkodjunk, a hagyományhoz való hűség és a törvényes fejlődés közötti helyes egyensúly megtalálása, a diszkontinuitás és törés hermeneutikájának ebből fakadó feltétlen és radikális elutasítása: ezek a lényegi elemek alkotják minden hiteles keresztény liturgia szívét.

Joseph Ratzinger bíboros fáradhatatlanul ismételte, hogy az Egyház az elmúlt ötven évben, vagyis a II. Vatikáni Zsinat óta megrázó válság a liturgia válságához kapcsolódik, és így a tisztelet hiányához, a deszakralizációhoz és az istentisztelet lényegi elemeinek kilúgozásához. “Meg vagyok győződve”, írja, “hogy az Egyház válsága, amelyet ma tapasztalunk nagyrészt a liturgia szétesésének köszönhető.”2

A II. Vatikáni Zsinat kétségtelenül elő akarta mozdítani Isten népének nagyobb aktív részvételét, és elősegíteni a hívek keresztény életének naponkénti fejlődését (ld. Sacrosanctum Concilium, n. 1). Nyilvánvaló, hogy ebbe az irányba értékes kezdeményezések születtek. Ugyanakkor nem hunyhatunk szemet a katasztrófa fölött, a pusztulás és a szakadás fölött, amit az élő liturgia modern szószólói okoztak az Egyház liturgiájának saját ötleteik szerinti átformálásával.

Elfelejtették, hogy a liturgikus cselekmény nem csak ima, hanem mindenek fölött misztérium, amelyben végbemegy valami a mi javunkra, amit nem érthetünk meg teljesen, de el és be kell fogadnunk hitben, szeretetben, engedelmességben és imádó csendben. Ez a hívek aktív részvételének igazi értelme. Nem kizárólag külső aktivitásról van szó, a liturgikus szerepek vagy funkciók kiosztásáról, hanem inkább fokozottan aktív befogadásról: ez a befogadás önmagunk alázatos felajánlása Krisztusban és Krisztussal csendes imában és messzemenően szemlélődő magatartásban.

A hit komoly válsága, nem csak a keresztény hívek szintjén, hanem ugyancsak és különösen sok pap és püspök között képtelenné tett minket, hogy az eucharisztikus liturgiát áldozatként fogjuk fel, amely azonos a Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra végbevitt aktussal, a kereszt áldozatának vértelen megjelenítése szerte az Egyházban különböző korok, helyek, népek és nemzetek között.

Gyakori az a szentségtörő tendencia, hogy a szentmisét lealacsonyítsák egy egyszerű közös étkezés, egy profán ünnepség szintjére, ahol a közösség önmagát ünnepli, vagy még rosszabb, egy értelmét vesztett élet kínjaitól való szánalmas menekvés eszközévé, vagy attól a félelemtől való menekvésé, hogy szemtől szemben találkozzunk Istennel, mert az Ő ragyogása leleplez minket és kötelez arra, hogy őszintén és szépítés nélkül szembenézzünk belső életünk csúfságával. De a szentmise nem menekvés, hanem Krisztus élő áldozata, aki meghalt a kereszten, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól, hogy kinyilatkoztassa az Atya szeretetét és dicsőségét.

Sok katolikus nem tudja, hogy minden liturgikus ünneplés végső célja Isten dicsőítése és imádása, az emberek üdvössége és megszentelése, mivel a liturgia „tökéletesen megdicsőíti Istent és megszenteli az embert” (Sacrosanctum Concilium, n. 7). A legtöbb hívő – beleértve a papokat és püspököket – nem ismeri a Zsinat ezen tanítását. Ahogyan azt sem tudják, hogy Isten igaz imádói nem azok, akik saját ötleteik és kreativitásuk szerint reformálják a liturgiát, hogy tetszetőssé tegyék a világ számára, hanem azok, akik mélységében megreformálják a világot az evangélium alapján, hogy hozzáférhessen ahhoz a liturgiához, mely a mennyei Jeruzsálemben öröktől fogva ünnepelt liturgia visszfénye.

Ahogyan XVI Benedek gyakran hangsúlyozta, a liturgia gyökere az imádás, tehát Isten. Ezért szükséges felismerni, hogy a liturgiát és magát az Egyházat a Zsinat óta érintő komoly, mély válság oka az a tény, hogy központja már nem az Isten és az Ő imádása, hanem inkább az ember és annak állítólagos képessége, hogy valamit „csináljon” amivel elfoglalja magát a liturgikus ünneplés alatt.

