Találkozás a vasúti fülkében

„Megismersz?” – kérdezte tőlem egyszer egy szenvedő lélek. Kénytelen voltam nemmel válaszolni. „Dehogynem. 1932-ben vonattal mentél Hallba, azon a vonaton utaztam én is”.

Már emlékeztem: Volt ott egy ember, aki hangosan szidta az egyházat és a vallást. Bár akkor még csak 17 éves voltam, összeszedtem minden bátorságomat, és megmondtam neki, hogy nem jó ember, ha a szent dolgokról ilyen gyalázatosan beszél. „Túl fiatal vagy te ahhoz, hogy kioktass!” – vetette oda. „De mégis okosabb vagyok, mint maga!” – válaszoltam hetykén. Erre már nem szólt semmit, csak leszegte a fejét. Amikor leszállt a vonatról, arra kértem az Üdvözítőt, hogy ne hagyja elveszni ezt a lelket. „Ez az ima mentett meg” – mondta a szenvedő lélek – különben a kárhozatra jutottam volna”.

Egy nő megment egy falut

1954-ben egy nagy lavina-katasztrófa történt nálunk. A szomszéd községben, Fontanellában röviddel a katasztrófa után meghalt egy bizonyos Starkné, aki 30 éven át volt beteg. Azt beszélték, hogy a lavinák 100 évvel ezelőtt is sok kárt okoztak, de akkor még szörnyűbbek voltak. Az első pusztítás után Fontanellában a falu védelmére egy erdőt telepítettek – és ezt az erdőt az 1954-es lavinaomlás majdnem teljes egészében letarolta. Néhány fa tartotta az egész hótömeget – különben a lavina a fél falut magával sodorta volna.

Miután Starkné nem sokkal a lavinaomlást követően meghalt, megtudtam a szenvedő lelkektől, hogy aki a lavinát visszatartotta, az nem volt más, mint ez az asszony – az imája és áldozata erejével. Minden szenvedését felajánlotta a faluja javára, és ezzel nagy kegyelmet járt ki a községnek. Közönséges, baj nélküli napokban ezt nem tudta volna megtenni. Türelemmel viselt szenvedéssel több lelket lehet megmenteni, mint imával. Persze sokkal könnyebb egy beteg embert oktatni, hogy viselje türelemmel a fájdalmait, mintha az ember saját maga vállalja alázattal a szenvedést.

Én tudom, mit jelent szenvedni, és épp azért akkora az értéke, mert olyan nehéz!

A szenvedést ne tekintsük mindig büntetésnek, az vezekléssé is változtatható, nemcsak a magunk, hanem mindenekelőtt mások javára.

Krisztus bűn nélkül való volt, mégis ő hordozta el a legnagyobb szenvedést, engesztelésül a mi bűneinkért. Így nekünk is hozzá kell járulnunk – akár szenvedés árán is – más lelkek megmentéséhez. Azt majd csak a mennyekben fogjuk megtudni, hogy a Krisztus szenvedéseibe csatolt, türelemmel viselt szenvedésünkkel mennyi mindent tudtunk elérni. Szenvedéseink „célba juttatásának” az a leghatékonyabb módja, hogy felajánljuk őket a Szűzanyának. Ő majd arra a célra fordítja, és annak ajándékozza, akinek a legégetőbb szüksége van rá.

Felmosóvödör, fekete kéz, keresztgyalázás…

– Mit akarsz ezzel a felmosóvödörrel? – kérdeztem egy asszonyi lélektől, akinek vödör volt a kezében, amikor meglátogatott. – Ez az én mennyei edényem! – mondta, és ragyogott a szeme. – Nem sokat imádkoztam életemben, ritkán jártam templomba, de egyszer egy szegény idős asszonynak ingyen kitakarítottam az egész házát karácsony előtt. Ez jelentette aztán a megváltást számomra!

Ez újabb bizonyíték arra, hogy milyen fontos a szeretet.

Felejthetetlen volt aztán a találkozásom azzal a pappal, akinek fekete volt a jobb keze. Mikor rákérdeztem ennek okára, így felelt: „Több áldást kellett volna osztanom. Mondd meg minden papnak, akivel találkozol, gyakrabban osszanak áldást! Minél több áldás árad szét a világban, annál gyengébb lesz a Gonosz hatalma”.

Egyszer jött egy lélek, elmondta, mire van szüksége a megszabadításához, és csak annyit fűzött hozzá: „Ha ezt megteszik értem, elégedett leszek”. Egyebet nem mondott, csak azt, hogy mikor és hol érte a halál.

