Bagdi Bella életmódfejlesztő és mantraénekes a szenvedést akarja kiiktatni az emberek életéből és a szükségletek beteljesedését tartja kiemelten fontosnak. A Boldogságórák már Erdélybe is eljutottak. A szerk.

Először is a pozitív pszichológia1 a valóságban inkább különféle ezoterikus gyakorlatok és tanok gyűjteménye, mintsem pszichológia. Mikor el akarják adni,  rengeteg szó van arról, hogy milyen komoly tudományos háttere van2, ettől elringatva az ember nem veszi észre, hogy a pszichológus szépen lépésenként beviszi egy ezoterikus meditációba, ahol pár perc múlva már szellemi segítőt kell hívnia.

Innét kezdve  jön a tuva-sámán, a jóskártya, a segítő kövek, a rezgések és vég nélkül hasonlók3 – s ha az embernek peche van, tényleg meghívott valakit már az első alkalommal.

Az a gyakorlat és hozzáállás, amit a pozitív pszichológia ajánl, hogy mindig pozitív dolgokra gondoljunk, minden helyzetben találjunk meg a pozitívat, folyamatosan erősítsük magunkat pozitív gondolatokkal,  pszichológiai szinten valójában súlyosbítja a problémákat.

Ezek hátterében hátterében ugyanis döntően az áll, hogy az ember a negatív érzéseit, gondolatait lenyomta a tudattalanba és ennek a feszültsége jelenik meg az olyan kellemetlen pszichológiai tünetekben, mint a szorongás, pánikroham, depresszió. A pozitív gondolatok mantrázása ezt az elfojtást erősíti, aminek következtében szépen felerősödik a szorongás, pánikroham és  a depresszió.

A másik  hatása a pozitív gondolatok állandó ismételgetésének az, hogy az ember kiszáll ezzel a valóságból. Egy pánikroham közben azt mondogatni például, hogy nincs semmi baj, az tiszta őrület, hiszen, ha az embernek pánikrohama van, az éppen elég nagy baj. A világ tele van rosszakkal, amiket látni kell, és van egy csomó helyzet, amiben semmi pozitív nincs.

Ha ezekben a helyzetekben nem látjuk meg a rosszat, mert álpozitívumokkat vakítjuk magunkat, akkor ezt a helyzetet átengedtük a rossznak.  Ha  az ember kiszáll a valóságból, letagadja a problémákat, letagadja a rosszakat, akkor semmi esélye sincs arra, hogy kezelni tudja azokat, meg tudjon velük küzdeni.

Talán az elfojtásnál és a tagadásnál is veszélyesebbek a pozitív pszichológiának azok a gyakorlatai, amelyek során a különféle relaxációs és immaginációs technikákkal4 létrehozott belső képeket közvetlen iránymutatásoknak értelmezik. Ezek a képek legjobb esetben5 is a tudattalanunk képei. A tudattalanban egyrészt az emlékképeink vannak, részben olyanok, amelyek be vannak ágyazva az élettörténetünkbe, reflektált, tudatos felnőtt viszonyban vagyunk velük, de nagyobb részben olyanok, amelyek, gyereki szinten, tértől-időtől-történettől független határtalanságban rögzültek, nem kerültek be  a téri-idői-történeti hálóba. Másrészt mindazok az érzéseink tudattalanok, amelyeket a környezetünk megtiltott nekünk (amelyek lefojtását aztán ezzel a tiltással azonosulva mi magunk is folytatunk). Ezek az elfojtott érzések  szintén téri-idői-történeti koordináták nélkül tárolódnak.

Ez egy kisgyerek működésmódja, aki nem tanulta még meg azt, hogy az érzései pontosan milyen valóságot is tükröznek. Semmiféle extra bölcsesség nincs bennük. Ez egyszerűen egy regresszív működésmód. Közvetlenül ezekre bízni magunkat olyan, mintha a kétéves gyerekünktől várnánk annak az eldöntését például, hogy változtassunk-e munkahelyet.

Ez persze nagyon jól jöhet akkor, ha valaki nem akar felelősséget vállalni azért a döntéséért, hogy adott esetben nem a helyes, hanem a kellemes alternatívát választja. És ugye, láss csodát, ha megmozgatjuk a tudattalanunkat, akkor ott ezt fogjuk találni – már csak azért is, mert a helyes/nem helyes megkülönböztetéséhez az értelmünket kéne használni.

Ha az ember nem akar áldozatokat és nehézségeket vállalni,  ennek nincs tutibb módja, minthogy “megkérdezze” a “belső gyermeket”, a belső képeket és érzéseket – itt biztos nem fog semmilyen felszólítást találni a felelősségvállalásra és áldozathozatalra.6

Az írás elolvasható itt.

Boldogságórák ‒ kérdések és dilemmák keresztény szemmel

Létrehozva 2020. július 14.