Miután Jordan Peterson felesége, Tammy csatlakozott a katolikus egyházhoz, az EWTN műsorvezetője, Colin Flynn egy interjúban megkérdezte Jordant, hogy Tammy megtérése „jót tett-e” a házasságuknak. „Nem” – válaszolta – »régóta nagyszerű, … nevetségesen jó«. De amikor arról faggatták, hogy „elfogadja-e felesége hitét”, azt válaszolta: „Mindenkinek megvan a saját sorsa. . . . Én a dolgok határán létezem”.

Ez a nagy paradoxon Peterson legújabb kötetében, a We Who Wrestle with God: Perceptions of the Divine [Mi, akik Istennel birkózunk: Az isteni felfogása]. Peterson joggal magasztalja a Bibliát, amely hősies kalandra és önfeláldozásra hív mindannyiunkat, és arra, hogy bátran kimondjuk az igazságot. Elmagyarázza, hogy a logosz, az Ige, amely megmenti és megváltja a világot, és hogy különösen a kimondott szó hogyan alakítja át a káoszt létezővé. Peterson – és ennek következtében könyve is – „a dolgok határán létezik”: ez a mű egy olyan hagyomány gazdagságának, szépségének és igazságának erőteljes védelme, amelyet ő maga nem fogad el teljesen. És felhívás egy olyan kalandra, amelybe ő maga sem vágott bele teljesen.

Modern prófétaként Peterson sokakat felkészített a hitre – köztük engem is -, de Mózeshez hasonlóan ő is az Ígéret Földjét bámulja, de képtelen belépni oda.

Bibliai hagyomány, múlt és jelen

Peterson könyve elsősorban a Teremtés könyvéről és a Kivonulásról szóló előadássorozatát követi , de kiterjedt elmélkedéseket tartalmaz az evangéliumokról (a Daily Wire portálon megjelent legutóbbi projektje), valamint a Számok, a Leviták és a Jónás könyvéről is. Az anyag mennyisége, amellyel Peterson foglalkozik, lenyűgöző, és a könyv tele van (Peterson számára) szokásos, homályos tudományos és pszichológiai tanulmányokra való hivatkozással, például a nagy nyelvi modellek és a hierarchia fenntartására szolgáló csimpánzstratégiák hosszas elemzésével. Értékes meglátásokat tartalmaz mind a Szentírásban jártas hívők, mind pedig azok számára, akik először fedezik fel a Szentírást. Peterson friss és izgatott szemmel méri fel a bibliai hagyomány gazdagságát. Mégis, közel 500 oldala ellenére a könyv furcsán üresnek tűnik.

Bár Peterson belemerül a bibliai hagyományba, mégis úgy érezzük, mintha csak alig súrolta volna a felszínt. Peterson munkásságával először agnosztikusként ismerkedtem meg, és a Genezisről szóló tanulmánya szemet nyitó és lebilincselő volt. Felkészített a megtérés kegyelmének befogadására, bevezetett az egyház mély és sokrétű bibliaértelmezésébe. De minél alaposabban olvastam az egyházatyák műveit, és minél jobban elmélyedtem az egyházi tanítás gazdagságában, annál inkább rájöttem, hogy Peterson mennyi mindent kihagyott.

Könyvének például egy egész fejezetét annak szenteli, hogy Noé története hogyan mutat rá „Isten mint a felkészülésre való felhívás” megértésére. Elemzése nem téves, de furcsa, hogy elfelejti megemlíteni, hogy a felkészülésnek ezt a hagyományát [hitüket] gyakorló zsidók és keresztények milliói élik meg a mai napig. A liturgikus év sok szempontból a felkészülés és az ünnep tanulmánya. És még a misén belül is (és különösen a hagyományos latin misén belül) minden egyes szakasz előkészülettel kezdődik: előkészület az oltárhoz való közeledésre, előkészület az evangéliumokból való felolvasásra, és előkészület az Eucharisztia megszentelésére, majd vételére. A Noéban példázott felkészülésre való felhívás része a megélt hagyományunknak. A felkészülés hagyományának bibliai gyökereinek megértése értékes, és e tekintetben sokat tanulhatunk Peterson munkájából. De Peterson kihagyása Steve Ray viccére emlékeztet: „A katolikusok ismerik a Bibliájukat. Csak azt nem tudják, hogy ez a Bibliában van”.

