Levelet kaptam egy nekem szánt „igazi csemegével”, Damian Stayne árnyékkal gyógyítását bemutató linkekkel. A levélíró azt írta, hogy örömmel olvasna tőlem amolyan invocabos elemzést erről a jelenségről is. Mivel nem ismertem a jelenséget, egyszer nagy nehezen végignéztem a műsort, és bár a mobiltelefonnal keltett árnyék gyógyító hatását igen eredeti fordulatnak tartom (ld. a műsorban 1:11-től), de igen nehezemre esne mélyebben foglalkoznom az ő dolgaival. Igaz, hogy olvasói kérdések kapcsán írtam már a karizmatikus nyelveken szólásról, de nem szívesen merülnék alá a megannyi állítólagos adományuk feneketlen nyúlüregébe külön-külön. Inkább a karizmatikus jelenség veszélyeiről gondoltam megosztani egy összefoglalót.

Mivel kevesen vannak olyanok, akik több száz oldalas vagy akár csak rövidebb tudományos elemzéseket is szívesen elolvasnának, nem ilyent kerestem. Mert az ilyen galádságra is képes olvasóknak talán elegendő egy általam ajánlott szerző, a szentség hírében elhunyt John A. Hardon jezsuita atya írására mutató link is. A karizmatikus mozgalom veszélyeiről ezért előkerestem egy régebben hallgatott prédikációt, amely támaszkodik Hardon atya elemzésére, de rövid és közérthető összefoglalót ad.

Előtte viszont néhány szempont, amire a prédikáció nem tér ki, és ami a címválasztást is indokolta. Hardon atya összehasonlító vallástörténészként tudományos szakszerűséggel kimutatta írásaiban és előadásaiban a karizmatikus jelenség jellemzőit, gyökereit és párhuzamait. Ezek a párhuzamok valójában előzmények, amelyek ugyanakkor nem közvetlen folytonosságot jelentenek, hanem a bűnrehajló emberi természet állandóságán kívül a jelenség terjedésében érdekelt szellem azonosságával magyarázható, hiszen a valódi folytonosság nem létezik ezen jelenségekben érdekelt mozgalmak mindegyike között. Mert a karizmatikus jelenségek valódi előzménye nem az apostolok nyelveken szólása, csodás gyógyításai, hanem az ókori, középkori és még újabb eretnek szekták gyakorlatai. Ezért a karizmatikus mozgalom, anélkül, hogy megkérdőjelezni akarnám a benne érintett sok katolikus jóhiszeműségét, valójában nem megújulási, hanem kiújulási mozgalom: az eretnekek felfogásának, gyakorlatainak felélesztése, és mint ilyen igazi veszély az azt követők katolikus hitére. És mivel erre az állításra sokan felhördülnek, néhány szempontot ajánlok az ígért prédikáció olvasása előtt megfontolásra.

A karizmatikusok alapmeggyőződése a Szentírásban olvasható „karizmatikus” jelenségekről azt tartja, hogy ma is megtörténhetnek és megtörténnek. De a Katolikus Egyházban az apostolok kora után nem folytatódtak “rendszerszerűen” az ilyen csodák, csak időnként, egy-egy szent életében vagy közbenjárására történtek hasonlók. Mert a csodák igazi célja éppen az, hogy általuk Isten tanúsítsa a róla szóló tanú hitelességét. Ezért a karizmatikusok által az alaptételük szentírási megjelenésének vélt jézusi szavak is félreértésük, értetlenségük bizonyítéka. Jézus feltámadás utáni szavait („Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” Mk 16,17-18) nem az apostolokra vonatkoztatott konkrét és a némely szentre vonatkozó próféciának tartják, hanem minden kereszténnyel szemben támasztott elvárásnak. Pedig Jézus itt az elsődleges tanúkról, az apostolokról szólt, akik nemsokára éppen azt tették, amit Jézus megjövendölt róluk. (És örömmel láthatjuk, hogy bizony Jézus már itt “említést tesz” Szent Pál apostolról, hiszen a megjövendölt viperás eset vele történt (Csel 28,1-6)). A hit elsődleges tanúi az apostolok voltak, akiknek halálával megszűnt a rendszeres „karizmatikus” csodák “rendszerszintű” oka: lezárult a kinyilatkoztatás, sőt a szenthagyomány is, mert már nem élnek a földön azok, akik földi életében együtt voltak az Úrral. A tanúk véghezvitték a rájuk bízott tanúságtételt: örökre.

Az eretnekmozgalmak, köztük a különböző protestáns szekták az apostoli egyházzal való mindennemű kapcsolat híján szükségét érezték valamiféle hitelességi megalapozásnak, ezért kerültek mindig elő az eretnekségek történetében fellelhető rajongók „karizmatikus” jelenségei. De mivel ezek nem az Egyházban, nem a Szentlélektől indítva történnek, torzítva, az eredeti csodát mímelve jelennek meg: így válik például az apostolok értelmes nyelveken szólása értelmetlen hablatyolássá, zúgássá és mormolássá, vagy a valódi gyógyulás hangulati, zenei, érzelmi elemek túltengése közepette bekövetkező show-elemmé. Öncéllá, fércelt csodává. A pünkösdista mozgalmakban a katolikus hagyománnyal ellentétben a tanú szentségétől, mint alapvető hitelességi jeltől elvonatkoztatott „csodák” történnek, így az állítólagos csoda nem a tanú Istenről szóló tanúságának hitelességét, hanem az ő saját hatalmát hivatott demonstrálni.

Az elmúlt évben sokat foglalkoztam a szeretetláng mozgalom hamis alapjaival, a hamis jelenésekkel, és korábban a jámborok eretnekségével is. De talán nem domborítottam ki eléggé: amellett, hogy mindegyik rombolja a hitet, ezekben a jelenségekben van valami közös, az ihletettségük. Erről igen beszédes jel az összefüggés, a végtelen szinergia közöttük: ha valaki elfogadja és követi az egyiket, igen nagy valószínűsége van annak, hogy a valamely másik vagy mindegyik hamis jelenés, magánkinyilatkoztatás, karizmatikus gyakorlat követője, egyben az ökumené propagátora is lesz, vagy már az is.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2025. március 9.