Az Ifjúsági Világnapon látott „izgalmas” vagy „menő” igyekezet csupán a modern élet „szentségtelen” természete betegségének egyik tünete.

Ahelyett, hogy csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amely önkényesen köveket dobál az idei Ifjúsági Világnapra (WYD), szeretnék egy – reményeim szerint – hasznosabb és éleslátóbb kritikát megfogalmazni arról, hogy miért kerülhetett egyáltalán sor egy ilyen katasztrofális katolikus eseményre.

Mielőtt rátérnénk a WYD negatívumaira, és arra, hogy a rendezvényen látott negatívumok miért utalnak egy mélyebb lelki és erkölcsi betegségre, szeretnék valami pozitívumot mondani.

Bár sok kritizálni való van az eseményen, nem kritizálhatom azt a kifejezetten katolikus hangulatot és motivációt, amely arra ösztönzi a zarándokokat, hogy kalandra induljanak, hogy Istent imádják és hitüket építsék. Jóval a jelenlegi WYD fiaskó előtt a katolikusok tízezrével vonultak, túráztak és vonultak a világ minden táján, hogy meglátogassák ezt vagy azt a szent helyet, vagy hogy találkozzanak a pápával. Ezek jó katolikus ösztönök.

A szentségek kegyelme is hat, akár ortodox a pap, akár áhítatos a mise, akár szerény a helyzet, ezért remélem, hogy az Isten kegyelmére nyitott lelkek jobbak lettek a WYD-en. Ez nem azt jelenti, hogy szentségtörés vagy eretnek prédikáció indokolt – semmi ilyesmi -, de Istent nem köti ennek vagy annak a papnak vagy eucharisztikus „szolgálónak” a butasága, ezért imádkozom, hogy jó dolgok jussanak azoknak, akik nyitott szívvel mentek.

Ha már a finomkodásokat elfelejtettük, őszintének kell lennünk az eseményt illetően. Az első misétől kezdve [ez] a szentségtörés, a liturgikus visszaélések, az igénytelenség és a groteszk „építészet” fesztiválja volt. Ha egy 1950-es években élő katolikust elvinnének a 2023-as eseményre, azt hinné, hogy egy jezsuita ihletésű lutheránus megújulási rendezvénybe botlott, ahol a papok drapériát viselnek miseruhaként, a nők pedig férfiruhába öltöznek.

Fel kell azonban tenni a kérdést, hogyan jutottunk idáig. Mint mondtam, egy dolog kövekkel dobálózni és ujjal mutogatni az Ifjúsági  Világnap ostobaságára, de egészen más dolog a probléma lényegére térni, és elgondolkodni a megoldáson.

Végső soron a WYD nem különbözik azoktól az „ifjúsági” típusú rendezvényektől, amelyeket az egyházi intézményekben világszerte láthatunk, és amelyek évtizedek óta görcsösek és nevetségesek. Általánosságban véve, legalábbis az én 35 évem alatt az úgynevezett ifjúsági rendezvények giccses próbálkozások voltak arra, hogy a hitet „izgalmasnak” vagy „menőnek” tüntessék fel. Legyen az egy protestáns dicsőítő és imádó esemény, valamilyen „dinamikus” prédikáció, ahol a pap fel-alá rohangál a folyosón és sokat kiabál, vagy egy karizmatikus esemény, ahol az emberek jobbra, balra és középen elájulnak, miután egy órán keresztül sírtak, mindez már megtörtént.

De miért is? Miért özönlenek a katolikusok ezekre az eseményekre, ahol a hit és a liturgikus gyakorlatok, melyek kontinenseket térítettek meg az ördögimádó pogányságból, látszólag nem léteznek?

Hibáztathatjuk a II. vatikáni zsinatot; vagy ha ez kényelmetlenül érinti Önt, hibáztathatjuk a modernistákat, akik kétértelműségeket illesztettek a dokumentumokba, majd kihasználták azokat. Vagy, ha ez még mindig túlságosan orrba vágó vagy igénytelen, talán hibáztathatnánk a szabadkőműveseket, vagy talán az idegeneket, vagy talán azokat az embereket, akik azt állítják, hogy vannak idegenek ott, ahol nincsenek. Talán a tradicionalistákat, vagy a liberálisokat, vagy akárkit.

A valóság az, hogy van egy alapvető betegség, amely metasztázist [áttét] képzett az Egyház testében, és minden férfit, nőt és gyermeket érint. Nincs olyan ma élő ember, akit ne érintett volna meg ez a betegség, és a WYD csak egy látható látványosság, amely ennek a betegségnek a legnevetségesebb és legképtelenebb változatát mutatja be.

A modern élet „szentségtelen” természetének betegségéről beszélek.

Egyszerűen fogalmazva, egészében véve elvesztettük a szent érzését, számos okból – nem utolsósorban ipari korunk miatt, amely a legmagasabb plátói formaként fogadta el a haszonelvűséget. 

Véleményem szerint a bennünket sújtó szentségtelen betegség legártalmasabb hordozója a zene hanyatlásában rejlik, ami szorosan összefügg az erkölcsök hanyatlásával.

A Szentírásban Krisztus azt mondja nekünk: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus igéje által” (Róm 10:17).

