Ez egy régi történet: monsignor Murphy papságának ötvenedik évfordulóját ünnepli. Nagy esemény ez, és mindenki eljön, hiszen a monsignor ennyi éven át ugyanabban a kisvárosban élt. Az este elején a monsignor néhány szót szól arról, mennyire szerette a papságot, de milyen sokkoló volt, hogy az első gyónás, amit hallott, egy gyilkosé volt! A közönség nevet, és az este folytatódik. Jóval később megérkezik a polgármester. Ahogy a politikusok szokták, feláll, és mond néhány szót. Dicséri a monsignor papi életét és szolgálatát. Aztán a közönség megdöbbenésére elárulja: „Monsignor nem tudja, de az én gyónásom volt az első, amit hallott!”

Ez a történet könnyedén illusztrálja a gyónási titok sérthetetlenségét, és ezt a tanítást a hívők és a papok tudatába vési. A gyónási titkot ért legutóbbi támadások fényében érdemes újra átgondolni a történet bölcsességét.

2025. május 2-án Robert Ferguson, Washington állam kormányzója törvénybe iktatta azt a törvényjavaslatot, amely minden papot kötelez a gyermekbántalmazás gyanújának bejelentésére. Eddig minden rendben. De a törvény nem engedélyez semmilyen kivételt a gyónási szentség során szerzett gyanú esetén. Hasonlóképpen, egy brit tisztviselő megerősítette, hogy a „Bűnözés és rendőrségről szóló törvényjavaslat” nem engedélyez semmilyen kivételt – beleértve a gyónási titkot is – a gyermekek szexuális bántalmazásának bejelentési kötelezettsége alól. A washingtoni és brit katolikus püspökök ellenezték ezt a rendelkezést.

A Katolikus Egyház mindig is azt tanította, hogy amit a bűnbánó a gyónási szentségben (a gyóntatószékben) elmond, azt semmilyen körülmények között nem lehet senkinek sem elárulni. Az egyház kánonjogi törvénykönyve kimondja: „A szentségi titoktartás sérthetetlen; ezért a gyóntatónak tilos bármilyen módon, bármilyen formában és bármilyen okból elárulnia a bűnbánót.”

Papok haltak meg ennek védelmében. Nepomuki Szent János (1345–1393) néha a gyóntatók védőszentjeként kerül megemlítésre. Ez egy sokatmondó idézet, mert teljes mértékben azon a hiten alapul, hogy ő a gyónási titok iránti hűség miatt halt mártírhalált. A cseh királyné gyóntatójaként nem volt hajlandó felfedni a gyónását a gyanakvó király előtt. Nem teológiai vagy lelkipásztori gyakorlatáért, hanem egyszerűen a gyónási titok iránti hűségéért hívják segítségül. Ezért itt nem csupán titoktartásról vagy óvatosságról van szó, hanem valami többről, mint az ügyvéd-ügyfél titoktartási kötelezettségéről.

Természetesen egyetlen épeszű ember sem gondolja, hogy a gyermekbántalmazás gyanúját ne kellene jelenteni. Ugyanakkor a Katolikus Egyház, amely már így is éles tűz alatt áll ebben a kérdésben, gonoszságban való bűnrészesség gyanúját kelti, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy még ez az információ is a gyónási titok védelme alatt áll. „Mit rejtegetnek?” – gondolhatják az emberek. És a mainstream média is ezt a gondolatmenetet erősíti. Általában az egyházi doktrínákat „politikának” vagy „álláspontnak” mutatják be. Ha ez lenne a helyzet, akkor valóban abszurd lenne ragaszkodni a gyónási titokhoz. Ezért elengedhetetlen, hogy ezt a kérdést elsősorban teológiai szempontból megértsük. Az egyház doktrínája a gyónási titok sérthetetlenségéről nem politikai vagy jogi megfontolásokból fakad, hanem Jézus Krisztusról, a szentségekről és valójában önmagáról alkotott megértéséből.

Először is, mint minden szentséget, a gyónást (más néven bűnbánat vagy megbékélés) is maga Krisztus alapította. A gyónás esetében az isteni akarat, hogy ezt a szentséget megalapítsa, húsvét este nyilvánult meg. A feltámadt Krisztus megjelent az apostoloknak a felső szobában. Rájuk lehelt, és így szólt: „Vegyétek a Szentlélek erejét! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,23). Ezekkel a szavakkal Isten az embereknek a bűnök megbocsátásának, de egyben a bűnök megtartásának, azaz nem megbocsátásának a hatalmát is megadta. Így, hogy megkülönböztesse, mi a helyes, a megbocsátónak (gyóntatónak) szüksége van arra, hogy a megbocsátást kérő (a bűnbánó) bűnbánatában lelkiismeretének megnyilvánulását és bűnbánatát kifejezze.

Az Egyháznak nincs hatalma megváltoztatni a Krisztus által rábízott szentségek lényegi elemeit. A gyónás esetében a titoktartás egyike ezeknek a lényegi elemeknek. Ez isteni eredetű, nem emberi. Ennek figyelmen kívül hagyása szentségtörés. Ezért az egyház a gyónási titok megszegését exkommunikációval bünteti. Vagyis ez nem csak bűn, hanem az egyházi törvény szerint bűncselekmény (deliktum) is. Látjuk tehát, hogy a titoktartás az egyház önmagáról és kormányzásáról alkotott felfogásának része, nem csupán politikai vagy jogi álláspont, és természetesen nem fedezék.

