Bevezető

Ferenc pápa Rómába összehívta a szinódust a szinodalitásról, melynek mottója: „A szinodális egyházért: Közösség, részvétel és küldetés” címmel. Ez a püspöki szinódus tizenhatodik rendes közgyűlése.

A potenciálisan forradalmi hatás ellenére a szinódus körüli vita nagyrészt a bennfentesekre korlátozódik. A nagyközönség keveset tud róla, és ezt a hiányt igyekszünk betölteni itt azzal, hogy elmagyarázzuk, mi a tét. Egy olyan terv van készülőben az Anyaszentegyház megreformálására, amely ha a végső következményekig eljut, alapjaiban boríthatja fel azt.

Bár ez egy rendes közgyűlés, több tényező teszi ezt a szinódust szokatlan eseménnyé, melyet egyesek vízválasztónak szeretnének tekinteni az egyháztörténelemben, egyfajta de facto Harmadik Vatikáni Zsinatnak.

Nem rendes közgyűlés

Az első tényező maga a felépítés. Kiterjedt nemzetközi konzultációt követően 2023-ban és 2024-ben Rómában két plenáris ülést is terveznek, melyet a résztvevők számára lelki lelkigyakorlat előz meg.

A második tényező a tartalom. Míg a rendes nagygyűlések általában konkrét témákkal foglalkoznak (2018-ban az ifjúsággal, 2015-ben a családdal stb.), ezúttal magát az egyházi struktúrát kívánják megkérdőjelezni. Javasolják, újragondolni az egyházat, és átalakítani egy új, „alkotmányosan szinódusi egyházzá”[1] azáltal, hogy megváltoztatják az egyház organikus alkotmányának alapvető elemeit. Ez a változás annyira radikális, hogy a szinódusi dokumentumok „megtérésről” beszélnek, mintha az Egyház rossz úton járt volna, és 180 fokos fordulatra lenne szüksége.

A harmadik tényező, ami szokatlanná teszi ezt a közgyűlést, az a folyamat jellege. Ez a szinódus nem arra hivatott, hogy doktrinális vagy pasztorális kérdéseket vitasson meg és következtetéseket vonjon le, hanem arra, hogy „egyházi folyamatot” indítson el az Egyház megreformálására. Sokan attól tartanak, hogy ezzel kinyitják Pandora szelencéjét.

Így a szinodalitás azt kockáztatja, hogy egyike lesz azoknak a „talizmán szavaknak”, melyekről a katolikus gondolkodó, Plinio Corrêa de Oliveira írt, vagyis olyan rendkívül rugalmas szavak, melyek hajlamosak arra, hogy radikalizálódjanak és propagandára használják fel őket. A propaganda által manipulálva “[a talizmán szó] új ragyogással kezd ragyogni, lenyűgözve a beteget, és sokkal messzebbre viszi, mint ahogy azt ő maga elképzelte volna.”[2]

Az egyház e radikális reformja – mondják a szinódus támogatói – visszahozná a korai egyház közösségi részvételének régi eljárásait, melyeket túl sokáig elhanyagoltak a hibás hierarchikus ekkleziológia hegemóniája miatt, melyet le kell győzni.[3]

A szinódusi a szinodalitásról tehát vízválasztónak számít az egyháztörténelemben és különösen a jelenlegi pontifikátusban. Ferenc pápa „előkészíti nagybetűs reformját: a szinodalitást” – írja Jean-Marie Guénois vatikáni szakértő. „Azt reméli, hogy a piramis-szerű, centralizált és klerikalizált Egyházat demokratikusabb és decentralizáltabb közösséggé alakítja át.”[4]

A német szinodális út

Az egyház „szinodális átalakulásában” leginkább elkötelezettek közé tartozik a német püspökök többsége, akik elindították saját „útjukat”: a Synodaler Weg nevűt. Ez a Weg a német progresszívek legszélsőségesebb követeléseit koncentrálja és eleveníti fel.