Átadtam az üzenetet a hozzátartozóknak, akiket egyébként nem ismertem. Ők elég szkeptikusak voltak, és megkérdezték, minden lélek azt mondja-e, amit az ő halottuk, hogy „Ha ezt megteszik értem, elégedett leszek”. – Ezidáig ő volt az első lélek, aki így fejezte ki magát – válaszoltam. – Vajon mi lehet ennek az oka? – kérdezték, én meg mondtam, hogy nem tudom. – Talán mégiscsak tudjuk – tűnődtek – ez volt a mondása az apánknak: „Ha ezt megteszitek (vagy: így teszitek), akkor elégedett leszek”. Hát most már hiszünk magának – mondták.

Ők egyébként már a vasárnapi misére sem jártak, mert úgy gondolták, ezt az egyház parancsolja, és nem Isten. Elmagyaráztam nekik, hogy az egyház parancsát az örökkévalóságban ugyanolyan szigorú mércével mérik, mint Istenét. Az egyetlen különbség az, hogy az egyház hatályon kívül helyezheti, vagy megváltoztathatja törvényeit, ami Isten parancsai esetében lehetetlen.

„Én istentagadó voltam – vallotta be egy férfi – dühömben összetapostam egy keresztet, és azt mondtam magamban, hogy ha lenne Isten, ezt most nem engedné. De Isten nem engedi, hogy megcsúfolják, és abban a helyben megbénultam. Ez lett a megváltásom”.

Végül még közölte, hogy mit tegyen meg érte a felesége, hogyan lehetne elviselhetőbbé tenni számára a szenvedéseket a tisztítótűzben. A felesége akkor már kilépett az egyházból, de a beszámolóm nagy hatással volt rá:

„Hogy a férjem meggyalázott egy keresztet, csak ő tudta meg én, és egyikünk sem árulta el senkinek. Ha ez az ismeretlen személy mégis tud róla, akkor hiszek” – És újra belépett az egyházba.

Egyszer meg egy orvos panaszkodott, hogy azért kell vezekelnie, mert injekciókkal megrövidítette néhány betege életét, hogy ne kelljen annyit szenvedniük. – A türelemmel viselt szenvedés kimondhatatlanul értékes a léleknek. Az erős fájdalmakat nyilván csillapítani kell, vegyi eszközökkel megrövidíteni az életet azonban nem szabad.

Az elrabolt birtok

Egy napon látogatóm jött; már a kapu előtt hangosan szitkozódott. Kiléptem a szobámból, hogy utánanézzek a dolognak: hát ott állt egy ember a bejáratnál, és megvetően kérdezte: „Na, hol az a szenvedő-lelkes-látomásos asszony?” – Jöjjön csak – tessékeltem befelé – bár szó sincs látomásokról.

Nem teketóriázott, azonnal a tárgyra tért: „Magának jelent meg E. úr?” – Tehát a hozzátartozók egyike volt, akiket E. úr megbízásából fel kellett szólítanom, hogy szolgáltassák vissza az elrabolt birtokot. – Igenlő válaszomra kikelt magából, hogy ilyen nincs, csak pénzt akarnak tőle zsarolni, ez csalás…

„És konkrétan milyen elrabolt birtokot kellene visszaadnunk? – tudakolta. – Azt én nem tudhatom, én csak az üzenetet adtam át, hogy a család adja vissza azt a jogtalanul elvett területet. Maguknak már tudniuk kell, miről van szó – feleltem.

És persze tudta is ez az én látogatóm. A beszédéből azt vettem ki, hogy már egészen elhagyta a hitét, szidta a pápát, az egyházat és a vallást. Szelíden elmagyaráztam neki, hogyan történnek nálam ezek a dolgok. Valamelyest lecsillapodott: „Ha ez a helyzet, akkor új életet kell kezdenem. A papoknak már nem hittem, de Istenben újra hinni fogok. Hiszen maga nem tudhatta, hogy a birtokunkon van egy jogtalanul elvett terület is; ezt még a családtagok sem tudták” – vallotta be.

Máskor meg egy asszony jött: „30 évig kellett a tisztítótűzben szenvednem, mert a lányomat nem engedtem kolostorba vonulni” – mondta. Ha Isten gyermeket ajándékoz a szülőknek, és ezt a gyermeket elhívja a maga szolgálatára, papnak vagy egy rendbe, akkor igen nagy a felelősségük azoknak a szülőknek, akik ezzel szembeszegülnek. szenvedő lelkektől tudom, hogy sok fiatal érezne elhívatást a papi pályára, ám a szüleik megakadályozzák ezt a szándékukat. Őket, a szülőket terheli a felelősség.

