Egy katolikus fiatalt meghívtak egy „keresztény közösségbe”. Meghívói nem voltak katolikusok, de azt állították, hogy náluk mindenféle egyház tagjai békében megférnek együtt. Elment hát, gondolva, hogy a keresztények közti kapcsolatot ápolja ezzel. A közösségben nagyon jól érezte magát. Azért is, mert látta, hogy mélyen foglalkoznak a Bibliával, és próbálják élni annak tanításait; hogy gondozzák a betegeket, öregeket stb.

Amikor már többedszer volt köztük, s kezdte otthonosan érezni magát, elkezdtek neki beszélni a katolikus egyház bűneiről, meg arról, hogy csak ők élik az igazi kereszténységet… Ekkoriban kezdett gyanakodni arra, hogy egy „szektába” került. (A közösség tagjai ugyan határozottan tiltakoztak az ellen, hogy ők „szekta” volnának!)…

Mi a „szekta”?

Többnyire valamelyik nagy egyházról leszakadt, annak tanítását, életét felülbíráló kisebb csoportosulás, amely saját véleményét gyakran tévedhetetlennek és egyedül üdvözítőnek tartja, s amelynek tagjait áthatja a kiválasztottság, a megtérés, a világtól és az egyháztól való elkülönülés tudata.
A katolikusok (illetve a nagy egyházak tagjai) általában minden csoportot, amely a nagy egyházakból kiszakadt, szektának neveztek. Ma az egyházi dokumentumok figyelmeztetnek, hogy mivel ez a megnevezés elmarasztaló, negatív, óvatosan bájunk vele, illetve általában inkább használjuk a szabadegyházak vagy kis egyházak kifejezést. Biztos azonban, hogy létezik egy szektás magatartás, amelyről szóltunk: amely magát tartja az egyedül üdvözítőnek, következőleg nem tud, s aligha akar érdemi párbeszédet folytatni más keresztényekkel. (S ha párbeszédbe kezdenek, egyetlen céljuk vele a másik meggyőzése saját igazukról.)
A legutóbbi időkig Európában keresztény eredetű egyházjellegű közösségekkel találkozhatunk. De napjainkban – amikor növekszik a vallás, illetve a nem anyagi világ iránti érdeklődés – szaporodnak a nem keresztény szekták és a különböző vallási-spirituális áramlatok is, amelyek bizonyos „titokzatos tanokba” „mélyebb ismeretekbe” akarják bevezetni követőiket: pl. a nagy keleti vallások – a buddhizmus, a taoizmus – egyes tanításaiba (a lélekvándorlás titkába és a zen meditációba) vagy a teozófiába, az asztrológiába (a csillagok titkaiba), illetve ezek modern változataiba. (Erről- az un. New Age-ről – a 34. rész utáni olvasmányban lesz szó.)
Most elsősorban a keresztény eredetű szektákról, ill. egyházjellegű közösségekről szólunk, de a mondottak némi változtatással nagy részben vonatkoztathatók az egyéb hasonló jellegű mozgalmakra, csoportokra.

Hogyan jönnek létre a közösségek?

Általában úgy, hogy néhány keresztény valamit kifogásol a nagy egyház életében. Majd kifogásaik alapján új különálló közösséget alakítanak, amely így kiszakad a nagy egyházból. Sokszor valódi hibákra, hiányokra mutatnak rá. Pl. az odaadás-, a hit-, a szeretetközösség, stb. hiányára. S tagjaik valóban sokszor mélyebben megélnek egy-egy bibliai tanítást (pl. a megtérést, a Szentlélek hangjára figyelést, a Biblia tiszteletét, illetve életre váltását, a bátor tanúságtételt, a kölcsönös szeretetet és vagyonközösséget) mint sokan az átlagos keresztények közül. Ezért is tudnak nagy hatással lenni egyes őszintén kereső emberre, különösen olyanokra, akik azelőtt csak „langyos” keresztényekkel találkoztak.
Sőt a közéjük lépő gyakran nemcsak elkötelezett emberekkel találkozik, hanem azt tapasztalja, hogy Isten ereje is működik köztük: nemcsak a közösség szeretetében, hanem egyéb rendkívüli kegyelmekben is: pl. a közös imákban, vagy Isten kegyelmét jelző egyéb eseményekben. – S ilyenkor sok keresztényben felmerül a kérdés: Ha Isten ennyire jelenvaló itt, akkor miért ne volna elfogadható számomra is ez a közösség?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. április 3.