Támogatói számára a Weg nem korlátozódhat Németországra. Ehelyett modellként és hajtóerőként kellene szolgálnia az egyetemes szinódus számára. A németek így szélsőséges, bár artikulált és befolyásos frakcióként jelennek meg a szinodalitást támogatók hatalmas univerzumában. Egyes vatikáni szakértők attól tartanak, hogy a német progresszívek befolyása döntő lehet a szinódusi munkában, ahogyan az részben a II. vatikáni zsinat idején is történt, amikor „a Rajna a Tiberisbe ömlött.”[5]

Végső következményként a Weg a Szent Római Katolikus Egyház mélyreható felforgatását jelentené. Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa kijelentette: „Egy másik egyházról álmodnak, amelynek semmi köze a katolikus hithez … és vissza akarnak élni ezzel a folyamattal, a katolikus egyház eltolására – és nemcsak [egy] másik irányba, hanem a katolikus egyház megsemmisítésére.”[6]

Ha az egyetemes szinódus a német útnak akár csak egy részét is elfogadja, az elcsúfíthatja és véget vethet az Egyháznak, ahogyan azt ismerjük. Természetesen ez nem jelentené a Katolikus Egyház végét. Az isteni ígéret által megvigasztalva, megvan a tökéletlenség bizonyossága. E kiváltsága miatt megmarad az idők végezetéig (vö. Mt 28,20), és a pokol kapui nem győzik le (vö. Mt 16,18).

Egy sikertelen út

Mielőtt a szinodális utat alkalmaznák a Katolikus Egyházra, annak támogatói jól tennék, ha tanulmányoznák más vallások hasonló kísérleteit, melyek sikertelennek bizonyultak. Vegyük például az anglikán egyházat, amely az 1950-es években kezdett bele a maga sajátos „szinodális útjába.”

Figyelemre méltó Gavin Ashenden, egykori anglikán püspök és II. Erzsébet királynő káplánjának vallomása, aki most áttért katolikus hitre:

„A volt anglikánok úgy vélik, hogy némi segítséget nyújthatnak”, mert tanúi voltak annak, hogy a szinodalitás ’trükkjét’ használták az anglikán egyházban ’egy annyira megosztó és romboló hatásra’.”

„A tény az, hogy a volt anglikánok már látták ezt a trükköt az egyházban korábban is kijátszani. Ez a progresszívek lelkiségének része. Nagyon leegyszerűsítve, kvázi marxista tartalmakat csomagolnak be egy spirituális vigasztakaróba, majd sokat beszélnek a Szentlélekről.”[7]

Hasonló figyelmeztetés érkezik Fr. Michael Nazir-Ali, Rochester korábbi anglikán püspökétől, aki jelenleg katolikus pap. Arra kéri a püspököket, hogy tanuljanak az anglikánok és más protestánsok körében kialakult „zűrzavarból és káoszból.”[8]

Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy lássuk ennek a megközelítésnek a kudarcát. A németországi egyház katasztrófája nyilvánvaló. Ironikus módon a Synodaler Weg modellként hivatott szolgálni az egyetemes egyház reformjához. Azonban mindenki azt látja, hogy a németországi egyház történelmének legsúlyosabb válsága közepette majdnem eltűnt, mert a Weghez hasonló eszméket és gyakorlatot alkalmazott, mint ami a Weget inspirálta.

Miért akarna bárki is olyan utat erőltetni az Egyházra, amely máshol katasztrófához vezetett?

Ráadásul, ahogy ez a könyv megmutatja, aligha izgat bárkit is a szinodális út, legyen az egyetemes vagy német. A különböző konzultációs folyamatokban résztvevők száma nevetséges. Általános a közöny. Vajon a szinodális út előmozdítói helyesen fogják-e értelmezni ezt a közömbösséget? Vajon felismerik-e, hogy üres lelátók előtt játszanak meccset? Jaj, ha csak egy focimeccs lenne! Nem kevesebb forog kockán, mint Krisztus Menyasszonya!