A legsúlyosabb büntetés

Levelet kaptam egy férfitől: a felesége egy éve halt meg, azóta kopogást hall minden éjjel a szobában; nem jönnék-e el megnézni, hogy mi ez. Odautaztam, és elmondtam a férfinek: nem biztos, hogy bármit is megtudok, az sem biztos, hogy a feleségének szabad már jelentkeznie: bízzuk ezt a Gondviselésre.

Ott aludtam a szobában. Este fél 12 körül én is meghallottam a kopogást. „Mit akarsz, mit tegyek?” – kérdeztem. Nem láttam senkit, és választ sem kaptam. Azt hittem, a nő egyszerűen még nem kapta meg az engedélyt, hogy megjelenjen. Körülbelül 5 perc elteltével azonban szörnyű dobogást hallottam, és egy hatalmas állat jelent meg: ilyen még soha nem fordult elő velem. Egy víziló volt az.

Azonnal szentelt vizet hintettem szét, és megkérdeztem: „Hogyan segíthetek neked?” Most sem kaptam választ, kezdett a dolog nyomasztó lenni. Ekkor a Gonosz egy szörnyű óriáskígyó képében jelent meg, rátekeredett a vízilóra és fojtogatta… aztán hirtelen eltűntek mind a ketten.

Nagy aggodalom fogott el: csak nem kárhozott el ez az asszony? – Kisvártatva feltűnt egy szenvedő lélek emberi alakban, ahogy eddig is mindig történt, és vigasztalni kezdett: „Ne félj, nem jutott kárhozatra ez a lélek, de olyan súlyos büntetése van a tisztítótűzben, mint senki másnak”.

Azt is elmondta, miért. Ez a nő évtizedekig ellenséges viszonyban volt egy másik asszonnyal, és ő volt a hibás abban, hogy ez így alakult. A másik többször megpróbált békülni, de ő erre nem volt hajlandó. A legutolsó betegségében is visszautasította az ajánlatot, és így is halt meg.

Ez arra bizonyíték, milyen szigorúan bünteti Isten az ellenségeskedést, hiszen ez teljes egészében ellentmond a szeretet parancsának. Az életben sokszor kerül sor vitára, de ügyeljünk arra, hogy aztán elsimuljanak a dolgok. Bocsássunk meg, amilyen hamar csak tudunk. A szeretet mindent legyőz, a szeretet sok bűnt elfedez – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Akit a lavina ölt meg

1954-ben történt, a nagy lavina-katasztrófa alkalmával. Egy húsz éves fiatalember, aki egy lavinabiztos házban lakott, egy éjjel segélykiáltásokat hallott. Rögtön felkelt, és ki akart menni segíteni, de az anyja visszatartotta: segítsenek egyszer már mások is. Most, hogy tombol a lavina, túl veszélyes odakint. A fiú azonban nem hallgatott rá, kirohant a házból, de útközben rázúdult a lavina, és ő maga is ott lelte a halálát.

Ezt követően már a második éjszakán megjelent nálam, és kérte, hogy mondjanak érte három szentmisét. A rokonai csodálkoztak, hogy ilyen hamar megszabadul, ugyanis nem volt valami buzgó vallásos ember.

Nekem azonban elmondta a fiú, hogy mivel a felebaráti szeretet jegyében halt meg, Isten kegyes volt hozzá: ennél boldogabb nem is lehetett volna a halálos órája.

Nem szabad elcsüggednünk, ha egy ilyen szerencsétlenség történik: soha nem tudhatjuk, mire jó az végső soron. Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy „De hiszen olyan derék fiú (vagy lány) volt!” – Ismertem én egy jó pár derék fiút és derék lányt, akik aztán a bűn útjára tévedtek. Csak Isten a tudója, hogy mi lett volna később ezekből a derék fiúkból és lányokból. Csak az örökkévalóságban fogjuk megérteni, hogy a jó Isten valójában milyen jó.

A Sátán álruhában

Egyszer egy szenvedő lélek felszólított: „A következő lelket, aki jön, ne fogadd!” – A lelki vezetőmtől korábban azt a tanácsot kaptam, hogy mindenkit fogadjak, aki csak jön. Megkérdeztem hát: „Már miért ne fogadnám?” „Mert olyan súlyos vezeklésre van szüksége, aminek az elhordozásához te túl gyenge vagy!” – „Ebben az esetben a jó Isten amúgy sem engedné hozzám” – vetettem ellen. Erre rám ripakodott: „Isten most próbára tesz, hogy engedelmes vagy-e vagy sem”.

Ha valamiben elbizonytalanodom, mindig a Szentlélekhez fordulok. Még soha nem hagyott cserben. Azonnal az a gondolatom támadt, hogy ez az ördög lehet, ezért röviden és határozottan felszólítottam: „Ha te vagy a Gonosz, Jézus nevében parancsolom, hogy távozz tőlem!” Egy kiáltás hallatszott, és a jelenés eltűnt. Most már biztos voltam benne, hogy ez Isten ellensége volt egy szenvedő lélek képében.