Az egyházi vezetők jelentős része még ma is lebecsüli a komoly válságot, amelyen az Egyház keresztül megy: a dogmatikai, erkölcsi és fegyelmi tanítás terén jelentkező relativizmust, a súlyos visszaéléseket, a szent liturgia deszakralizációját és banalizálását, az Egyház küldetésének pusztán szociális és horizontális szemléletét. Sokan hiszik és széltében – hosszában hangoztatják, hogy a II. Vatikáni Zsinat igazi tavaszt hozott az Egyházba. Az egyházi vezetők növekvő száma azonban ezt a „tavaszt” úgy értelmezi, mint az Egyház évszázados örökségének elutasítását, a róla való lemondást, vagy akár mint múltjának és hagyományának radikális megkérdőjelezését.

Az európai politikusokat azzal vádolják, hogy elutasítják vagy tagadják Európa keresztény gyökereit. De az első, aki elutasította ezeket a keresztény gyökereket és múltat kétségtelenül a Zsinat utáni katolikus egyház. Egyes püspöki karok pl. elutasítják a Római Misekönyv eredeti latin szövegeinek hűséges lefordítását. Mások azt állítják, hogy minden helyi egyház lefordíthatja a Római Misekönyvet, nem az Egyház szent öröksége alapján, a Liturgiam authenticam-ban előírt módszerek és elvek szerint, hanem olyan ábrándok, ideológiák és kulturális kifejezésmódok szerint, amelyeket – ahogy mondják – a nép megért és elfogad.

A nép azonban arra vágyik, hogy megtanítsák Isten szent nyelvezetére. Magát az Evangéliumot és a kinyilatkoztatást „újraértelmezik”, „kontextusba helyezik” és hozzáigazítják a dekadens nyugati kultúrához. 1968-ban a francia Metz püspöke egyházmegyei hírlapjában egy szörnyű, felháborító dolgot írt, amely úgy tűnt, mint az Egyház múltjával való teljes szakítás vágya és kifejezése. A püspök szerint ma újra kell gondolnunk magát a Jézus Krisztus által hozott megváltás fogalmát, mert az apostoli Egyház és az első századok keresztény közösségei semmit sem értettek meg az Evangéliumból. Csak a mi korunk értette meg a Jézus által hozott megváltás tervét. Íme, a metzi püspök vakmerő, meglepő kijelentése:

A világ átalakulása (a civilizáció változása) a Jézus Krisztus által hozott megváltás merő fogalmának megváltoztatását is tanítja és követeli; ez az átalakulás megmutatja nekünk, hogy az Egyház gondolkodása Isten tervéről a jelenlegi változás előtt nem volt eléggé evangéliumi…. Egyik korszak sem volt annyira képes, mint a miénk, hogy megértse a testvéri élet evangéliumi eszményét.3

Egy ilyen elképzeléssel nem csoda, hogy pusztulás, rombolás és háború kezdődött el és tart a mai napig liturgikus, doktrinális és erkölcsi téren, mert azt állítják, hogy egyetlen korszak sem volt képes olyan jól megérteni az „evangéliumi eszményt”, mint a miénk. Sokan nem akarnak szembenézni az egyházi önpusztítás jelenségével az Egyház doktrinális, liturgikus, erkölcsi és lelkipásztori alapjainak szándékos leépítése által.

Miközben egyre több és több magas rangú prelátus makacsul támogat nyilvánvaló doktrinális, erkölcsi és liturgikus tévedéseket, melyeket már százszor elítéltek és azon munkálkodnak, hogy leépítsék azt a kevés hitet is, ami még megmaradt Isten népében, miközben az Egyház hajója szeli ennek a dekadens világnak háborgó vizeit, a hullámok elborítják a fedélzetet és a hajó már már megtelik vízzel, az egyházi vezetők és hívek egyre növekvő száma kiált: “Tout va très bien, Madame la Marquise!” [“Minden nagyszerű, Nagyságos Asszonyom” egy 1930-as évekből származó népszerű tréfás ének refrénje, melyben egy nemesasszony alkalmazottai katasztrófák sorozatáról számolnak be neki].

A teljes előadás elolvasható a Juventutem Magyarország honlapján.

Létrehozva 2023. november 27.