A konciliarizmustól az állandó szinodalitásig

Miközben szószólói a szinodalitás szellemét modernnek és korszerűnek állítják be, vajójában ősi tévedésekből és eretnekségekből táplálkozik.

Az úgynevezett konciliarista áramlat már a tizenötödik században felszólalt azzal az ürüggyel, hogy az egyházat a humanizmussal megszületett új mentalitáshoz igazítsák. Szószólói a pápa hierarchikus hatalmának csökkentésére törekedtek egy szinódusi gyűlés javára. „A hívek akaratát” kifejezve az egyházat nagyrészt autonóm helyi és regionális szinódusokra kellene tagolni, melyek mindegyike saját nyelvvel és szokásokkal rendelkezne. Ezeknek a szinódusoknak időszakonként össze kellene ülniük egy Általános Zsinaton vagy Szent Szinóduson, amely az egyház legfőbb tekintélyével rendelkezett volna. A pápának, aki a primus inter pares (első az egyenlők között) rangra lefokoznak, alá kellene vetnie magát a zsinatok döntéseinek, melyek a résztvevők egyenlő szavazatával születnek.

A német Synodaler Weget és az egyetemes zsinatot éltető szellem a leghitelesebb megnyilvánulásaiban átveszi és feleleveníti ezeket a régi, több pápa és zsinat által elítélt tévedéseket.

Joseph Ratzinger akkori bíboros elítélte ezeket a régi tévedéseket: „Az Egyház hagyományának, szentségi struktúrájának és sajátos céljának fényében a vegyes szinódus egy téveszme, mint a nemzeti egyházak legfőbb állandó irányító hatóságának gondolata. Egy ilyen szinódus minden legitimitást nélkülözne, és az ennek való engedelmességet határozottan és egyértelműen vissza kell utasítani.”[9]

„Kitaszított lettem a rokonaim számára, idegen az anyám gyermekei számára”

A gondos megfigyelő számára ez a panoráma apokaliptikus hangokat üt meg. Egy manőver van folyamatban az Anyaszentegyház lerombolására, organikus alkotmányának és tanításának alapvető elemeinek eltörlésével, felismerhetetlenné téve azt. Ahogy említettük, Müller bíboros arra figyelmeztet, hogy a szinodális reformok maximális alkalmazása esetén – támogatóik utópisztikus szándékai szerint – „a Katolikus Egyház lerombolásához” vezethetnek. Ez a rombolás annál is szörnyűbb, mivel olyan felszentelt kezek követik el, melyeknek minden veszélytől meg kellene őrizniük azt. VI. Pál [pápa] figyelmeztetése soha nem volt aktuálisabb, mint most: „Egyesek gyakorolják… az önmegsemmisítést… Az Egyházra azok hatnak, akik a részei ennek.”[10]

Ilyen szörnyű kilátásokkal szembesülve sok katolikus elveszettnek, csüggedtnek, zavarodottnak, tanácstalannak, sőt csalódottnak érzi magát, és nem mindenki reagál megfelelően. Néhányan engednek a szedevakantizmus kísértésének – elhagyják az Egyházat, és önreferenciává válnak. Mások engednek a hitehagyás kísértésének – elhagyják az Egyházat, hogy hamis vallásokat fogadjanak el. A legtöbben közömbösségbe süllyednek, és az Egyházat szomorú sorsára hagyják. Mindegyikük nyilvánvalóan téved! Amicus certus in re incerta cernitur (a barát a szükségben valóban barát). Most van szüksége az Anyaszentegyháznak szerető és bátor gyermekekre, akik megvédik őt a külső és belső ellenségektől. Isten felelősségre fog minket vonni!

