A módszertani hibák aláássák a katolikus egyház szinódusát a szinodalitásról

A „szinodalitás” egy félreérthető szó, melyről a figyelmes katolikusok mostanában vitatkoznak, de jelentése meglehetősen hétköznapi. A „szinodalitás” az összes hívő aktív részvételére utal az egyház életében és küldetésében, míg a „szinódus” egyházi vezetők tanácsára vagy összejövetelére utal, amely nem különbözik a más keresztény közösségek vezetőinek gyűlésétől. A katolikus egyházban a szinódus elsősorban püspökökből áll, akik a Szentlélek vezetésével tanácskoznak egy adott kérdésről vagy témáról. Ebben az esetben a 2023 októberi zsinat magáról a szinódusról szól – tanácskozás a katolikus egyházon belüli tekintély természetéről, amely intézményt inkább a hierarchikus, mint a horizontális struktúrákhoz kötik.

A jelenlegi pápaság egyik központi témája a laikusok nagyobb mértékű bevonása az egyház irányításába, és talán nagyobb demokratizálódás, rugalmasság és autonómia elérése. Kevesen vitatják ezek közül az elsőt, bár egyeseket idegesít. Többen azonban az utóbbi három miatt aggódnak és attól tartanak, hogy a német és a belga püspöki konferencia a szinódust eszközként fogja felhasználni a központi erkölcsi doktrinák gyengítésére. Hogy Ferenc pápa pontosan mit gondol minderről, az nem teljesen világos.

A szinódus előkészítő szakaszának korai és kulcsfontosságú része volt egy hatalmas „meghallgató és megkülönböztető” adatgyűjtés világszerte, amelynek célja a sensus fidei, vagyis (a hívek körében) a „hit érzete” felmérése volt. Vallás- és családszociológusként ez természetesen érdekelt engem. Ennek a folyamatnak a gyümölcsét most a kontinentális szakasz dokumentumában (DCS) foglalták össze – vagy inkább szintetizálták. A DCS a Vatikán értelmezése az adatokról, és egy olyan dokumentum, amely a következő néhány hónapra tervezett hét „kontinentális” találkozó középpontjában áll. Előfutárként szolgál az Instrumentum laborishoz (vagy munkadokumentumhoz), melyet a 2023 októberi szinódus résztvevői megtárgyalnak és megvitatnak. Más szóval, ez egy fontos dokumentum. „Frascati-jelentésként” is hivatkozom erre, mert két hétig tartó munka eredménye, amelyet szerzői szeptember végén végeztek a Rómától nem messze fekvő olaszországi Frascati lelkigyakorlatos központban. Ott néhány tucat kiválasztott interpretátort [értelmező] – többnyire teológusokat – kértek fel arra, hogy „hitelesen” szintetizálják a világ 112 püspöki konferenciája által készített nemzeti jelentéseket. Ebből adódóan egy nagyhatalmú csoportról van szó.

Egy elszigetelt egyházközségből származó interjú és a fókuszcsoportok adatainak értelmet adni nem egyszerű feladat. Adjunk hozzá még 10 000 hasonlót a világ minden tájáról, és máris egy lehetetlen kihívással nézünk szembe.

Állítom, hogy a kérdezés és meghallgatás mindig jó dolog, és a laikusok képviselete az egyház irányításában megérdemel némi kísérletezést. A DCS elolvasása után azonban társadalomtudósként komoly aggályaim vannak a módszertani zűrzavarral kapcsolatban, amely a szinódus hatalmas, nehézkes adatgyűjtési és elemzési vállalkozását jellemezte. Egy elszigetelt egyházközségből származó interjú és a fókuszcsoportok adatainak értelmet adni nem egyszerű feladat. Adjunk hozzá még 10 000 hasonlót a világ minden tájáról, és máris egy lehetetlen kihívással nézünk szembe. Akkor összefoglalók helyett „szintéziseket” kérjünk? Az eredmény egy nagyon drága, időigényes összesítés, az interpretátorok személyes véleményeinek gyűjteménye, kevés felelősséggel (és az eredeti adatokhoz való nyilvános hozzáférés nélkül).

