A Fiducia supplicans-tól a természetfeletti jelenségek megkülönböztetésére vonatkozó normákig

A Fiducia supplicans című nyilatkozat, amelyet a Hittani Dikasztérium 2023. december 18-án adott ki Ferenc pápa jóváhagyásával, e pontifikátus egyik legvitatottabb pontja volt, de egyben fordulópontot is jelentett, köszönhetően a bíborosok, püspökök és egész püspöki konferenciák hatalmas reakciójának, kezdve azokkal a “perifériákkal“, amelyeket a pápa oly gyakran hívott segítségül a hiteles vallási és emberi értékek hordozóiként.

A tiltakozás oka az, hogy a dokumentum ellentmondani tűnik az egyház örök érvényű tanítóhivatalával.

A nyilatkozat ugyanis, miközben tagadja az „azonos neműek házasságának” megengedhetőségét, elismeri az úgynevezett homoszexuális „pár” megáldásának lehetőségét, gyakorlatilag jóváhagyva a köteléket, amely bűnös módon egyesíti a két „partnert”.

Hogy a dokumentum több mint kétértelmű, azt nemcsak az általa kiváltott reakciók mutatják, hanem azok a pontosítások is, amelyeket Ferenc pápa kénytelen volt megtenni; a Dikasztérium 2024. január 26-i plenáris ülésén elmondta, hogy „amikor spontán módon odamegyünk egy párhoz, hogy megkérdezzük őket, nem az egyesülést áldjuk meg, hanem egyszerűen azokat az embereket, akik együtt kérték ezt”, és az amerikai CBS csatornának (60 Minutes) adott április 24-i interjújában megismételte: “Amit megengedtem, az nem az egyesülés megáldása volt. Ezt nem lehet megtenni, mert az nem a szentség. Nem lehet. Az Úr már megtette ezt. De megáldani minden embert, igen. Az áldás mindenkinek szól. Mindenki számára. Az azonos neműek egyesülését megáldani azonban ellentétes az adott joggal, az egyház törvényével. De minden embert megáldani, miért ne? Az áldás mindenkinek szól. Egyeseket ez megbotránkoztatott. De miért? Mindenkinek! Mindenkinek!”

Ha azonban ez így lenne, akkor vissza kellene vonni a nyilatkozatot, vagy legalábbis korrigálni kellene, mert a pápa és a Hittani Dikasztérium titkárának megnyugtató közbeszólásaival szemben ott áll a Fiducia Supplicans szövege, amely a 39. pontban kimondja, hogy „a szabálytalan helyzetben lévő”, azonos vagy különböző nemű pár kérheti az áldást, még akkor is, ha az „soha nem a polgári egyesülési szertartásokkal egy időben, vagy akár azokkal kapcsolatban történik. Még a házassághoz illő ruhákkal, gesztusokkal vagy szavakkal sem.”

A zűrzavar horizontjába érkezik The Breached Dam – The Surrender of Fiducia Supplicans to the Homosexual Lobby [Az átszakadt gát – A Fiducia Supplicans megadja magát a homoszexuális lobbinak] című tanulmány, amelyet Jose Antonio Ureta és Julio Loredo, a TFP (Hagyomány, család és tulajdon) két vezetője, már a 2023-ban megjelent The Synodal Process: a Pandora’s Box [A zsinati folyamat: Pandora szelencéje] című bestseller szerzője írt.

Az új tanulmány alaptézise az, hogy az elmúlt évtizedekben egy erős LMBT-lobbi kapott helyet a katolikus egyházon belül, és áttörte annak erkölcsi tanításának gátját. Ennek a lobbinak az a célja, hogy eljusson az egyházi tanítóhivatal megváltoztatásához, amely fellebbezhetőség nélkül elítéli a homoszexualitást.

Itt nem összeesküvés-elméletről van szó. Ureta és Loredo rekonstruálja a homoszexualisták forradalmát az egyházi struktúrákon belül, pontos neveket és tényeket idézve az 1970-es évektől napjainkig.

1986-ban, II. János Pál idejében Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa megpróbálta megállítani ezt az offenzívát a Katolikus Egyház püspökeihez intézett, a homoszexuális személyek lelkipásztori gondozásáról szóló levelével. További dokumentumok következtek, de Bergoglio pápa pontifikátusával a gátfalak repedezni kezdtek. A Fiducia supplicans nyilatkozat ennek a felforgatási folyamatnak a megkoronázását jelenti.

