Az alábbi cikk Marian Eleganti püspöknek a Római Élet Fórumon, 2025. december 4-én elhangzott beszédéből származik.

(LifeSiteNews) — 1986. január 25-én II. János Pál pápa kihirdette az első sokvallásos világbéke-napot, melyet ugyanazon év október 27-én tartottak meg. Az eseményen 150 különböző vallási csoport képviselője vett részt, köztük Tenzin Gyatso dalai láma, a tibeti buddhizmus, a hinduizmus és a szikhizmus képviselői, Inamullah Khan az Iszlám Világkongresszustól, valamint Elio Toaff, Róma főrabbija, hogy csak néhányat említsünk.

További találkozók követték ezt, különböző hangsúlyokkal: 1993-ban, 2002-ben, 2011-ben és 2016-ban.

Ami az assisi vallásközi találkozókat illeti, a kúria tisztviselői és a püspökök már a kezdetektől fogva aggodalmakat fogalmaztak meg. Felvetették a kérdést, hogy ez a nem katolikus és nem keresztény vallási vezetők találkozója nem áll-e veszélyesen közel a „szinkretizmus eretnekségéhez”. Mindenekelőtt: ezek a találkozók nem ipso facto [ténylegesen] minden vallási hagyományt egy szintre helyeztek-e? „Hogyan imádkozhatott a pápa olyan férfiakkal és nőkkel, akik más Istent vagy több istent imádtak?” Valójában ez a találkozó II. János Pál ötlete volt.

Etchegaray bíboros magyarázata szerint a pápa meg volt győződve arról, hogy a világ vallási hagyományai képesek békét hozni a nemzetközi konfliktusokba. Ezen a ponton azonnal felmerül a kérdés, hogy nem igaz-e ennek ellenkezője. Gondoljunk csak a keresztények üldözésének mértékére, különösen a muszlim országokban, de a nacionalista hinduizmus részéről is, hogy csak két példát említsünk. A szándék az volt, hogy minden vallás képviselője a maga módján és a maga helyén imádkozzon, és csak azután jöjjenek össze, mert „II. János Pál világosan tudta, hogy ez nem jelenthet egyetemes közös imádságot, mert az valódi szinkretizmus lett volna, és ezért lehetetlen – nemcsak számára, hanem mások számára is”. Böjtöt is kellett tartani, és II. János Pál pápa Assisit választotta helyszínül, hogy zarándokként utazhasson oda.

A világvallások negyedik Assisi találkozójával kapcsolatban XVI. Benedek pápa 2011. március 4-én kelt levelében így fogalmazott Peter Beyerhaus lutheránus lelkésznek: „Mindenesetre mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy az esemény szinkretista vagy relativista értelmezése lehetetlen legyen, és hogy egyértelmű maradjon, hogy továbbra is hiszek és vallom azt, amire a Dominus Jesus című levelemben emlékeztettem az egyházat.”

Valószínűleg pontosan ezt féltette az akkori hitvallási kongregáció prefektusa az első találkozó idején, és ezek a félelmek az évek során nyilvánvalóan nem oszlottak el. Nem szabad alábecsülni a képek erejét, melyek kevésbé árnyaltak voltak, mint Ratzinger teológiai magyarázatai. Az akkori Apostoli Szignatúra prefektusa, Raymond Leo Burke bíboros 2011-ben így írt a képek erejéről:

Számos veszélyt rejthet egy ilyen találkozó a tömegkommunikációs eszközök által történő közvetítés szempontjából, amivel – mint nyilvánvaló – a pápa is tisztában van. A tömegkommunikációs eszközök még a képek alapján is azt fogják sugallani, hogy minden vallás összefogott, hogy Istentől békét kérjen. Egy rosszul képzett keresztény ebből azt a súlyosan téves következtetést vonhatja le, hogy az egyik vallás ugyanolyan jó, mint a másik, és hogy Jézus Krisztus csak egy az üdvösség sok közvetítője közül.