Azokon a napokon, amikor nálunk gyászmisét tartanak, 7 órakor van áldozás. Egy ilyen napon háromnegyed 7-kor érkeztem a templomba. Általában ketten-hárman szoktak lenni, de ezen a napon csak én voltam egyedül. Hirtelen a papunk lépett izgatottan a templomba. Sietségében még térdet sem hajtott, egyenesen hozzám jött, és így szólt: „Ma nem szabad áldoznia”. Kisietett, megint csak térdhajtás nélkül.

Nem értettem a dolgot, és elimádkoztam a rózsafüzért. Nem sokkal 7 előtt teljesen nyugodtan megérkezett a lelki vezetőm. Gondoltam, mindjárt el is megy, hiszen nekem nem szabad az Úr asztalához járulnom, rajtam kívül pedig nincs más a templomban. Meglepetésemre mégis bement a sekrestyébe – én meg körülnéztem, hogy talán mégis érkezett időközben még valaki –, de nem volt rajtam kívül senki. Bementem hát utána, és megkérdeztem:

• Miért nem szabad magamhoz vennem ma az oltáriszentséget?
• Ki mondta, hogy nem szabad?
• Hiszen maga mondta, hogy nem járulhatok ma az Úr asztalához!

Erre megkérdezte, hogy vajon mikor mondta ő ezt. Elmeséltem neki az egész jelenetet. Megnyugtatott:

• Ne aggódjon, én ma még nem jártam a templomban, ez a Gonosz volt megint. Vegye csak magához nyugodtan a szentséget.

Appelzellben ismertem egy bizonyos Maria Graf nevű nőt. Egyszerű parasztasszony volt, akinek néha megjelent a Szűzanya és üzeneteket bízott rá. Egyszer eljött hozzám tanácsot kérni. Ugyanis kötelességének érezte, hogy ezeket az üzeneteket megossza a világgal – viszont a püspök erről hallani sem akart. Megkérdeztem tőle: „Gyakran tud Szűz Máriával beszélni?” – Igenlő válasza hallatán arra kértem, hogy akkor kérdezze meg tőle, hogy mit tegyen; hiszen biztosan Ő is tud a püspök hozzáállásáról. Az asszony így is tett, és ezt a választ kapta: „Engedelmeskedj a püspöknek! Majd én magam gondoskodom arról, hogy az üzeneteimet megismerje a világ!”[1] És Grafné engedelmeskedett. Appelzellben úgyszólván senki nem hitt az adottságában, még a saját férje sem, de Isten terveit nem keresztezheti semmi. Nem sokkal az 1964. február 19-én bekövetkezett halála után a közbenjárása révén történt egy csodálatos gyógyulás. Erre már felfigyeltek, megkeresték a férjét, hogy nézzen utána, nem írt-e le valamit életében az asszony.

Megtalálták a feljegyzéseit, amelyekben gyakran felbukkant a Szűzanyának az a kívánsága, hogy minden nap imádkozzunk rózsafüzért a bűnösök megtéréséért: ezzel megfékezhetjük a Gonosz támadását.

Nem sokkal az után, hogy ez a tudomásomra jutott, két levelet kaptam, majdnem teljesen hasonló tartalommal: náluk valami nincs rendjén, valószínűleg a Gonosz mesterkedik. Gondoltam, egyszerre válaszolok mindkettőjüknek, hogy naponta imádkozzák a rózsafüzért a bűnösök megtéréséért. 1964. december 16-a volt, fényes nappal. Elővettem két levélpapírt, letettem őket magam elé az asztalra, melléjük pedig a borítékokat. Ahogy az első borítékra kezdtem ráírni a címzést, sziszegő hangot hallottam – összerezzentem. A Gonosz mellettem állt, kirántotta a kezem alól a két levélpapírt egészen az asztal sarkáig, és égési nyomokat hagyott rajtuk. Ez is arra volt bizonyíték, milyen hatalma van a rózsafüzér-imádkozásnak az ördöggel szemben.

(vége)

 ___________________________________________________________________________

[1] Utalunk itt Az isteni szeretet megnyilvánulása című könyvre, amely Maria Graf feljegyzései nyomán íródott. Az egyház engedélyével a Miriam-Kiadó adta ki (16. kiadás). /Tausend 80., D-79798 Jestetten, 1992./ Ugyanannál a kiadónál a könyvnek egy francia nyelvű kiadása is megjelent La révélation de l’amour divin címmel.

Létrehozva 2022. május 6.