„Akkor a jámborok ragyognak majd mint az égbolt fénye, és akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökön-örökké mint a csillagok.” (Dániel 12, 3)

A szentek a mi hitünk égboltjának csillagai. S ezek között a csillagok között Aquinói Szent Tamás a Nap. Így ábrázolja már közvetlenül halála után a festészet: mellén vagy homlokán a Nap, melynek sugarai ráesnek az Egyházra.

S ez az Egyház, a földkerekség Isten rendelte tanítója a róla szóló miseimádságban vallja, és éppen ma széles a világon visszhangozza négyszázmillió ember: „Úristen, te Szent Tamás bámulatos tudománya által fényözönbe öltöztetted Egyházadat!”.

Senkit olyan dicsérettel nem halmoztak el a pápák XXII. Jánostól kezdve, aki 1323-ban, ötven évvel a halála után szentté avatta, a nagy domonkos pápán, V. Szent Piuson keresztül XIII. Leóig, aki a katolikus tudománynak, tudósoknak és tudós intézményeknek védőszentjévé tette. Senkit úgy meg nem becsült az Egyház, mely a trentói egyetemes egyházi gyülekezeten, mikor a katolikus igazságot ki kellett mondani a 16. századi vallásújítókkal szemben, a Szentírással együtt Szent Tamás leghatalmasabb művét, a Summa theologicát tette le a zsinati asztalra. S ettől az időtől kezdve mindmáig a legnagyobb hittudósok főtisztességüknek tartják, hogy éppen ehhez a Summához nagy, tudós magyarázatokat írnak. S napjainkig Szent Tamás neve és tudománya tiszteletnek, bámulatnak, tanulmánynak tárgya a nem-katolikusoknál is.

S amikor így kigyullad előttünk Szent Tamás világossága, mely szelíd, de hatalmas lángjával elűzi az éjszakát és megidézi a szent hajnalt, kinek ne kerekednék kedve teli szívvel Exultet-et énekelni Isten e fölséges húsvéti gyertyájának dicséretére?! S ki ne akarna beleállni ebbe a szent karba!? Hadd harsogjon bele az éjszakába, harangozzon eléje jobb jövő hajnalának a mi örömünk, reményünk, szent büszkeségünk; hisz a mi kincsünk, a mi templomunkat ékesíti, a mi oltárunkról szórja napvilágát Aquinói Szent Tamás.

Szent Tamás a rendnek, az ordo-nak embere volt munkájában és művében, annyira, mint talán senki rajta kívül. Csak úgy lesz hozzá méltó a mi dicséretünk, ha benne rendet tartunk. S ezt a rendet elém szabja a tudós Bessarion bíboros (meghalt 1472) megállapítása: Szent Tamás a tudósok legszentebbje és a szentek legtudósabbja.

1. A szentek legtudósabbja

Taddeo Gaddi nagy festménye Firenzében a Capella degli Spagnoliban úgy ábrázolja Szent Tamást, amint tanítószékén ül, övezve a hét főerénytől, körülvéve evangélistáktól, apostoloktól és ószövetségi nagyoktól; lábát pedig körülüli 28 alak, akik ábrázolják az akkori összes tudományokat. Jelezni akarja ezzel a művész, hogy Szent Tamás az erények szolgálatában megszólaltatta az összes tudományokat, az ú. n. hét szabad tudományt (nyelvtudomány, dialektika, szónoklattan, számtan, mértan, zenetudomány, csillagászat), a jogot, bölcseletet, a hittudományt, mégpedig összes irányaiban: a szentírástudomány, a bölcselő, a skolasztikai, a misztikai teológia. S csakugyan Szent Tamás műveiben, mindenféle alakban, értekezés, vita, értelmezés (kommentár), tankönyv, tudós nagy mű alakjában megszólal minden tudomány. Mintha egy egész hatalmas könyvtár, mondjuk a híres alexandriai könyvtár vonulna föl egy ember köntösében. Ha elsüllyedne az egész középkor és csak Szent Tamás művei merednének ki, mint állítólag az Azóri-szigetek az Atlanti óceánból, amely elnyelte Atlantiszt, a legendás világrészt: az a középkor nem veszett volna el, Szent Tamás műveiből felénk ragyogna minden értéke.