A II. Vatikáni Zsinathoz hasonlóan, mutatis mutandis [megfelelő módosításokkal], az úgynevezett „Assisi szelleme” (vö. Enzo Bianchi; Andrea Riccardi; Etchegaray bíboros; a konstantinápolyi pátriárka) a relativista tendenciáknak a katolikus egyházban való legitimálását kínálta, amelyre sokan hivatkoztak, de amely rendkívül homályos és differenciálatlan volt, és amit a „Dominus Jesus” végül megpróbált ellensúlyozni. Mindenesetre Ratzinger bíboros nem vett részt az első találkozón, és fenntartásai az évek során inkább növekedtek, mint csökkentek. Számára a vallások nem cserélhető szimbólumai annak az egyetlen láthatatlan Istennek, aki minden mögött áll, és akire alapvetően mindannyian gondolunk, és nem vagyunk mindannyian Isten gyermekei pusztán azért, mert természetünknél fogva az emberi fajhoz tartozunk. E tekintetben Ferenc pápa most sokkal tovább ment, mint elődei. Erről később részletesen beszélünk.

Egy dolog biztos: az Úr parancsa, hogy hirdessük az evangéliumot minden népnek, és tegyük őket tanítványainkká (Mt 28,18-20; Mk 16,15f; Lk 24,46f; Jn 20,21; ApCsel 1,8), sok helyen továbbra is figyelmen kívül marad, és ez már évtizedek óta így van. Sokan elismerik a fejlesztési segélyek jogosságát, de nem a keresztény misszió szükségességét, amit határozottan elutasítanak.

A vallási individualizmus és a multikulturális pluralizmus, amelyek ipso facto relativisztikusak, olyan társadalmi légkört teremtettek, amit a igazságra való igény iránti nagy ellenszenv és ellenségeskedés jellemez. Széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy minden vallás csak különböző út ugyanazon cél eléréséhez. Nem lehet többé olyan vallás, amely azt állítja, hogy birtokolja a (feltételezett „lízingelt”) igazságot.

Sajnos Ferenc pápa 2024. szeptember 13-i nyilatkozata a szingapúri Catholic Junior College-ban ebbe az irányba mutat, és minden tisztelettel a pápa iránt, de objektíven botrányos. Idézem:

Az egyik dolog, ami leginkább meglepett bennetek, fiatalokban, itt jelen lévőkben, az a vallások közötti párbeszédre való képességetek. És ez nagyon fontos, mert amikor elkezdenek vitatkozni: „Az én vallásom fontosabb, mint a tiéd…”, „Az enyém igaz, a tiéd nem igaz…”, hova vezet ez? Hova…? [Valaki válaszol: „Pusztuláshoz”]. Így van. Minden vallás egy út Istenhez. Összehasonlítom őket különböző nyelvekkel, különböző idiómákkal, amelyekkel oda lehet eljutni. De Isten mindenki számára Isten. És mivel Isten mindenki számára Isten, mindannyian Isten gyermekei vagyunk. „De az én Istenem fontosabb, mint a tiéd!” Igaz ez? Csak egy Isten van, és mi, a vallásaink, nyelvek vagyunk, utak Istenhez. Vannak szikhek, muszlimok, hinduk, keresztények, de ezek különböző utak. Értitek?

Ez egy nézet, mellyel már az 1990-es években is ellentétben álltam egy salzburgi pluralista vallási teológiai szemináriumon.

A vallási pluralizmus ellenez minden olyan „ideológiát”, amit „rá kell kényszeríteni” az emberekre – ismét egy feltételezés – mint „az egyetlen érvényes” vagy „az egyetlen üdvözítő” ideológiát. Az a hozzáállás elfogadott, amely segít az embereknek, de nem törekszik „megtérítésükre”. A „misszió” itt egyfajta önteltségnek és gőgnek tűnik.

A feminista teológia egyik vezető gondolkodója, Rosemary R. Ruether a kereszténység univerzális koncepcióját, ami a „jó hír” terjesztésére irányuló „missziót” követel, tiszta „imperializmusnak” minősítette. A keresztény teológusok Krisztust is egyenrangúvá teszik más üdvösség közvetítőivel (vö. az amerikai presbiter John Hicks „krisztológiájával”). Jézus abszolút voltára vonatkozó állítása „központi probléma” teológiájukban, és véleményük szerint új értékelést igényel az isteni valóság más elképzeléseinek, az úgynevezett istenérzések kontextusában. Perry Schmidt-Leukel szintén ezt a koncepciót támogatja.