Történelem, allegória és szentek

Hasonlóképpen, a Mi, akik Istennel birkózunk témája a végső valósággal való küzdelmünk, és az, hogy hogyan kell megküzdenünk vele, és hogyan kell a legfőbb jóra törekednünk, mindent és mindenkit feláldozva ennek érdekében. Ezt természetesen a kereszt példázza. De Krisztus keresztre feszítése (és feltámadása) nem pusztán egy olyan történet, amely a valóság egy alapvető tulajdonságát szemlélteti. Peterson a Szentírás erkölcsi és pszichológiai értelmezésére összpontosítva valóban az egyházatyák hagyományát követi, de hibát követ el, ha kizárólag ezen a szemüvegen keresztül olvassa a Szentírást. A judaizmus és a kereszténység állításai nemcsak erkölcsi, hanem történelmi jellegűek is. A Biblia utal az asszír és a babilóniai birodalomra; az evangéliumok Poncius Pilátust és más történelmi személyiségeket mutatnak be. A Niceai Hitvallás középpontjában a Jézus életére vonatkozó történelmi állítások állnak. A bibliai szerzők nem pusztán allegóriákban és metaforákban írtak (bár gyakran igen); történelmi alakokról és történelmi eseményekről állításokat tettek. Peterson nem foglalkozik a Biblia történetiségével, ami az általa preferált erkölcsi és pszichológiai olvasatot erősítette volna. Igen, a fikció lehet igaz, ha mély, örök valóságokra mutat – de attól még fikció marad. A Biblia vitathatatlanul valami olyasmit állít, amit nehezebb felfogni: hogy metaforikusan, anagogikusan [spirituális értelmezés], erkölcsileg és történelmileg igaz. Olyan Istent imádunk, aki a valóság természetét úgy alakítja, hogy egy mély erkölcsi érvet bizonyítson.

Peterson néha azt állítja, hogy az emberek számára lehetetlen elképzelni, hogyan nézhet ki az Istenbe vetett igaz hit vagy a legfőbb jó és a végső áldozathozatal iránti radikális elkötelezettség. Valóban, legtöbbünknek nem sikerült végigjárni ezt a keskeny ösvényt – de a szenteknek igen. Egy másik kihagyással Peterson figyelmen kívül hagyja azt a sok tisztelt férfit és nőt, akik a legmagasabb jó iránti radikális elkötelezettségben éltek, gyakran a mártíromságig.

Mi az igazi?

A We Who Wrestle with God (Mi, akik Istennel birkózunk) Peterson fordulása a teológia felé, de bárcsak több időt szentelt volna a pszichológiának, hiszen ez az ő igazi szakterülete. Az ő nézőpontja egyedülálló, mert mély pszichológiai meglátásokat kapcsol össze bibliai igazságokkal. Ezáltal Peterson meggyőző érveket mutat be Isten létezése mellett. A fizikusokhoz és filozófusokhoz hasonlóan, akik a valóság természetét vizsgálják és felfedezik, hogy az Istenre mutat, Peterson pszichológusként felfedheti, hogy az emberi boldogulás alapvető igazságai megerősítik a bibliai tanításokat. Ez viszont arra utal, hogy a Biblia isteniségre vonatkozó állításai is igazak lehetnek. Ebben a művében azonban Peterson nem hajlandó feltárni ezt az összefüggést.

A könyv egy fontos pontján Peterson megkérdőjelezi a bibliai történetek mély erkölcsi és pszichológiai igazságait: „Vajon ettől válik az isteni valóságossá?” Kifejti továbbá, hogy ez a valóságos fogalmának jelentésétől függ, így a kérdésre adott válasz „végső soron definíció kérdése – és ezért a hité”. Egyetértek azzal, hogy az „igen” válaszhoz hitre van szükség, de ez nem definíció kérdése. A hit nem a fogalmak meghatározásának gyakorlata, hanem a „hithez való beleegyezés”, ahogyan Szent John Henry Newman fogalmazott. Peterson azt állítja, hogy az isteni valósága „meghatározás kérdése”, mert nem hajlandó azt állítani, hogy Isten valóban valóságos. A keresztények számára azonban a „láthatatlan világ” valóságosabb, mint a látható, és Isten nemcsak valóságos, hanem minden valóság alapja és forrása.