Feltesszük magunknak a kérdést, ahogy Plinio Corrêa de Oliveira megtette 1951-ben: „hányan vannak, akik az Egyházzal egységben élnek ebben a tragikus pillanatban, ahogy a Passió is tragikus volt, a történelemnek ebben a döntő pillanatában, amikor az egész emberiség választ, hogy Krisztus mellett vagy Krisztus ellen legyen?” És azt is: „Úgy kell gondolkodnunk, ahogy az Egyház gondolkodik, az Egyház elméjével kell rendelkeznünk, úgy kell eljárnunk, ahogy az Egyház kívánja életünk minden körülménye között… Ez egy teljes élet feláldozását feltételezi.”[11] A hűségnek ez az áldozata még fájdalmasabb, ha olyan hatalmak felé irányul, amelyek nem mindig értékelik ezt, és néha keservesen üldözik.

Szinte felkiálthatunk, a zsoltáros parafrázisával: „Elidegenedtem testvéreimtől, anyám fiai szemében idegen lettem” (Zsolt 68,9). Igen, idegen, de még mindig anyám házában, vagyis a Római Katolikus és Apostoli Anyaszentegyházban, melyen kívül nincs üdvösség.

Ez a szellem élteti e könyv szerzőit.

* * *

A szerzők külön köszönetet mondanak Juan Miguel Montes úrnak és Mathias von Gersdorff úrnak ezen cikk megírásához nyújtott értékes hozzájárulásukért.

Forrás angol nyelven

[1] Synod of Bishops, For a Synodal Church: Communion, Participation, Mission—Preparatory Document, no. II, Synod.va, accessed Jun. 10, 2023, https://www.synod.va/en/news/the-preparatory-document.html.

[2] Plinio Corrêa de Oliveira, Unperceived Ideological Transshipment and Dialogue, chap. III, 2. C., TFP.org, accessed Jun. 11, 2023, https://www.tfp.org/unperceived-ideological-transshipment-and-dialogue/

[3] Lásd International Theological Commission, Synodality in the Life and Mission of the Church, nos. 57, 119, Vatican.va, accessed Jun. 11, 2023, https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20180302_sinodalita_en.html

[4] Jean-Marie Guénois, “Contesté, sourd aux critiques . . . ‘Fin de règne’ solitaire pour le pape François,” Le Figaro, May. 13, 2022, https://www.lefigaro.fr/actualite-france/conteste-sourd-aux-critiques-fin-de-regne-solitaire-pour-le-pape-francois-20220513. Engedély alapján újranyomtatva.

[5] Lásd Ralph M. Wiltgen, The Rhine Flows Into the Tiber: A History of Vatican II (Devon, U.K.: Augustine Publishing Company, 1979).

[6] Raymond Arroyo, “Cardinal Müller on Synod on Synodality: ‘A Hostile Takeover of the Church of Jesus Christ… We Must Resist,’” National Catholic Register, Oct. 7, 2022, https://www.ncregister.com/interview/cardinal-mueller-on-synod-on-synodality-a-hostile-takeover-of-the-church-of-jesus-christ-we-must-resist.

[7] Jules Gomes, “Anglican Converts Warn of Synodal Perils,” ChurchMilitant.com, Nov. 10, 2022, https://www.churchmilitant.com/news/article/anglican-converts-warn-of-synodal-perils

[8] Gomes, “Anglican Converts.”

[9] Joseph Ratzinger, “Democratizzazione della Chiesa?” in Annunciatori della parola e servitori della vostra gioia, vol. 12 of Opera omnia (Vatican: Libreria Editrice Vaticana, 2013), 183.

[10] 10. Paul VI, “Speech to the Members of the Pontifical Lombard Seminary” (Dec. 7, 1968), Vatican.va, https://www.vatican.va/content/paul-vi/it/speeches/1968/december/documents/hf_p-vi_spe_19681207_seminario-lombardo.html. (saját fordítás)

[11] Plinio Corrêa de Oliveira, The Way of the Cross (Crompond, N.Y..: America Needs Fatima, 1990), 37, 29.

Létrehozva 2023. augusztus 30.