Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa szerint a II. Vatikáni Zsinatot követő viták és visszaélések ellenére a katolikus liturgia végső soron az egység forrása, ami a keresztényeket a kereszt áldozatában és megváltásában formálja. Sarah bíboros minderről egy Kölnben tartott liturgikus konferencián beszélt, március 31-én.

A bíboros szerint ha a katolikusok úgy érzik, hogy egy megosztó “liturgikus háború” részesei, azt “tévútnak” kell tekinteniük. A liturgia ehelyett “a legtökéletesebb példa olyan helyre, ahol a katolikusok az egységet kell, hogy megtapasztalják az igazságban, a hitben, és a szeretetben”.

“Ennek eredményeként elképzelhetetlen a liturgiát úgy ünnepelni, hogy közben testvérgyilkos érzület és gyűlölet van bennünk. Ebben a szemtől szembe állásban Istennel, ami a liturgia, a szívünk mentes kell, hogy legyen minden ellenségeskedéstől, ami szükségessé teszi, hogy mindenki érzékenységét tiszteletben tartsuk.” – mondja a bíboros.

Sarah bíboros hangsúlyozta, hogy szükség van annak újbóli megerősítésére, hogy a II. Vatikáni Zsinat sohasem hívott a múlttal való szakításra. Utóbbi gondolat helyett a zsinatnak a liturgikus megújulásról való hiteles elképzelését kellene előtérbe helyeznünk.

A prefektus bíboros a beszédét a XVIII. Kölni Nemzetközi Liturgikus Konferencián monta el, ami XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum instrukciójának 10. évfordulójára összpontosított. Benedek pápa instrukciója bátorítást adott a papok számára, hogy a római katolikus liturgiát az 1962-es latin nyelvű Római Misszálé szerint ünnepeljék, amit ma a liturgia “rendkívüli” formájaként ismerünk.

Beszédében a bíboros – amelyet egyéb kötelezettségei miatt nem tudott személyesen megtartani – a liturgiával és az Egyház II. Vatikáni Zsinat utáni irányvonalával kapcsolatos különféle vitákkal foglalkozott.

Boldog VI. Pál a zsinatot követően adta ki az új Római Misszálét, amit ma “rendes” formaként ismerünk, és amit világszerte latinról helyi nyelvekre fordítottak le. Sarah bíboros szerint a liturgiának mind a rendes, mind a rendkívüli formája “a liturgia szépségét, szentségét, csendjét, történetiségét, misztikus dimenzióját, és imádatát” kell, hogy tükrözze a hívek felé.

“A liturgiának szemtől szembe kell állítania minket Istennel, személyes kapcsolatba és intenzív belsőségességbe vonva minket Vele. A Legszentebb Szentháromság belsőségességébe kell, hogy merítsen minket.” – mondta a bíboros, majd hozzátette: “a liturgia lehetővé kell, hogy tegye számunkra, hogy mindannyian elérjük a hit egységét, és Isten Fiának igaz ismeretét.”

A prefektus bíboros elutasított minden olyan igyekezetet, ami a Római Misszálé két formáját, vagy a római liturgiát és a keleti katolikus egyházak liturgiáit szembeállítja egymással. “Inkább be kellene lépnünk a liturgia nagy csendjébe, lehetővé téve a magunk számára, hogy gazdagodjunk a liturgia valamennyi formájával, legyenek bár épp latinok vagy keletiek” – mondta Sarah bíboros.

Misztikus csend és szemlélődő lélek nélkül a liturgia nem marad más, mint “alkalom gyűlölködő megosztottságra, ideológiai konfrontációkra, és a gyengék nyilvános megszégyenítésére, azok által, akik tekintélyt tulajdonítanak maguknak – ahelyett, hogy az egységünk és közösségünk helyszíne lenne az Úrban”.

Sarah bíboros beszélt a liturgikus formálás fontosságáról, aminek a hitvallással, és a Katolikus Egyház Katekizmusa alapján végzett katekézissel kell kezdődnie. Ez a formálás “megvéd minket attól a veszélytől, amit bizonyos ‘újdonságokra’ vágyó teológusok többé-kevésbé tanult különcködései jelentenek”.

Sarah bíboros szerint valamennyi autentikus keresztény liturgia törekvést is magába foglal aziránt, hogy fejlessze és értékelje a saját szépségét és szentségét, valamint, hogy “fenntartsa a helyes egyensúlyt a hagyományhoz való hűség és a legitim fejlődés között”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy “teljes mértékben és radikálisan” el kell utasítani minden olyan értelmezést, ami a liturgikus történelmet a múlttal való szakításként mutatja be.

A bíboros hosszasan beszélt a liturgia körüli megosztottságról, súlyos kritikákat is megfogalmazva bizonyos visszaélésekkel szemben.

Miközben a szakrális érzület elválaszthatatlan a liturgiától, egyes híveket mégis annyira rossz bánásmódban részesítenek vagy megbotránkoztatnak a liturgia babonás ünneplésével, hogy már “liturgikusan otthontalanná” váltak.

Sarah bíboros bírálta a liturgikus reform azon módját, ami szerinte kudarcot vallott a II. Vatikáni Zsinat által elképzelt hiteles megújulás megvalósításában. Ez a mód “babonás lelkülettel” lett megvalósítva, és helytelenül azt célozta, “hogy bármi áron megszabaduljon attól az örökségtől, amit teljesen negatívnak és meghaladottnak állított be azért, hogy szakadékot képezzen a zsinat előtti és utáni idők között”.

Sarah bíboros szerint a II. Vatikáni Zsinatnak nem állt szándékában, hogy “szakítás legyen a hagyománnyal”, hanem sokkal inkább újra felfedezni és megerősíteni akarta a hagyományt, “annak legmélyebb jelentőségében”.

“Valójában amit a ‘reform reformjának’ nevezünk, és amit pontosabban talán ‘a rítusok kölcsönös gazdagításának’ kellene hívnunk – hogy XVI. Benedek tanításában szereplő kifejezést használjuk -, mindenekelőtt lelki szükség.” – mondta a bíboros.

“Joseph Ratzinger bíboros fáradhatatlanul ismételgette, hogy a válság, ami az Egyházat megrázta az elmúlt ötven évben, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta, a liturgia válságával, és így az isteni liturgia alapelemei iránti tiszteletlenséggel, azok megszentségtelenítésével és horizontálissá tételével áll kapcsolatban.”

Ahogy Ratzinger bíboros írta a visszaemlékezéseiben, meggyőződése, hogy “a válság az Egyházban, amit ma tapasztalunk, nagymértékben a liturgia szétesésének köszönhető”.

Sarah bíboros hozzátette: “nem lehetünk vakok a katasztrófára, pusztításra, és szakadásra, amit az élő liturgia modern szószólói indítottak el az Egyház liturgiájának a saját ötleteik szerinti átformálásával.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. április 20.