Jézus abszolútumra való igénye, amely a Nagy Küldetés vagy a missziós gondolat alapját képezi, így ismét komoly akadályt jelent: „Mi pedig a megfeszített Krisztust hirdetjük: a zsidóknak botrány, a pogányoknak bolondság, de a hívőknek, mind zsidóknak, mind görögöknek, Krisztus, Isten hatalma és Isten bölcsessége.” (1 Kor 1,23) Ezért az elmúlt évtizedekben a misszió fogalmát felváltotta a partnerség és a (vallások közötti) párbeszéd fogalma, amely kevésbé terhelt „negatív jelentéssel”, vagy az „interkulturális tanulás” fogalma. Nyilvánvaló, hogy manapság a toleranciát tévesen a meggyőződés és az igazságra való igény feladásaként értelmezzük.

Ennek eredményeként a „misszió” bármit jelenthet (elkötelezettség a klíma vagy a korlátok nélküli és határok nélküli migráció mellett), kivéve azt, hogy valakit meggyőzzünk az igazságról – a mi kontextusunkban Jézus Krisztusról. Úgy tűnik, hogy ez volt Ferenc pápa véleménye is.

Azonban a „párbeszéd”, mint a relativista credo megtestesítője, amely eleve és elvileg egyetlen beszélgetőpartnernek sem biztosít lehetőséget arra, hogy a másiknál mélyebb betekintést nyerjen az igazságba, pontosan ezt a párbeszédet teszi feleslegessé és értelmetlenné. Szókratész a Phaidónban (91, a-c) így fogalmaz: „Csak akkor szép meggyőződni valamiről, ha az igaz is!” Igen, felmerül a kérdés: lehet-e egyáltalán ragaszkodni egy olyan valláshoz, amelynek igazságában (sőt, kiválóságában) nem vagyunk igazán meggyőződve (mert ellenkező esetben őszintén fel kellene adnunk vagy megváltoztatnunk)?

A párbeszéd és az igehirdetés természetesen összefüggenek egymással, és ebben az értelemben nem igazán alternatívák (vö. a Pápai Vallásközi Párbeszéd Tanácsának 1991. május 19-i dokumentuma). A párbeszéd magában foglalja a hit tanúságtételét, míg a hirdetés előfeltételezi a párbeszédet. De a meggyőzés munkáját egyedül Isten végzi. Tőle származik a szellem és az erő megnyilvánulása, amely nem igényel meggyőzést. „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából,⁵hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja” (1 Kor 2,4).

Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. (1 Tim 2:3-7)

Innen felmerült bennem a kérdés, hogy mit értett Ferenc a prozelitizmus alatt, amit többször és határozottan elutasított, egy olyan polemika, amely véleményem szerint a misszió elutasítását jelentette. Úgy értette-e a missziót, mint egy multikulturális, toleráns és dialógusra épülő béketerület terjesztését, ahol minden ellentét és ellentmondás nyitott határokkal és kívánatos társadalmi igazságossággal létezik egymás mellett? Egyfajta belső világi Isten országát, az egyetemes testvériséget, anélkül, hogy zavaró igazságkérdések merülnének fel, és ezért Jézus Krisztus kifejezett közvetítése nélkül, legfeljebb erkölcsi példaként?

A vallások nem mind ugyanazt értik, amikor Istenről beszélnek, vagy azt hiszik, hogy megtapasztalták őt! Nem hiszem azt sem, hogy mind ugyanabba az irányba tartanak. Nem vagyok meggyőződve arról sem, hogy a világ nagy vallásai csak Isten önkifejezésének különböző változatai.

Amikor az atyák a pogányok között is létező igazság magváról beszéltek, nem elsősorban a vallásaikat értették alatta, hanem mindenekelőtt a fejlett (görög) filozófiájukat. Gondoljunk csak az ókori filozófusokra, mint Platón és Arisztotelész, vagy az ázsiai bölcsesség tanítóira, mint Konfuciusz.

Az atyák azonban a pogány vallásokat démoni ihletésűnek tartották. Ez a nézetük a Szentíráson alapul: „Amit a pogányok áldoznak, azt nem Istennek, hanem az ördögöknek áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségre lépjetek az ördögökkel” I1 Kor 10,20). „A népek minden istene üres káprázat” (Zsolt 95(96),5). Ebből sok atya arra következtetett, hogy a bálványimádás mögött nem csupán emberi tévedés áll, hanem egy szellemi erő, amely elhomályosítja az igaz Istent. Aquinói Tamás (13. század) tanítja, hogy a pogány vallásokban vannak igazság nyomai (pl. Isten természetes ismerete), de ezeket démoni hatások és emberi tévedések megrontották vagy eltorzították. Summa Theologiae, II-II, q.94, a.4: „A démonok arra késztették az embereket, hogy a teremtményeket istenként imádják.”