Szintézis az összefoglaló helyett

Ha valóban meg akarjuk ismerni a sensus fidei-t, hozzunk létre egy mintát nemzetekből, egyházmegyékből és egyházközségekből; majd készítsünk egy rövid, jól lefordított egyetemes felmérést, adjunk hozzá néhány demográfiai mutatót, és tegyünk bele néhány nyitott kérdést. Ha tudni akarjuk, mit gondolnak a hitehagyott katolikusok, tegyük ugyanezt. Kívülállók? Hasonló eljárás. De a sensus fidei megértése nem az, amire a szinódus utasításai a jelek szerint törekedtek. A Vademecum, melyet az adatgyűjtési fázisban útmutatóként használtak, azt tanácsolta a plébániai és egyházmegyei csapatoknak, hogy hagyják ki az összegzést a “szintézis” javára, amit „a megkülönböztetés aktusaként” írnak le, amely nemcsak a „közös tendenciákról” számol be, hanem „kiemeli azokat a pontokat, amelyek relevánsak, eredeti nézőpontot inspirálnak, vagy új horizontot nyitnak” oly módon, hogy „különös figyelmet fordítanak azok hangjára, akiket nem gyakran hallani…”

Az biztos, hogy még ezeknek a helyi csapatoknak is lehetetlen volt a feladatuk – hogy a hallottakról tízoldalas összefoglalót készítsenek. Ezt két tucat kérdésnek kellett irányítania, amelyek közül sok nem is arra irányult, amit a „hívek” mondtak, kértek, reméltek vagy panaszoltak. A kérdések között több olyan is van, amely egyértelműen az összeállítók szubjektív tapasztalataira irányult:

• Összességében milyen gyümölcsöket hozott a Szentlélek ezen a tapasztalaton keresztül?
• Milyen lépéseket érez az egyházmegye hivatottnak arra, hogy szinodálisabbá váljon?
• Milyen kulturális kép(ek) artikulálja(k) a szinodalitásról szerzett tapasztalatunkat?

Valóban, a folyamat minden szintjén a szintetizálók jelentős hatalommal bírtak a saját érzéseik megszemélyesítésére. A vatikáni DCS szerzői kijelentették, hogy az övék nem “egy szociológiai felmérés eredménye”. Ehelyett úgy ítélték meg, hogy

teológiai dokumentum abban az értelemben, hogy tele van kiváló teológiai kincsekkel, amelyek abban a tapasztalatban rejlenek, hogy meghallgatjuk a Szentlélek hangját, amit Isten népe közvetít, és amely lehetővé teszi, hogy a sensus fidei felszínre kerüljön.

Én ezt nem így látom. Helyette inkább sensus marginisnak tűnik. Amit a Frascati csoport hallott vagy leírt, az a sok sebzettség és szenvedés. Ezek a normák az egyházon belül? Érzelmi kifejezések telítik a dokumentumot. Például huszonötször fordul elő az „érezni” szó, többek között: „ha az egyház nem szinodális, senki sem érezheti magát igazán teljesen otthon”. (Mit jelent ez?) A „dialógus” kifejezés harmincegyszer, a „megkülönböztetés” huszonnyolcszor, a „meghallgatás” harmincnyolcszor, a „tapasztalat” negyvenháromszor, az „utazás” harmincháromszor, az „üdvözlés” változatai pedig tizennyolcszor fordulnak elő. Pontosan kinek a hangja ez?

A módszertani megközelítés, melyet a The Future of Christian Marriage (A keresztény hjázasság jövője, Oxford, 2020) című könyvemben alkalmaztam, meglehetősen eltérő volt, mivel interjúkat készítettem hét ország közel 200 keresztény fiatal felnőttjével, akik szinte mindannyian hitüket és a gyülekezeti életben való rendszeres részvételüket vallották meg. Amikor az interjúalanyokat idéztem, mindig felajánlottam különféle kontextusjelöléseket, mint például életkor, biológiai nem (ami egy álnévtől megkülönböztethető), vallási hagyomány, családi állapot és foglalkozás – például „egy 28 éves nőtlen, pünkösdista Lagosból”, „egy 27 éves gyógyszerész és maronita katolikus Bejrútból” vagy „egy 27 éves mérnök, aki egy marketingcégnél dolgozik Barcelonában”. A DCS-ben csak egy országazonosító szerepel, amely szinte semmit sem árul el az olvasónak a perspektívát kínáló személyről. Nincs kontextus a történetrészletek mögött álló személyekhez – semmi sem utal arra, hogy fiatalok vagy idősek, férfiak vagy nők, gazdagok vagy szegények, házasok vagy nőtlenek, megfigyelő vagy távolságtartó. Ehelyett a kiválasztott idézeteket „azért választottuk ki, mert különösen erőteljes, szép vagy pontos módon fejezik ki a sok beszámolóban ennél általánosabban megfogalmazott érzéseket.”