Ureta és Loredo vészkiáltása fontos, és remélhetőleg ráébreszt arra, hogy milyen kiterjedt és mély a korrupció az egyházon belül, de e borús kép láttán felmerül egy kérdés: Mit lehet tenni? A válasz véleményünk szerint az, hogy csak isteni beavatkozással lehet orvosolni egy ilyen súlyos tanbeli és erkölcsi romlással járó helyzetet.

Ehhez kapcsolódhat a Hittani Dikasztérium által kiadott új dokumentum, a Norms for Proceeding in the Discernment of Alleged Supernatural Phenomena [Az állítólagos természetfeletti jelenségek megkülönböztetésében való eljárás normái], amelyet Ferenc pápa jóváhagyásával 2024. május 17-én tettek közzé.

Néhány teológus és kánonista bírálta ezt a dokumentumot, mert megfosztja az egyházmegyés püspököket attól a hatáskörüktől, hogy megbízhatóan ítélkezzenek a jelenlegi rendkívüli jelenségekről, és azt a Hittani Dikasztériumra, végső soron pedig a Szentatyára ruházza át. A hatalomnak ez a központosítása azonban nem a szöveg legproblémásabb eleme.

Ehelyett a vitatott pont valami másnak tűnik. Ha igaz, hogy csak a kegyelem rendkívüli beavatkozása képes az egyházat és az egész társadalmat a normalitás állapotába visszaállítani, akkor szükséges, hogy a hívek lelke és az őket irányító lelkipásztorok nyitottak legyenek az isteni Gondviselés e cselekedetére.

Ehelyett a Hittani Dikasztérium új normái azt a benyomást keltik, hogy az egyház vissza akar vonulni a hiteles természetfeletti jelenség felismerésének lehetőségétől.

A DDF szövege a korábbi három hagyományos kritérium (a jelenség „nem természetfölötti jellegű”, “nem képez természetfölötti jelleget”, „természetfölötti jellegű”) helyébe hat új kritériumot állít, amelyek a nem természetfölötti jelleg kifejezett deklarálásától a „nihil obstat”-ig terjednek, amely semmit sem mond a jelenség természetfölötti jellegéről, csupán annak lelki gyümölcseit rögzíti. Az új normák lényege – amint a The New Daily Compass megjegyzi – a 22. cikk 2. §-a, amely szerint „az egyházmegyés püspök továbbá ügyel arra, hogy a hívek egyik meghatározást se tekintsék a jelenség természetfeletti jellegének jóváhagyásának.” Munkáját ezentúl a Dikasztériummal egyetértésben az állítólagos jelenések vagy csodák tisztán pasztorális szempontjainak szenteli, azzal a lehetőséggel, hogy negatív ítéletre jusson, de soha nem megerősítő elbírálásra az érdemeket illetően.

Most már igaz, hogy az egyház mindig is csak szigorú vizsgálatok után ismeri el az Ég beavatkozását, de körültekintése nem a hitetlenek szkepticizmusa. A racionalista lekezelően mosolyog, amikor jelenésekről vagy csodákról hall, mert elutasítja Isten jelenlétét a történelemben. Az egyház ezzel szemben hisz a csodákban, de tudja, hogy ez egy olyan terület, ahol az emberek becsaphatják magukat és az ördög becsaphatja őket. Ezért óvatosan cselekszik, amíg Isten cselekvéséről meg nem győződik (vö. Louis Louchet, A Mária-jelenések teológiája, Borla, Torino 1960, 43-44. o.). Nem lehet azonban megkérdőjelezni hatalmát, hogy bizonyossággal állítsa a „constat de supernaturalitate” jelleget.

A Hittani Dikasztérium új normái megtagadják az egyház pásztoraitól annak lehetőségét, hogy megállapítsák Isten emberi történelembe való beavatkozásának nyomait, abból kiindulva, hogy az egyház nyilvános Kinyilatkoztatása az utolsó apostol halálával lezárult.

De vakmerőség lenne ebből a vitathatatlan elvből ürügyet keresni arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy alábecsüljük a hiteles mennyei megnyilatkozások történelmi súlyát, a múltban, a jelenben és a jövőben. Hogyan is lehetne általános nihil obstat-tal elvetni Paray-le-Monial, Lourdes és Fatima mennyei üzeneteit, hogy csak azokra a kinyilatkoztatásokra szorítkozzunk, amelyek isteni eredetét az Egyház gyakran ünnepélyesen elismerte?

A híveket nem szabad a természetfeletti dolgokkal szemben a közömbösség felé terelni, hanem készen kell állniuk arra, hogy felismerjék és üdvözöljék azt, mert Isten e csodálatos cselekedet által fogja visszaadni az igazságot és az életet egy haldokló világnak.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 8.