Mit jelent tehát hinni és hinni? Peterson gyakran azt válaszolja, hogy úgy cselekszik, mintha hinne – és hogy igazságos legyek, ez a hit alapvető része. A hitet gyakran félreértik, mint érzelmet vagy érzést; ennél sokkal maradandóbb. A hit, akárcsak a szeretet, egy akarati aktus, amely a végső igazság felé irányul. Bár lehet, hogy nem mindig érezzük, hogy hiszünk, mégis úgy cselekszünk, mintha hinnénk, és úgy is kellene tennünk. Az érzelmi és értelmi beleegyezés azonban szintén fontos. Ez egy „mindkettő/és”.

De mi az az „és”? Az „és” vitathatatlanul az üdvösséghez vezető utunk legfontosabb darabja – a kegyelem ki nem érdemelt, felfoghatatlan ajándékának elfogadása.

A könyv a nietzschei kijelentés elutasításával zárul, miszerint „Isten halott”. Ehelyett Peterson így zárja: „Isten halott? Nem. Deus Renatus Est.” Isten újjászületett. De Isten nem születik újjá. Ő mindvégig itt volt, ahogy a Peterson által dicsőített hit is. Évezredek óta hordozzák a liturgia misztériumait ünneplő, évszakról évszakra készülő, és a szentségre való hívást felvállaló hívő keresztények. Bár Peterson valószínűleg egyiket sem tagadná, a könyv ezt sem ismeri el. Peterson nem csupán a múlt óriási bölcsességét fedezi fel újra, hanem a jelen bölcsességével is találkozik. De ez intellektuálisan nem hangzik olyan érdekesen.

Peterson nem hajlandó megtenni a legnehezebb lépést: lemondani önazonosságáról, mint aki „határon áll”, elfogadni Isten kegyelmét, és elfogadni új identitását az Ő gyermekeként.

„Segítsd a hitetlenségemet”

A Mi, akik Istennel birkózunk egy lenyűgöző, de végső soron nem kielégítő könyv marad. Többéves kutatás és vita betetőzéseként a könyv még mindig hiányosnak tűnik. A nagy bibliai hagyományra támaszkodva Peterson önfeláldozásra, bátorságra, felelősségvállalásra szólít fel – mind nemes és keresztény erények, az biztos. A szerző azonban maga sem hajlandó teljesen elindulni az úton. Krisztus arra hív minket, mint a gazdag ifjút, hogy hagyjuk el azt, amiről a legnehezebb lemondanunk (Mk 10,17-22), hogy mondjunk le mindenről, ami a „drága gyöngyszemmel” (Mt 13,45-46) versenyezne. Peterson nem hajlandó megtenni a legnehezebb lépést, hogy feladja önazonosságát, mint valaki, aki „határon áll”, elfogadja Isten kegyelmét, és elfogadja új identitását, mint az Ő gyermeke.

Keresztényként el kell fogadnunk, hogy hitünk töredezett és tökéletlen, és mégis bíznunk kell abban, hogy Isten ki nem érdemelt és véget nem érő kegyelme lehetővé teszi számunkra, hogy „érdemesek legyünk az örök élet társörököseivé”. Mi, akik Istennel birkózunk, az egyház ajtajához vezet bennünket, de meg kell tennünk azt a lépést, amelyet vezetőnk nem hajlandó megtenni, és be kell lépnünk. Ha már bent vagyunk, továbbra is „birkózni” fogunk Urunkkal, imádkozva: „Hiszek, segítsd hitetlenségemet” (Mk 9,24). Imádkozunk Petersonért, hogy csatlakozzon hozzánk, nem azért, mert szükségünk van egy szövetségesre – az Igazság magától is megküzd önmagáért, ahogy Szent Ágoston fogalmazott -, hanem azért, mert reméljük, hogy el tudja fogadni a kegyelem „nevetségesen jó” ajándékát, át tudja lépni a határt, és Krisztusban egyesült testvérré tud válni.

A képet Gage Skidmore készítette, és a Wikimedia Commons alatt érhető el.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. április 21.