Empirikus szempontból a DCS homálya a részvételi akciókutatás alkalmazásának tünete, egy olyan „módszer”, amely kevéssé szigorú, de sokat tesz a társadalmi változások előmozdításáért. A részvételi akciókutatás, ahogy egy leíró tanulmány jellemzi,

a világ megértésére és javítására törekszik azáltal, hogy megváltoztatja azt. A középpontjában a kollektív, önreflexív vizsgálat áll, amelyet a kutatók és a résztvevők végeznek, hogy megértsék és javítsák azokat a gyakorlatokat, amelyekben részt vesznek, és azokat a helyzeteket, amelyekben találják magukat.

John Henry Newman nem erre gondolt, amikor megírta a sensus fideiről szóló értekezését, amelynek címe: A laikusokkal való konzultáció doktrinális ügyben. A meg nem értett személyek védőszentjeként Newmant tévesen azzal vádolták, hogy azt javasolta, hogy a püspököknek a laikusoktól kellene tanácsot kérniük, és évekig gyanúsították indítékai miatt. A hívekkel való konzultáció, biztosította Newman, a meghallgatásról, a tények összegyűjtéséről és a laikusok egészségének felméréséről szólt. Nem iránykeresésről, hanem a küldetés megértéséről szólt.

Hová lett a Sensus Fidei?

Ellentétben 1859-cel, 2023-ban bőséges bizonyíték van arra, hogy hangosan elgondolkodjunk az indítékokon. A szinodális folyamat sokkal többről szól, mint tényfeltárásról. Newman-nal elletétben a határok elmozdítására törekednek. A változásra vonatkozó javaslatokalk tele van a DCS, de ezek stratégiailag nem konkrétak:

• „Az abúzusok örökségének gondos és fájdalmas átgondolása számos szinodális csoportot arra késztetett, hogy az egyházban kulturális változást követeljen…”
• „…a hit alapjai … nem változnak, hanem elmozdíthatók és elültethetők mindig új talajra, hogy a sátor elkísérhesse a népet, amint a történelem útját járják.”
• „Sok jelentés így képzeli el az egyházat: egy tágas, de nem homogén hajlék, amely képes mindenkit befogadni, de nyitott, beenged és kienged.”

Számos megjegyzés utal arra, hogy az egyházi tanítás felülvizsgálatára lehet szükség (például a női diakonátusról, az Eucharisztiához járulásról, LMBTQ-ügyekről stb.) Alternatív megoldásként az autoritás helyének áthelyezése is megteszi a hatását, ahogyan azt egy luxemburgi érsekségtől érkezett hozzászólás sürgette: „Az egyetemes egyháznak kell megmaradnia az egység garanciájának, de az egyházmegyék inkulturálhatják helyben a hitet: decentralizációra van szükség.”

A végén még egy adag leteremtést is hozzáadtak, amikor a Frascati csoport befejezett munkájáról szóló sajtóközleményt lezárták, és a DCS egy példányát elküldték az Egyház összes püspökének „Isten népének jóvátételére.”

