Ferenc pápa szeptember 13-án Szingapúrban a különböző vallásokról tett nyilatkozata valószínűleg azt a bizonyos szedevakantizmust fogja táplálni, amely nem hajlandó elismerni az uralkodó pápa tekintélyét, valós vagy feltételezett eretnekségei miatt.

Bár a pápa számos kijelentésével szembeni ellenvélemény vagy ellenállás indokolt lehet, ez nem igaz arra a felületességre, amellyel egyes körökben az egyház legfőbb tekintélyének nehéz és kényes problémáját kezelik.

Arnaldo Xavier da Silveira (1929-2018) Ipotesi teologica di un Papa eretico (Chieti, Edizioni Solfanelli, 2018) című mérvadó könyvében szisztematikus kifejtést kínált az eretnek pápa kérdéséről. A szerző alapos kutatás alapján bemutatja, hogy a legtöbb teológus elismeri annak lehetőségét, hogy egy pápa eretnekségbe eshet. Nincs azonban egyetértés annak megállapításában, hogy egy eretnek pápa elveszítené-e a hivatalát, és ha igen, mikor és hogyan történne ez meg.

Da Silveira és más szerzők szerint a leghihetőbbnek Bellarmine Szent Róbert álláspontja tűnik, mely szerint egy nyilvános és széles körben ismert eretnekségbe esett pápa megszűnik az egyház tagja lenni, és így ipso facto [magától értetődően] megszűnik az egyház feje lenni.

Ezen az alapon egyes szedevakantisták így érvelnek:

1. Ferenc saját szavai és tettei által bebizonyította, hogy nyilvánosan eretnek;
2. ha Ferenc nyilvánosan eretnek, akkor már nem tagja az Egyháznak, és ebben az esetben nem tekinthető a Krisztus által alapított látható Egyház valódi fejének;
3. ezért Ferenc nem pápa, hanem egyszerűen Jorge Mario Bergoglio, „inimicus Ecclesiae” [az egyház ellensége].

A valóságban a probléma ennél összetettebb, Szent Róbert Bellarmine és a legmegbízhatóbb teológusok tanításának fényében kell megvizsgálni.

Az 1943. június 29-i Mystici Corporis enciklikában XII. Pius kifejti, hogy az egyház misztikus teste a Megtestesült Ige hasonlatosságában mély lelki élettel, valamint szerves és társadalmi struktúrával rendelkezik. Alapítójához hasonlóan az egyház is egy emberi, látható és külső elemet tartalmaz, amelyet az őt alkotó emberek biztosítanak, és egy isteni, lelki és láthatatlan elemet, melyet a természetfeletti ajándékok adnak, melyek emberi társadalmát a Szentlélek, az egész szervezet lelke és egyesítő elve befolyása alá helyezik.

Ahhoz, hogy üdvözüljünk, természetfeletti hit által kell az egyház lelkéhez tartozni, mert „hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves” (Zsid 11,6). A hit azonban csak a kezdete isteni létünknek: teljes, intenzív életét megszentelő kegyelemnek nevezzük. Aki elköveti az eretnekség igen súlyos bűnét, az elválasztja magát az egyház lelkétől.

Holott az Egyház testéhez való tartozáshoz három elem szükséges: a katolikus hit külső megvallása, az Egyház szentségeiben való részvétel, és a törvényes pásztoroknak való engedelmeskedés. Az eretnekek is automatikusan elszakadnak az egyház testétől?

Ugyanebben a Mystici Corporis enciklikában XII. Pius kimondja, hogy „csak azok vehetők fel az Egyház tagjai közé, akik megkeresztelkedtek és vallják az igaz hitet, és akik nem voltak olyan szerencsétlenek, hogy elszakadtak a Test egységétől, vagy akiket a törvényes hatóság az elkövetett súlyos hibák miatt kizárt.”

Itt van egy hallgatólagos, de alapvető különbségtétel az eretnekeknek a misztikus testtől való jogi és lelki elkülönítése között, amely az egyház lelke és teste közötti különbséget tükrözi. A pápa kifejti, hogy míg az eretnekség természeténél fogva lelkileg elválasztja az illetőt az egyháztól, addig a jogi elválasztás csak akkor történik meg, amikor az illető önként elhagyja az egyházat, vagy egyházi ítélet választja el attól.

Nem szabad összekeverni az eretnekség bűnét és vétkességét. Az előbbi az erkölcsi, az utóbbi a jogi szférába tartozik. Az eretnekség természeténél fogva bűnnek minősül, és lelkileg elválaszt az egyháztól, valamint jogi elkülönülésre is hajlamosít. A lelki kötelék azonban különbözik a jogi köteléktől. John Salza és Robert Siscoe ezt a pontot vizsgálta az True or False Pope [Igaz vagy hamis pápa] című könyvében (Saint Thomas Aquinas Seminary, 2015, 143-189. o.). A formális elszakadás akkor következik be, amikor az egyházi hatóság elismeri az eretnekség bűnét, és nyilvánosan elítéli az eretneket.