A pluralista vallási teológiában hirdetett Jézus Krisztus személyének relativizálása és az ebből eredő új vallásteológiai koncepció azon alapul, hogy a priori [eleve] kizárják annak lehetőségét, hogy Isten egyedülálló, megismételhetetlen és tartós módon megtestesüljön a történelemben, és így általánosan kötelező és érthető módon kinyilatkoztassa magát. A teológiai értelemben vett „kinyilatkoztatás” ezért nem oldódhat fel egy univerzális vallási jellegű, homályos „miszticizmusban”. Ebből következik, hogy a vallási tudatosság e tekintetben megnyilvánuló kifejezései nem tulajdoníthatók megkülönböztetés nélkül Isten Lelke mindenütt jelen lévő munkájának egy vallások közötti kontextusban. Nem lehet, hogy Jézus Krisztusban ugyanaz az Isten tanúskodott szeretett Fiáról (vö. Mt 3,17; 17,5; Mk 1,11; 9,7; 12,6; Lk 3,22; 2Pt 1,17), és néhány évszázaddal később Mohamed, a próféták pecsétje révén hirdette volna, hogy Istennek nincs fia (!), ahogyan azt a Korán keresztény- és szentháromságellenes polemikája állítja.

Interkulturális szempontból az evangélium a föld sója és a világ világossága. Olyasmit tár fel, ami másképp nem látható. Ebben az értelemben az evangélium a vallás kritikája is. Ahogy Jézus beszélgetése a szamaritánus asszonnyal Jákób kútjánál mutatja, a kompromisszumok nélküli érvényességi állítások („Az üdvösség a zsidóktól jön”; „az igazi templom Jeruzsálemben van”, vö. Jn 4,22f) együtt létezhetnek a párbeszédre való képességgel és más gondolkodásmódok tiszteletben tartásával. Ez a beszélgetés, minden óvatossággal, megmutatja, hogyan lehet a másik embert mélyebb megértésre késztetni, hogy a vallási állításokkal való szembesülésben igenis számít, kivel vagy milyen hittel van dolgunk: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.”” (Jn 4,10).

Ehhez a felismeréshez képest Pál mindent feladott: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam.” (Fil 3,8) Itt elkerülhetetlenül eszünkbe jut Jézus példázata: „A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,44). János evangéliuma Krisztus ismeretében látja a legfőbb örök életet: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). De hogyan ismerheti meg bárki is Őt, ha senki sem hirdeti Őt, kérdezi az apostol retorikus (vö. Róm 10,14)?

Az Abu Dhabi-i Nyilatkozatban az Isten által adott vallások sokféleségére utaló rész jelentős kritikát váltott ki. A következőket állítják: „A vallás, a bőrszín, a nem, az etnikai hovatartozás és a nyelv sokfélesége és pluralizmusa Isten bölcs akaratának eredménye, amellyel Isten megteremtette az embereket.”

Ha ezt a mondatot az iszlámra alkalmazzuk, azonnal világossá válik, mennyire helytelen. Az iszlám ugyanis saját bevallása szerint is egy keresztényellenes vallás. A kereszténység és az iszlám nem létezhet egymás mellett, nemcsak az igazságelmélet szempontjából, hanem a gyakorlatban is. Ez abból is nyilvánvaló, hogy az iszlám mindig üldözte és elnyomta a kereszténységet, ahol csak teret nyert, és így eltűntette azt. A mai keresztény mártírok többsége muszlimok keze által hal meg. A dokumentum továbbá kijelenti: „Ezenkívül határozottan kijelentjük, hogy a vallások soha nem buzdítanak háborúra, és nem szítanak gyűlöletet, ellenségeskedést, szélsőségességet, erőszakot vagy vérontást. Ezek a katasztrófák a vallási tanításoktól való eltérés és a vallások politikai kihasználásának eredményei.” Ez nem más, mint a történelem eltorzítása és a valóság iránti vakság, ha nem is szándékos megtévesztés.