Figyeljük meg, hogy Urunk nem azt mondja, hogy a hit az építészet vagy a képek, a tánc vagy a nagyképernyős tévék által érkezik. Ez nem azt jelenti, hogy az esztétikai gyakorlatok nélkülözhetők – távolról sem! -, hanem csak azt, hogy a testté lett Ige azt mondja nekünk, hogy a hit elsősorban a hang és a szó útján jut be a lélekbe. A hallás képességén keresztül jut be szívünkbe az, amit hiszünk.

Dr. Peter Kwasniewski Jó zene, szent zene és csend: Isten három ajándéka a liturgiához és az élethez című új könyvében Dr. K. hangos kritikát fogalmaz meg a modern zenéről és annak az erkölcsre és az egyházra gyakorolt hatásáról. Az előszóban Fr.. John Perricone erőteljes és tömör kritikát fogalmaz meg a modern zenéről, amely világosan megmagyarázza, miért jutottunk el egy olyan világtalálkozóhoz, mint amilyen a mostani volt.

Azt írja:

„Úgy kezdünk hinni, ahogyan énekelünk”. Amikor a katolikusok egy átlagos plébánián a szakrális zene helyett társalgási zenét kapnak, a lelkük egyfajta száraz rothadást szenved el. Nem a Golgota „félelmét és reszketését” tapasztalják meg, hanem csak a zenés színház fuvallatát. Ez már nem vallás, hanem vaudeville [színházi előadás]. Még rosszabb, amikor a zene leereszkedik a rockkoncert utánzásáig, a lélek arányos izgalomra gerjed. És nem isteni dolgokra.

A léleknek ezt a „száraz rothadását” a WYD-en tipizálták, amikor egy DJ pap (ah, kímélj meg) egy reggel techno zenével adott szerenádot a zarándokoknak. Ami még rosszabbá tette a dolgot, hogy mindezt azon az asztalon tette, amit az oltár előtt állítottak fel.

Csak egy pillanatra bontsuk ki ennek az eseménynek a szimbolikáját, mivel véleményem szerint ezen az ablakon keresztül lehet bepillantani a modern egyház rothadt zenei lelkületére.

Jézus Krisztus egyik papját bízták meg azzal, hogy banális és ritmikailag groteszk elektronikus zenét játsszon egy több mint egymillió fiatal katolikusból álló tömegnek, és mindezt egy olyan átalakított térben tette, melyet állítólag a szentmise végtelenül szent áldozatához is használtak. Világi zenét játszani egy ilyen környezetben elég rossz dolog, de a jelentősége ennél mélyebbre nyúlik.

Ez a pap még csak nem is játszott hangszeren vagy használta emberi hangját. Nem, hanem gombokat nyomogatott egy számítógépes rendszeren, amely digitális jeleket küldött a hangszórókra, melyek mesterséges zenei hangokat közvetítettek, melyeket egy gépben generáltak, és amelyek célja a valódi hang fizikai természetének utánzása.

Nincs olyan intézmény vagy szervezet a földön, amely akár csak úgy tehetne, mintha a katolikus egyháznak a zenei nagyságok kincsestárával vetekedne. A gregorián éneket, Palestrina polifóniáját, vagy akár az ír katolikusok hegedűdallamait is előadhatták volna, de ez a gépies nem-zene volt az, ami a világ legnagyobb katolikus ifjúsági találkozójának középpontjában állt!

A gyerekek aligha hibáztathatók ezért, hiszen papok és püspökök tucatjai billegtek Fr. Techno körül, amikor a megfelelő válasz a saját ruhájuk széttépése lett volna. De ezeket a prelátusokat évtizedek óta a katolikus liturgia szentségét szétrohasztó szaharinos unmusicával etetik, így ez az esemény nem volt számukra megdöbbentő, pedig annak kellett volna lennie.

A liturgiáról és a II. vatikáni zsinatról szóló minden polémiát félretéve, ha vissza akarjuk szerezni a szakrálist az egyházunkban, akkor azzal kell kezdenünk, hogy átképezzük lelkünket a mennyei és emberi zene értékelésére.

1. P. Perricone arról is ír Dr. K könyvében, hogy az ariánus eretnekséget a zene útján terjesztették az egész Római Birodalomban:

Boethius visszhangozta a természetes bölcsesség e nagy óriásait, amikor azt írta: „A zene egyszerre képes megalapozni és lerombolni az erkölcsöt. Mert a lélek számára nincs nyitottabb út a formálódáshoz, mint a fülön keresztül.” Mindehhez hozzáfűzve megfigyelték azt a nagy sikert, amelyet Arius aratott a tömegek megnyerésében himnuszok komponálásával. Egész népek dicsőítették az ariánus Krisztust, aki már nem Isten volt, hanem csak olyan, mint Isten.

Lehet, hogy a hierarchiát vagy az intézményeket nem tudjuk rendbe hozni, de a lelkünket rendbe hozhatjuk a helyesen rendezett és szép zene édes balzsamjával. Talán, ha ezt megtesszük, akkor egy nemzedék múlva elképzelhetetlen lesz, hogy bármi ilyesmi megtörténjen, mert a mi áthangolt fülünk és áthangolt érzékenységünk úgy utasítaná el ezt, mint mi a kénszagot.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. augusztus 17.