De kinek van hatalma ítéletet hirdetni a pápával szemben, akinek nincs feljebbvalója? Nyilvánvaló, hogy az egyház, a bíborosok vagy a zsinat bármilyen beavatkozása pusztán deklaratív intézkedés lenne, amely nyilvánosan kinyilvánítaná az eretnekség bűnének létezését. Jézus Krisztus helytartója valójában semmilyen emberi joghatóságnak nem alárendeltje: közvetlen és közvetlen bírája csak maga Isten lehet.

A pápa elszakíthatja magát az egyháztól, de csak egy széles körben ismert, a katolikus nép számára nyilvánvaló és makacsul vallott eretnekség révén. A pápapság elvesztése ebben az esetben nem valaki más által történő elbocsátás eredménye lenne, hanem magának a pápának a cselekedete, aki azzal, hogy hivatalosan és széles körben ismert eretnekké vált, kizárta volna magát a látható egyházból, hallgatólagosan lemondva a pontifikátusról.

De egy külsőleg megvallott eretnekséget anélkül is lehet nyilvánosnak meghatározni, hogy szükségszerűen széles körben ismert lenne. A híres kánonjogász, Franz Xaver Wernz Ius Decretalium című művében (VI. kötet, 1913, 19-23. o.) fontos különbséget tesz a nyilvános és a széles körben ismert bűn között. Egy bűncselekmény akkor publicum, ha bár közismert, de nem minden ember ismeri el bűncselekményként. A „széles körben ismert” továbbá azt jelenti, hogy a bűncselekményt mindenki nyilvánvalónak ismeri el: „A széles körben ismert tények nem szorulnak bizonyításra” (1747. kán.) Az, hogy széles körben ismert, feltételezi, hogy az, aki eretnek szavakat hall, tudatában van annak, hogy aki ezeket kimondja, abban benne rejlő rosszindulat van. Ha az eretnek pápa, aki kimondja ezeket, mindaddig, amíg ez a felismerés hiányzik, és a pápát az egyetemes egyház megtűri és elfogadja, igazi pápa marad, és elvileg cselekedetei érvényesek lesznek.

Ma a katolikusok nagy többsége, kezdve az egyházi hierarchiával, pro bono [a közjó érdekében] értelmezi Ferenc pápa szavait és tetteit. Nem mondhatjuk tehát, hogy hitvesztése nyilvánvaló és szembeötlő. Az sem tűnik lehetségesnek, hogy bizonyítsuk makacsságát. Ezért a nagy klasszikus teológusok helyes iránymutatásait nehéz a gyakorlatban követni. Amikor Szent Róbert Bellarmine vagy P. Wernz megírta könyveit, a társadalom még katolikus volt, a sensus fidei [a hit érzete] kialakult, és könnyű volt felismerni egy pap, egy püspök vagy akár egy pápa eretnekségét. Ma a megkereszteltek nagy többsége – egyszerű hívek, papok, püspökök – eretnekségbe merülve él, és kevesen képesek megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, amely behatolt Isten templomába.

Térjünk vissza a lelki és a jogi szféra közötti különbségtételhez. Bellarmine Szent Róbert a De Romano Pontifice második könyvében érdekes példát hoz Novatiánus és Baius kapcsán. Novatianus (220-258) eretnek volt, aki tagadta Cornelius pápa legitimitását, és odáig ment, hogy pápának kiáltotta ki magát, nyilvánosan elutasítva az Egyház tekintélyét; Michel de Bay (1513-1589), akit Baius néven ismertek, a hollandiai Louvainban volt professzor, eretnekségbe esett, és V. Pius és XIII. Gergely elmarasztalta, de Novatiusszal ellentétben ő nem tagadta a pápát és az Egyházat, mint a hit tévedhetetlen szabályát. Bellarmine elmagyarázza, hogy Novatianus nyilvánvalóan eretnek volt, aki Baiusszal ellentétben elvesztette hivatalát és joghatóságát az Egyházban.

Összefoglalva, megtörténhet, hogy egy pápa spirituálisan elszakad az Egyháztól, miközben kánoni értelemben pápa marad, ahogy az is megtörténhet, hogy a hívek spirituálisan elszakadnak egy pápától, miközben elismerik kánoni legitimitását. Az igaz katolikusoknak nem a pápától, hanem az eretnekségektől és tévedésektől kell elszakadniuk, amelyeket sajnos az Egyház legmagasabb csúcsain is vallanak, és akkor mindent Istentől kell várni.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 7.