Sok más mellett azt hiszem, van egy kimondatlan, mélyen meghúzódó oka is annak, hogy közéleti kérdésekben miért alakul ki hívők között is sokszor éles véleménykülönbség. Arról van szó, hogy eltérően ítéljük meg a társadalomban a „vallásosság” veszélyét. Vannak, akik a „vallásosságot” (értsd: félszívű, felszínes vagy névleges kereszténység) a közéletben rosszabbnak tartják a teljes hitetlenségnél is, szerintük ugyanis a vallásosságban jóval több megtévesztés és ármány van, összességében ártalmasabb a keresztény ügyre nézve, mint a dacos ateizmus vagy az agnosztikus szekularizmus. A nyíltan vállalt hitetlenség legalább őszinte alapállás, nem tettet semmit, ezért érettebb a megtérésre is. Amikor a hitetlen trágár, parázna vagy tisztességtelen, talán csak a világnézetével összhangban cselekszik, de amikor a vallásos teszi ugyanezeket, ott mindig van valami összezavaró széthangzás. A fenti hívők a politikusok közül is inkább a nyíltan hitetlent támogatják, mint a hitét felemásan felvállalót, és a művészek között is többre értékelik azt, aki dacol az Úristennel, mint azt, aki hiába veszi a nevét a szájára. Mert ugye a langyosat meg az Úr köpi ki a szájából.

Nem könnyű kérdés ez, de ha legalább ennyit ki tudunk együtt mondani, máris közelebb léptünk egymáshoz. Természetesen egyetértek azzal, hogy az újjászületés nélküli hit senkit sem tesz alkalmassá az Isten országára (Jn 3,3-8). Sokan mondják majd azon a napon: „Uram, Uram!”, de Jézus azt válaszolja majd nekik: „Nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem, gonosztevők!” (Mt 7,21-23) Jézus kivételesen keményen beszélt a farizeusokkal, akik a külsőt megtisztították ugyan, de bensőjük tele volt rablásvággyal és féktelenséggel (Mt 23,25); és óvott a farizeusok kovászától, a képmutatástól (Lk 12,1). Igazunk van tehát, ha kritikusan tekintünk a képmutató vallásosságra – nagyon sokat tud ártani a hit ügyének. De könnyen ki is billenhet az ítéletünk, ha az üres vallásosság ostorozása miatt túlságosan megengedővé válunk az istentelenséggel szemben.

Mert a kérdés nem csupán az, hogy jobb-e a valódi hit a felszínes vallásosságnál, amire a válasz nyilvánvaló igen, hanem az is, hogy vajon a hitetlenség jobb-e a vallásosságnál. És bizony ez is fontos kérdés, különösen a közélet kapcsán, ahol más szabályok érvényesülnek, mint a hívők közösségében.

Vajon igaz lenne, hogy a vallásosság nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, mint az istentelenség? Pál apostol szerint a bűnt a világban nem kérhetjük úgy számon, mint magunk közt, és ez nem csak az elvárásainkat és a reményeinket, de a mércénket is befolyásolja. Az egyházfegyelem az egyházban szükséges, a világhoz máshogy kell viszonyulnunk (1Kor 5,9-13). Jézus szerint sem szabad kiszaggatnunk a világ szántóföldjéből a konkolyt, mert esetleg a búzát is kitépnénk azzal együtt (Mt 13,28-30). A világ fiaitól mást várunk, mint az egyház tagjaitól. De ebből az következne, hogy akkor vessünk el mindenféle isteni mércét és az elszámoltatás gondolatát? Az a tény, hogy a világban nem alkalmazhatjuk az egyházfegyelmet, azt is jelentené, hogy jobb az olyan világ, ahol az istentelenség uralja a közéletet, mint az olyan, ahol jelen van a vallás valamely formája? A Szentírást olvasva ez számomra messze nem egyértelmű.

Ott vannak például Júda királyai, akik közül némelyek nyíltan azt tették, amit rossznak lát az ÚR. Ilyen volt Ámon, akiről ezt a jellemzést olvassuk: „Azt tette, amit rossznak lát az ÚR, ahogyan apja, Manassé is tette. Mindenben azon az úton járt, amelyen járt az apja: tisztelte azokat a bálványokat, amelyeket apja tisztelt, és azokat imádta. Elhagyta az URat, ősei Istenét, és nem az ÚR útján járt.” (2Kir 21,20-22) Manassé és Ámon uralkodása kongruens volt azzal, amit hittek (vagy nem hittek), de Isten előtt a hitetlenségük utálatosnak számított. Azt tették, amit rossznak lát az ÚR. Ugyanakkor van olyan király, aki csak ímmel-ámmal engedelmeskedett Istennek, mint Amacjá, az ige mégis azt mondja róla: „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, bár nem annyira, mint ősatyja, Dávid, hanem mindent csak úgy tett, ahogyan apja, Jóás.” (2Kir 14,3) Hasonlót olvasunk Azarjáról is, akinek az idejében megmaradtak az áldozóhalmok (2Kir 15,3), sőt, ő maga vakmerően áthágta az ÚR törvényét, amikor áldozatot vitt be a szentélybe (2Krón 26,16-21). Mivel azonban nyilvánosan mégis megerősítette a hitet: „Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR.”

