2011. október 11-én márianosztrai templomunkban ünnepélyes kertek között visszahelyeztük a Szűz Máriát ábrázoló, 300 éves restaurált kegyképet, melyet Beer Miklós püspök úr áldott meg szentmise keretében. A képet a török időket követően, a márianosztrai kolostor helyreállítása kapcsán ajándékozták a lengyel testvérek 1711-ben a kolostor templomának. Ez a kép látható ma is a templom oltára felett.

Szűz Mária képi ábrázolásával kapcsolatban nagyon sok vád érte már a Katolikus Egyházat, éppen ezért talán nem árt, átgondolnunk, mit is jelent a képtisztelet.

A kép a valóságnak bizonyos módon való ábrázolása, amely az ember gondolkodására mindig jellemző volt. Mivel a tiszta szellem határokat szab az ilyen szemléltetésnek, talán ez is lehet az egyik oka annak, hogy az Ószövetség tiltja Isten ábrázolását: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön” – olvashatjuk a Kivonulás könyvében.

A kegykép olyan vallásos ábrázolás, amelyhez természetfeletti jelenségek, csodák, imameghallgatások kapcsolódnak, ezért vallásos tiszteletben részesül. Meghatározott föltételek mellett (mint kegyelmi állapot, imádság stb.) kegyelemközvetítő szerepe van, de nem olyan értelemben, mint a szentségeknek. Az egyház imádságával támogatva előkészíti a lelkeket a kegyelem befogadására. A csodatevő erő nem a kegykép sajátja (csodatevő képről csak jelképesen beszélhetünk), hanem Istennek a cselekedete, melylyel a képet eszközként használja fel, kegyelmének közvetítésére. Minden esetben Isten tesz csodát. Bármely szentnek a tiszteletéről is van szó, abban mindig Isten kegyelmét tiszteljük. Tehát a tiszteletnek minden esetben Istenre kell irányulnia, nem az emberre, vagy valamely tárgyra. Az utóbbi esetekben beszélhetünk bálványozásról, bálványimádásról. Ezt pedig könnyen kiválthatja a hiszékenység, ami akkor jelenik meg az ember vallási életében, ha azt túlbuzgóság jellemzi.

Az egyház kétezer éves történelme során többször figyelmeztette a Tanítóhivatal az egyes közösségeket, császárokat, de még püspököket is a helyes vallásosságra, a helyes képtiszteletre. Úgy, mint a képrombolási vita kapcsán keleten, melyet a 787-ben megtartott II. Niceai Zsinaton igyekeztek tisztázni. A reformáció idején, a XVI. században, a vallásos életben jelentkező túlburjánzásokat a Trentói Zsinat (1545–1563) korrigálta. A hívek elé tárta a tisztelet helyes sorrendjét, s kimondta, hogy különbséget kell tenni az imádás és a tisztelet között: Istent imádjuk, Szűz Máriát megkülönböztetett vallásos tiszteletben részesítjük, továbbá tiszteljük Szent Józsefet és a többi szenteket. A zsinat felszólította „az összes püspököket és a többi személyeket, akik a tanítás tisztét és gondját magukra vállalták…” hogy „Oktassák ki a híveket a szentek közbenjárását, segítségül hívását, az ereklyék tiszteletét és a szentképek törvényes használatát illetően.”

A XX. században Boldog II. János Pál pápa arról írt a művészeknek szóló levelében, hogy a képtiszteletnek az alapja nem más, mint a művészet és a kinyilatkoztatás kapcsolata. Itt az Isten Lelke találkozik az ember alkotóképességével. A Lélek felébreszti az emberben a szép és a jó utáni vágyat, s arra ösztönzi, hogy azt műalkotásban jelenítse meg. Kegyelmi pillanatról is beszélhetünk, mert az embernek élménye támadhat a fölötte álló Istenről. Tehát bátran imádkozhatunk a kegyképek előtt, hiszen ahogy azt Boldog II. János Pál is említette, az Atyával való kapcsolatra nyílik lehetőségünk. Használjuk ki az Isten adta lehetőségeket a vele való kapcsolatteremtésre, hogy részesülni tudjunk az ő végtelen boldogságában.

Forrás: Fehér barát – a Magyar Pálos Rend hivatalos lapja, 2011/3.sz.

Létrehozva 2018. június 27.