Valóban minden vallás ugyanúgy tanítja az erőszakmentességet, mint az evangélium? Nem éppen az erőszakhoz való viszony az iszlám valódi problémája a vallások közötti kontextusban? Az az állítás nyilvánvalóan hamis, hogy „a vallások soha nem buzdítanak háborúra, nem keltenek gyűlöletet, ellenségeskedést vagy szélsőségességet, és nem hívnak fel erőszakra vagy vérontásra”. Ez különösen ellentmond az iszlám alapító dokumentumainak és történelmének (a Koránnak és a Hadithnak), melyek kifejezetten erőszakra szólítanak fel, és mindig is erőszakot alkalmaztak. Mindenesetre az a gondolat, hogy minden emberre, beleértve a keresztényeket, a zsidókat és a hitetleneket (kuffãr) is testvérként tekintsünk, teljesen idegen az iszlámtól.

Kétséges, hogy az Abu Dhabi-i Nyilatkozat képes-e újraértelmezni az iszlám önképét, amely a világot az iszlám uralma alatt álló béke házára (Dãr al-Islãm) és a háború házára (Dãr al Harb) osztja. A keresztények viszont magukévá tették a jó szamaritánus példázatát, amely alapján minden idegenben a szomszédjukat látják. Ez számukra abszolút normatív és kötelező, ez is az egyik oka annak, hogy a kereszténység, mint egyetlen más vallás sem, hozzájárult a világ humanizálásához. Maga Krisztus is a jó szamaritánus (Lk 10,25–37) és az Emberfiának a nemzetek feletti ítéletéről (Mt 25,31–46) szóló példázatokban szolidaritást mutatott minden emberrel, aki elvileg és mindig a szomszédunkká válhat.

Jézus minden emberért meghalt. A keresztények számára ez minőségileg más kapcsolatot hoz létre, ez minőségileg eltérő kapcsolatot teremt, mint ami az iszlámnak az emberekkel való kapcsolata, függetlenül azok hitétől és világnézetétől. A keresztény szeretet még az ellenség befogadásáig is eljut (befogadás). Egy ilyen gondolat, például az iszlám úgynevezett „ellenségeinek” vagy „ellenfeleinek” szeretete, az iszlám számára teljesen ésszerűtlen és érthetetlennek tűnik. Mit változtathat ezen egy olyan hatóság magyarázata, amely nem normatív minden muszlim és az iszlám egészére nézve? Miért nem említi név szerint az Abu Dhabi-i Nyilatkozat Jézus tanítását, miszerint minden embert szeretni kell, melyet implicit módon az emberek közötti egyetemes emberség (testvériség) eszméjének tényleges forrásának kell tekinteni? Végül is Jézust az iszlámban is prófétának tekintik anélkül, hogy paradox módon tanításait és önképét valóban elfogadnák.

Csak a muszlimok igaz (hitbeli) testvérei a hívő muszlimoknak. Ők alkotják az ummát (hitközösséget). Az iszlámban a más vallásúak és a nem hívők per se [önmagukban] másodrendű állampolgárok (emberek), mert az iszlám világnézetben az emberek muszlimként lettek teremtve (az iszlám Ádám és Ábrahám eredeti vallása), és a muszlim hit szerint a zsidók és a keresztények a történelem során eltorzították az igazi hitet. Ellenkező esetben muszlimok maradtak volna. Ez alapvető egyenlőtlenséget teremt közöttük és a jámbor muszlimok között, amit az Abu-Dhabi dokumentum nem szüntet meg, és véleményem szerint a Fratelli tutti (2020) sem.

Keresztény szemszögből nézve Jézus Krisztus egyedülálló és egyetemes közvetítői szerepe az Abu Dhabi nyilatkozatban a kettős aláírás miatt homályos. Ez keresztény szempontból meglepő. Mint mindig, az új testvériség Jézus Krisztus egyetemes közvetítői szerepének rovására jön létre: az Ő igazságra való igénye és közvetítői szerepe háttérbe szorul. Ez a nyilatkozat előfeltétele. Ellenkező esetben a nagy imám valószínűleg nem írta volna alá az Abu Dhabi Nyilatkozatot. Őszintébb lenne a testvériség helyett szeretetről beszélni, amely a kereszténységben a Krisztusba vetett hitre, a keresztségre vagy a Szentlélek és a víz általi újjászületésre alapul, és nem az ember akaratára, azaz nem természetes alapokra.