Susan Pascoe, a Módszertani Bizottság tagja és a Frascati szintézisének kidolgozója október végén Bangkokba utazott, hogy a DCS üzenetét az ázsiai püspökök általános konferenciáján sajtó alá rendezze. Ott kijelentette, hogy a DCS „valóban egyfajta népszámlálás az egyházról a világban”. Nem. A népszámlálás olyasvalami, amiben mindenkinek részt kell vennie, ahogyan azt még Lukács evangéliuma is világossá teszi. Egy népszámlálásban minden résztvevő információt szolgáltat, nincs önszelekciós torzítás, és az eredményeket összegzik és jelentik, nem pedig „szintetizálják”. (Ha a népszámlálás nem lehetséges, a reprezentatív minta a következő legjobb megoldás). De többszöri szintézis után a szinódus eredeti adatai – amit az emberek valójában elmondtak – visszaszerezhetetlennek tűnnek. A sensus fidei-ről döntésének hatalma ehelyett az interpretálók kezében van minden szakaszban, a plébániától egészen Frascatiig. Más szóval, a DCS körülbelül olyan valószínűséggel közvetíti a sensus fidei-t, ahogy azt eredetileg megadták, mint ahogyan a gyerekek sikeresen ismételgetnek mondatokat, miközben „telefonos játékot” játszanak.

„Nem találunk fel semmi újat” – állítja Austin Ivereigh újságíró, pápai életrajzíró és Frascati résztvevő. Mégis, a Frascati-csoport egy „üres széket” használt a találkozón, hogy a „hiányzó hangokat” szimbolizálja, lehetővé téve számukra, hogy további szubjektivitást juttassanak be. Megtették? Fogalmunk sincs. Ha az adatokat hozzáértő módon gyűjtötték ki a célcsoport reprezentatív mintájából, akkor az, hogy ki az elemző, nem sokat számít. De ha az adatok egy többlépcsős, nem reprezentatív klasztermintából származnak, amely egy nem egyértelmű célcsoportból származó, önmaguk által kiválasztott résztvevőkből áll, akkor az, hogy kik az adatelemzők és mi a szándékuk, mindent eldönt.

A DCS körülbelül olyan valószínűséggel közvetíti a sensus fidei-t, ahogy azt eredetileg megadták, mint ahogyan a gyerekek sikeresen ismételgetnek mondatokat, miközben „telefonos játékot” játszanak.

Idézve IX. Pius azon aggodalmát, hogy a papság és a laikusok véleményét egyaránt meg kell érteni a Szeplőtelen Fogantatás tanításáról, mielőtt a kérdést dogmává emelnék, Newman a kettőt együtt hangsúlyozta: „az egyház tanítása és az egyház által tanított”. Valamivel több mint száz évvel később a Lumen gentium, az egyházról szóló dogmatikus konstitúció megfogalmazta a sensus fidei tekintélyét, ugyanakkor tisztázta, hogy a laikusok ezt nem egyedül alkotják:

A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor “a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig” a hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. (12).

A „tanított egyház” problémája különösen sürgető. Csak találgatni tudom, hogy a hívek közül milyen kevesen tudják meghatározni a Szeplőtelen Fogantatást, nemhogy megvédeni azt. Az Egyesült Államokban például az amerikai katolikusoknak csak 31 százaléka tartja azt, hogy „a katolikus szentmisében a kenyér és a bor valóban Jézus testévé és vérévé válik.” Ez a riasztó becslés arra késztette az Amerikai Katolikus Püspöki Konferenciát, hogy megkettőzze a katolikusok doktrínával kapcsolatos oktatását – nem pedig annak megváltoztatásának sürgetését. Így született meg a Nemzeti Eucharisztikus Újjászületés. A probléma az erkölcsteológiát is érinti. A 2018 végén gyűjtött országos reprezentatív adatok szerint az amerikai katolikusok 20 százaléka, akik az elmúlt héten imádkozták a rózsafüzért, egyetértett azzal, hogy „rendben kell lennie annak, hogy a kamaszok hormonokkal vagy műtéttel ’nemet váltsanak’, ha másik genderrel azonosulnak”. További 26 százalékuk nem tudta, mit gondoljon a kérdésről. Hasonló kisebbségek voltak megfigyelhetők a heti rendszerességgel misére járók és a pornográf anyagok nézését helyesnek tartó vélekedések között. A hitehagyott katolikusok eközben megdöbbentő mértékben mutatnak unortodox hitet és viselkedést az ilyen erkölcsi kérdésekben. Például azon katolikusok körében, akik azt mondták, hogy a felmérés elvégzését megelőző vasárnapon (vagy virrasztáson) nem vettek részt szentmisén, kevesebb mint 10 százalékuk tartotta rossz ötletnek a házasság előtti együttélést. A probléma nem az „egyházi tanítással” van, hanem azzal, amit az „egyház tanított”. Valóban, a jelenlegi pontifikátus elején a Nemzetközi Teológiai Bizottság azt állította, hogy a „sensus fideiben való hiteles részvételt” egy sor viselkedés és hajlam kell, hogy jellemezze. Bár az egyházat valóban a perifériára hívják, ebből nem következik, hogy a sensus fidei ott található.