Ma nem teokrácia van, mint a régi Izráelben, és ez a különbségtétel fontos. Csupán arra akarok rámutatni, hogy Isten igéje egyértelműen jobbnak nevezte az istentelen királyok uralmánál a félszívű, csak „vallásos” vagy személyes életükben erkölcsileg elbukott királyok uralkodását is. Sőt, még a pogányok kissé ködös istenfélelme is számít. Ott vannak Jónás tengerészei, akikben „nagy félelem támadt az ÚR iránt; áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az ÚRnak” (Jón 2,16). Nem voltak Izráel népének tagjai, de az ige kiemeli és dicséri pogány istenfélelmüket, amit ebben az esetben az ÚR felé fordítottak. A kapernaumi századost is méltatták a zsidók, mert zsinagógát épített nekik (Lk 7,5). Vagy ott vannak az athéniek, akiknek a bálványai kapcsán Pál szíve háborgott, de akiket mégis megdicsér vallásosságukért: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket” (ApCsel 17,22). Ugyanez a Pál a zsidó nagytanács előtt a farizeusok mellé állt a lélek és a feltámadás valóságát tagadó szadduceusokkal szemben (ApCsel 23,6), mert a farizeusok vallásossága még akkor is közelebb állt Pálhoz, ha tudta, hogy az önmagában nem vezet üdvösségre, sőt, ellentétes a kegyelem evangéliumával.

Sok hívő úgy gondolkodik, hogy ha elsőkből lesznek az utolsók, akkor nem csupán a paráznák és vámszedők előzik meg a farizeusokat az Isten országában, de a hitetlen és istentelen emberek is. És valóban, lesznek istentelenek, akik végül bemennek az Isten országába, és lesz sok vallásos ember, aki nem megy be oda. Csak ettől még az istentelenség nem lesz jobb a vallásosságnál, különösen a polgári életben, ahol nem a szív rejtett indulatai, hanem a formák és a morális rend számítanak. A rendőröket, a bírókat és az adóellenőröket nem az érdekli, hogy egy ember miért tartotta meg a törvényt, hanem az, hogy megtartotta-e. De még a szív esetében sem pártolhatjuk az istentelenséget a vallásosság ellenében. A paráznákat és a vámszedőket gyakran a szégyen tartja távol attól, hogy istenes életet éljenek; a felvállaltan istentelen viszont dacos büszkeséggel áll ellen Isten tekintélyének és le akarja rombolni azt.

Bizonyos értelemben persze mindenki, akit Isten megigazít, egykor istentelen (ἀσεβής) volt (Róm 4,5), de az istentelenség dölyfös felvállalása minősített formája az istentelenségnek.

Nekem úgy tűnik, hogy amikor a világban az istentelenség válik uralkodóvá, az általában rosszabb állapot (vö. Róm 1), mint amikor a puszta vallásosság dominál, amiben maradt azért még nyoma az istenfélelemnek. A félszívű vallásosságban van mindig egyfajta meghasonlás, ami keretet és lehetőséget ad a megtérésre, a tudatosan vállalt istentelenségben viszont egyértelmű a gonosz választása. Sámson és Gedeon vallásos élete csapnivaló volt, de az ÚR nevében fontos győzelmeket adtak a népnek. Manassé és Ámon viszont felemelt kézzel vétkeztek, szándékos istentelenségük romlást és pusztulást hozott népükre. (Manassé azért térhetett végül meg, elképesztő fordulatként, mert a vallás kerete ismert volt számára, Isten kegyelme pedig lenyűgöző és kiszámíthatatlan.) Bár Isten gyakran a hozzá legközelebb állókon mutatta meg szentségét (gondoljunk Mózesre vagy Dávidra), az uralkodó Isten előtti meghajlása akkor is áldás a népnek, ha esetleg csak félszívvel történik vagy felemás engedelmességgel társul. Nebukadneccár babiloni király legdicsőségesebb pillanatai azok voltak, amikor nyilvánosan elismerte, hogy az ÚR uralkodik a földön (Dán 2,47; 3,32-33; 4,34).

Igaz, és én sem akarom tagadni, hogy rengeteg szörnyűséget követtek el emberek a vallás nevében. Pál szerint sokan ezért gyalázzák Istent (Róm 2,24). Ezt mi is megerősíthetjük itt, a 21. századi Nyugaton, ahol a kereszténységet bukott vallásnak, a Biblia Istenét pedig bukott istennek tekintik, ráadásul épp a pravoszláv egyházfő áldásával zajlik a szomszédunkban egy véres háború. De ettől még Isten káromlása nem lesz jobb a felszínes vallásosságnál, amely legalább szájjal nem gúnyolja a Mindenhatót.

És ha azt halljuk, hogy a vallás nevében sok szörnyűséget követtek el, jegyezzük meg azt is, hogy az istentelenség nevében lényegesen több szörnyűséget követtek el.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. december 13.