Az Abu Dhabi Nyilatkozat egyfajta szekuláris „Isten országa” koncepciót hirdet, amely nem a keresztény hitre (a Szentlélek és a víz általi újjászületésre) alapul, hanem egy testvériségre, amely idegen az iszlámtól, de keresztény gyökerek táplálják. Jobb lenne emlékeztetni a muszlimokat az emberi jogokra, melyek még mindig a saría törvényének vannak alávetve, és ezért nem lehetnek ilyen módon egyetemesek. Jobb lett volna, ha a nagy imám fenntartások nélkül aláírta volna az egyetemes emberi jogokat.

Az Abu Dhabi-i Nyilatkozat testvériségét a természetes, egyetemes emberi és politikai kölcsönös tolerancia birodalmának mutatják be. Az ilyen humanitárius, lényegében tisztán politikai békefogalmakat a történelem során többször is hirdették, és gyakran forradalmi, azaz erőszakos módon valósították meg. A valóságban ezek a keresztény hit vagy az evangélium töredékeiből állnak össze. Eddig ezek a kísérletek mind kudarcot vallottak, és nem hozták meg azt, amit ígértek és amire törekedtek. Ennek oka, hogy nem térítették meg az emberi szívet az Istenről és az emberről szóló igazsághoz, vagy Jézus Krisztushoz, hanem olyan emberi elméleteket követtek, amelyeket saját forradalmi történelmük cáfolt meg, példátlan mértékű erőszakos cselekmények és milliók halála árán (vö. A kommunizmus fekete könyve).

Az egyetlen, aki az Isten, és aki valóban meg tudja újítani az emberi szívet belülről, Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma.

Ironikus módon Szolovjev azonos című novellájában a mindent megbocsátó Antikrisztus egy ilyen egalitárius, relativista, ökumenikus békekirályságot ígér, amelyben a diskurzus résztvevői nem kell, hogy a legcsekélyebb mértékben is feladják saját nézeteiket az abszolút igazság kedvéért, hanem pontosan azt hallják az Antikrisztustól, amit hallani akarnak, és amiben máris hisznek.

Az Abu Dhabi Nyilatkozat minden embert Isten gyermekének nyilvánít, mert az emberiséghez tartoznak, míg János evangéliuma Isten fiúi mivoltát Krisztusba vetett hithez és a keresztséghez köti (a Lélek és a víz által való újjászületéshez, nem az ember akaratához). Ez vonatkozik az egyetemes testvériség fogalmára is (Fratelli tutti, 2020. október 3.).

Américo Aguiar bíboros, aki Lisszabon segédpüspökeként koordinálta az utolsó Világifjúsági Napot (2023), felkavarta a kedélyeket a következő kijelentésével: „Nem akarjuk a fiatalokat Krisztushoz vagy a katolikus egyházhoz vagy ilyesmihez téríteni.” Azt mondta, hogy ennek az eseménynek a „fő üzenete” a következő volt: „Másképp gondolkodom, másképp érzek, másképp szervezem az életemet, de testvérek vagyunk, és együtt építjük a jövőt.”

Aguiar ezt a nézetet helyesen kapcsolja össze Ferenc pápa programszerű társadalmi enciklikájával, a Fratelli Tutti-val (2020). Jézus Krisztus nélkülözhetetlen közvetítése miatt nem egyetemes testvériségről kell beszélnünk, hanem jótékonyságról, a jó szamaritánus példabeszédének értelmében. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki nem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

Jézus nagy megbízatása szerint minden embert az Ő tanítványává kell tennünk. Egy katolikus egyház, ha ezt feladja, már nem katolikus. Ismétlem: emberként nem születésünktől fogva vagyunk Isten gyermekei, hanem az Ő teremtményei. Először el kell fogadnunk és meg kell erősítenünk fiúi mivoltunkat. Ezt Krisztusban kapjuk meg. Hitünk a megfelelő válasz erre az ajánlatra és a feltétele annak, hogy Jézus Krisztusban fiúi mivoltunkba befogadjanak. Krisztus megadja nekünk az erőt, hogy Isten gyermekei legyünk: ha hiszünk benne és megkeresztelkedünk! Aki mindenkit be akar vonni és senkit sem akar kizárni azon az áron, hogy Krisztust, Isten Fiát és az egyetemes igazságot, a nemzetek üdvözülését, a közvetítőt és az Istenhez vezető egyetlen kaput háttérbe szorítja, vagy más lehetőségekkel egyenrangúvá teszi, az nem érdemli meg a „keresztény” nevet.

(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. (Jn 1,9-14).

Ez az egyetlen alapja testvériségünknek, semmi más.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. december 6.