A hit letéteményének védelme

Összességében a DCS úgy tűnik, mintha csalódott reformisták kívánságlistája lenne, akik a preferenciális választási lehetőséget a szegényekről a „fiatalok” és a kulturálisan elidegenültek felé tolják el (amint azt a 35. szakasz részletezi).. A szerzők szinte kijelentik azt, hogy az egyház akadályozza a híveket a cselekvésben, nem demokratikus struktúrákkal, obstruktív papsággal és a perifériákra jutottakkal szembeni merő semmibevevéssel korlátozza őket. Ebből semmi sem igaz széles körben, következetességgel. A katolikus társadalmi tanításban semmi sem akadályozza meg az elkötelezett katolikusokat abban, hogy közösségükben és országaikban társadalmi és környezeti igazságosságra törekedjenek. Sok mindent tettek – számos püspöki konferencián – az egyházi szexuális visszaélések önmaga által okozott csapásainak megfékezése érdekében. Ahogyan én sem találkoztam még olyan pappal, aki a gyónási élményemet inkább „kínzókamrához”, mint „az Úr kegyelmével való találkozáshoz” tette volna hasonlatossá, úgy nem ismerek olyan egyházat sem, amely nem „befogadó, nyitott és üdvözlő” (16. szakasz).

Óvakodnék attól a bizalomtól, hogy az, amivel a szinódusi atyák kezdenek – a részleges közvetítők kezében lévő, terjedelmes adatok hozadéka – stabil alapot jelent az isteni szándék megismeréséhez, nem is beszélve a Jóról, az Igazról és a Szépről.

A kontinentális szakasz előrehaladtával fogalmam sincs arról, hogy milyen lesz a megjelenő Instrumentum laboris, hogyan alakulnak a 2023 és 2024 októberi zsinatok, és milyen jellegű, tartalmú és hangvételűek lesznek az ezekre vonatkozó időközi és végleges dokumentumok. Óvakodnék attól a bizalomtól, hogy az, amivel a szinódusi atyák kezdenek – a részleges közvetítők kezében lévő, terjedelmes adatok hozadéka – stabil alapot jelent az isteni szándék megismeréséhez, nem is beszélve a Jóról, az Igazról és a Szépről.

Imádkozzunk tehát – ahogy egy bölcs prelátus tette, miközben igazságtalanul bebörtönözték – „a püspökök bölcsességéért és bátorságáért, akiknek ki kell vezetniük minket a sötét árnyékból Krisztus világosságára”. Lehet, hogy mindannyian „együtt utazunk”, de ők a mi tekintélyünk. Nekik kell „mindent megvizsgálni, a jót megtartani” (1Tessz 5,21).

A körültekintő keresztény evangelizáció arra törekszik, hogy megossza azt, ami megmaradt. Ez az, ahogy az epigramma mondja, amikor az egyik koldus megmutatja a másik koldusnak, hol a kenyér. Ami az Egyháznak árt, az nem a hit letéteményese. Ez az a kincs, amelyre minden koldus vágyik, így erre is. Amit át kell alakítani, az nem a lelkek iránti olthatatlan szenvedélyének története, mindenki méltóságának elismerése és a szentségre való egyetemes felhívása. Aminek változnia kell, Chestertont idézve, az én vagyok.

 Mark Regnerus a Public Discourse folyóirat munkatársa, a Texasi Egyetem (Austin) szociológiaprofesszora, valamint az Austin Institute for the Study of Family and Culture vezető munkatársa. Kutatási területe a szexuális viselkedés, a család, a házasság és a vallás.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. december 3.