A titoktartás abszolút természetét jobban megérthetjük, ha a gyóntató szemszögéből nézzük. A szentség természete olyan, hogy amikor a pap szentgyónást hallgat, azt nem saját személyében, nem mint XY atya teszi, hanem in persona Christi, Krisztus személyében. Vagy még jobb: Krisztus maga használja a papot eszközként a bűnök megbocsátására és a bűnbánók megbékítésére. Így a gyóntató nem saját információit, hanem Krisztusét hallja. Bármennyire is jó szándékú, a pap nem tehet az információval azt, amit akar. És természetesen nem tehet vele azt, amit az állam akar. Ennek egy másik következménye, hogy még a bűnbánó sem adhat engedélyt a gyóntatónak, hogy beszéljen a gyónásáról. Mert, ismét, a bűnbánó nem a papnak adta át az információt, hanem magának Krisztusnak a pap szolgálatán keresztül.

Végül is nem annyira arról van szó, hogy az Egyház nem hajlandó betartani az ilyen törvényeket, hanem inkább arról, hogy nem teheti meg. Ez ellentétes lenne azzal, ami valójában.

A titoktartás szentségét az is bizonyítja, hogy még annak közvetett megsértése is helytelen (mint szegény monsignor Murphy esetében). A papnak olyan tisztelettel kell viseltetnie a titoktartás iránt, hogy semmilyen módon ne beszéljen vagy cselekedjen úgy, hogy valaki egy adott bűnt egy adott személynek tulajdoníthasson. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a papnak nagyon keveset (ha egyáltalán) szabad beszélnie arról, amit hall, nehogy véletlenül felfedje mások bűneit. Ez közvetlen jelentőséggel bír a gyermekek szexuális bántalmazásának bejelentésére vonatkozó törvények szempontjából, mert könnyen belátható, hogy a gyóntatás során szerzett információk továbbadása hogyan vezethet egy személy bűneinek felfedéséhez.

A titoktartási kötelezettséget a bűnbánó szempontjából is meg kell érteni. Mint már említettük, a gyónás megköveteli a bűnbánótól, hogy lelkiismerete megnyilvánuljon: hogy vádolja magát gondolatai, szavai és cselekedetei bűneivel, és hogy ezeket a bűnöket számmal és fajtával nevezze meg. A gyónás tartalma tehát nem csupán valami kínos dolog, amit a bűnbánó nem akar, hogy mások megtudják, vagy amit az emberi illendőség miatt titokban tart. Az ember legbelsőbb lényegéről van szó, ahol Isten a leginkább jelen van. A gyónásnak az emberi lelkiismerethez méltó titoktartást kell biztosítania, „az ember legbelsőbb titkának és szentélyének.”

Ez a megfontolás már elvezet minket a pasztorális gyakorlathoz. Az egyetlen ok, amiért a katolikus hívők gyónni mennek – gyakran egy számukra ismeretlen paphoz –, hogy bíznak ebben a tanításban. A gyónás nem pusztán emberi interakció, amelyben a pap személyisége, bölcsessége, tudása vagy szentsége a legfontosabb. Ez a bűnbánó és Krisztus találkozása a pap (aki mindig alkalmatlan a szent feladatra) szolgálatán keresztül. Ezt alapította meg Jézus, és ezt tartják be mind a papok, mind a hívők. Ha másképp lenne, a bűnbánók vonakodnának vagy nem lennének hajlandók a szentséghez szükséges lelkiismeret-nyilatkozatot megtenni. A bűnbánó gyónási kötelezettsége tehát a sérthetetlen titoktartáson múlik.

Ebből a teológiai igazságból fakad az egyház nyilvános álláspontja is, miszerint a gyónási titok semmilyen körülmények között nem sérülhet. Ez nem jogi vagy politikai „álláspont.” Nem jobboldali vagy baloldali kérdés. Egyszerűen csak az egyház saját teológiájáról, sőt, az egyház lényegéről szóló kijelentés. Az egyetlen politikai kijelentés itt az, hogy az államnak nincs hatalma az egyház belső működése felett. „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.” (ApCsel 5,29).

Az emberek ellenvetik: „de ezek a törvények nagyon jó célt szolgálnak”, sőt, a legmagasabb célt: Krisztus kicsinyeinek védelmét. De az ilyen javak elérése során mindig óvatosnak kell lennünk, hogy közben más javakat ne tapossunk sárba. Nem elég az igazságot keresni. Igazságosan kell cselekednünk, oly módon, hogy tiszteletben tartsuk nemcsak az ember, hanem Isten és az egyház jogait is.

Hasznos szem előtt tartani azt is, hogy az egyház üldözéseinek nagy része jó szándékkal kezdődik, nem teológiai kérdésekkel, hanem az állam hatékonyságával és gyakorlatiasságával kapcsolatos kérdésekkel. Politikai naivitás lenne azt gondolni, hogy az állam beéri a gyóntatószékből származó információkkal. Ha az állam egyszer hozzáférést nyer egy szervezethez, akkor hajlamos arra, hogy egyre több hatalmat követeljen felette. Ha az egyház engedne ennek a jó célnak, akkor biztosan hamarosan újabb jó cél jelenne meg. Rájönne, hogy azzal, hogy elárulta azt, amit Isten rábízott, semmit sem nyert, csak még több beavatkozásnak tette ki magát.

Végül is nem annyira arról van szó, hogy az egyház nem hajlandó betartani az ilyen törvényeket, hanem inkább arról, hogy nem tudja betartani őket. Ez ellentétes lenne önmagával. A legkisebb engedmény ebben a kérdésben Jézus Krisztusnak az egyházra bízott megbízatásának elárulását jelentené. Ugyanígy elárulná az egyház saját önértelmezését és tanítását is.

Kép licenc: Adobe Stock

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. július 21.