Miután reggel a mentes kávémat leöblítettem egy mentes vízzel, a mentes kenyeremre kentem egy kis mentes vajkrémet, majd egy szelet mentes párizsival megkoronázva betetettem az uzsonnásdobozba. Ebédre mentes pizza, utána mentes rágó, este lazításként egy kis mentes sör – és mivel már régen leszoktam a valódiról – mentes elektromos cigi a haverokkal.

Nem, ez nem paródia, és nem is a jövő század regénye, ez a jelen. Ezt akartuk, ezt kaptuk. Mentesen élünk. Persze nem lehet mindent egy kalap alá venni, ami “mentes”, de egyvalamiben hasonlóak ezek a termékek: azért hozták őket létre, mert a vásárlók a hagyományosnál jobb, egészségesebb élelmiszerekre, italokra vágynak. Mentesre.

Nem mindegy, hogy mi a kiindulási alap: egy készítmény, amely eredetileg is tartalmaz olyan anyagot, amelytől meg akarunk szabadulni (pl. sör – alkohol), vagy pedig olyanról van szó, amely eredetileg “mentes” volt, de aztán bizonyos okok miatt mára tele van olyan anyagokkal, amelyeket sok vásárló nem lát szívesen (pl. kenyér – adalékanyagok).

A cukormentes rágógumi, a koffeinmentes kávé, az alkoholmentes sör bizonyos szempontból egészségesebb cukrot, koffeint, alkoholt tartalmazó “eredeti” társaiknál. Amikor viszont a kenyér, a kolbász, a ketchup, a mustár, a májpástétom stb. mentes, érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni.

Mitől mentesek ezek a termékek (ha azok)? Olyan adalékanyagoktól, amelyeket azért alkalmaznak a gyártás során, hogy a termékek szebbek, nagyobbak, ropogósabbak, illatosabbak – és nem mellékesen könnyebben, egyszerűbben gyárthatóak, tartósabbak, olcsóbbak legyenek.  Klasszikus tyúk-tojás probléma: a gyártók szerint a fogyasztók érdeke, igénye az adalékanyagok alkalmazása, a fogyasztók (egy része) szerint viszont nem ők igénylik, hanem a gyártók tukmálják rájuk ezeket az anyagokat. Ebben az ügyben nincsen abszolút igazság, mindkét fél érveiben vannak méltányolható elemek.

Abban egyetértés van, hogy csak olyan anyag kerülhessen adalékanyagként az élelmiszerbe, amely biztonságos. Abban azonban, hogy mi tekinthető biztonságosnak, milyen szintű bizonyítás szükséges, nincs közmegegyezés. A fogyasztók, fogyasztóvédők magasabb szintű, a gyártók alacsonyabb szintű biztonságossági “küszöböt” óhajtanak. Sőt, a helyzet annyiban még bonyolultabb, hogy a küszöb magassága folyamatosan változik, ráadásul némely esetben érthetetlenül alacsony, máskor irracionálisan magas. Ennek oka, hogy az egyes anyagok megítélése az új tudományos vizsgálati eredmények fényében folyamatosan változik: ami tegnap még veszélyesnek tűnt, azt ma már biztonságosnak gondoljuk, és fordítva. A jogszabályok pedig általában lassan követik mindezt.

A legnagyobb hisztéria az ún. E-számokat övezi mostanság. E-szám = gonosz, egészségtelen, pfújj! Sokan úgy vélik, az E-számmal jelölt termék csakis valamilyen vegyipari eredetű kemikália lehet, amely komoly veszélyt jelent a fogyasztó egészségére. Legjobb tehát, ha E-mentest veszünk.

Ezzel szemben a valóság az, hogy az E-számok rendszerét azért hozták létre, hogy egyszerűbbé, egyértelműbbé tegyék a élelmiszer-adalékanyagok jelölését a termékeken. Az E-szám fedhet szintetikus anyagokat, de nagyon gyakran természetes, a leghétköznapibb élelmiszer-alapanyagokban előforduló természetes anyagok bújnak meg a szám mögött. Egy példa: a C-vitamint szeretjük, az aszkorbinsav már “gyanús”, az E300 viszont kifejezetten veszélyesnek tűnik – pedig ugyanarról az anyagról van szó… És remélhetőleg azzal sem árulok el titkot, hogy ha a veszélyesség egyáltalán nem függ az eredettől: a természetes anyagok között lehetnek veszélyesek, a szintetikusok között vannak ártalmatlanok. 

Kérdés persze, hogy mekkora szükség van ezekre az anyagokra. Bizonyos esetekben hasznosak: ha az adalékanyag ártalmatlan és felhasználásának fő célja a termék organoleptikus jellemzőinek javítása (és nem elsősorban a gyártó “kényelme”), nem látom problémásnak alkalmazását. Ha viszont az adalékanyagról kiderült, hogy akár veszélyes is lehet, ráadásul tulajdonképpen fölösleges a használata (ezek több élelmiszer-színezékre érvényes állítások), jobb lenne kihagyni az összetevők közül. Különösen elgondolkodtató, ha egy olyan termék összetevői között találjuk adalékanyagok egész sorát, amelyet korábban évezredeken át adalékanyagok nélkül, pár összetevő felhasználásával állítottak elő (pl. kenyér). Engem speciel bosszant, hogy ezek a kenyerek még csak nem is finomak… A hagyományos, kovászos kenyérnél, a frissen facsart narancslénél finomabb terméket semmilyen adalékanyaggal nem lehet produkálni…

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2015. december 21.