De ez a hatalmas tudomány nem könyvtár és nem lexikon. Nem egyszerűen rengeteg ismerethalmaz, tudományos raktár, mint Sevillai Izidor Etymologiá-i vagy Petrus Lombardus Sententiá-i, nem Catena, láncra fűzött ismeretek sorozata, ami végre is csak lánc, ha mindjárt arany is. Hanem, hogyha tovább is hasonlatban kell szólnom: Szent Tamás gondolatvilága és gondolatműve olyan, mint a babiloni függőkertek vagy az egyiptomi gúlák. Itt át van dolgozva és végig van gondolva minden gondolat, élesre van csiszolva minden fogalom és jól megkovácsolva minden következtetés; és ítéletek, fogalmak, következtetések — mindegyik be van iktatva a maga helyére, mint a kő a gúlába, onnan ki nem mozdítható anélkül, hogy érzékeny hézag ne támadjon, sőt hogy az egész meg ne rendüljön; és viszont minden egyes gondolat hirdeti az egésznek értelmét, szépségét és erejét.

Nem a szorgalmas gyűjtő, hanem a zseniális építő és tervező géniusza köszönt, mikor belépünk Szent Tamás világába. És ami különösen meglep és lenyűgöz: az óriás méretek, a hatalmas térségek és bennük a tudásnak és a gondolatnak olyan bősége, hogy szinte az egész világegyetem tárul ámuló tekintetünk elé. Nem is lehet igazában máshoz hasonlítani a Szent Tamási művet, mint a salamoni templomhoz. Amint ott a templompitvarban tolongtak emberek a világ minden tájáról, minden rangból és rendből, és gyülekezett minden, ami kellett az ószövetségi áldozathoz, mindenfajta állat és a földnek minden nemesebb terméke: úgy Szent Tamás műveiben fölsorakozik e világnak minden jelentős problémája és minden tudománya. Mind csak azért, hogy a szentélyben az emberi ügyesség és művészet remekbekészült alkotásain, az aranyoltáron és asztalon, Isten papsága méltó áldozatot mutasson be és ott ki ne fogyjon és el ne kallódjon Isten szava, melyet a Szentírásban adott. A függöny mögött pedig, a szentek-szentjében ott rejtőzik a titok homályában Isten leereszkedő kegyének fogható záloga, a frigyláda a mannával, és ott borong Isten jelenlétének titokzatos szimbóluma: a sechina.

Ez Szent Tamás gondolatvilága: a profán tudományok mind, megidézve a szenttudományok szolgálatára, és a szenttudományok a misztikai Isten-imádás küszöbére állítva; az egészet pedig egybefogja és óvja a rendszer hatalmas egyberóttsága, hasonló a templom óriási méretű, nagyszerűen egybeillesztett köveihez és falaihoz.

De mindamellett van-e jogunk Szent Tamást úgy ünnepelni, mint a szentek közt a legnagyobb tudóst? Hisz híres tanára, a szintén domonkos Nagy Szent Albert talán még egyetemesebb, a bencés Szent Anzelm talán élesebb logikájú, és mindenesetre túltesz rajta e tekintetben a ferences Boldog Duns Scotus, a borotvaélen járók nagymestere; tüzesebb és szárnyalóbb Szent Ágoston, nagyobb rendszerező Szent Bonaventura. Tehát miért épen őt emeljük ki, valahányszor szent tanulmányról van szó? Mi van ő benne olyan, ami nincs meg a többiben? Miért egyetlen ő a keresztény tudósok közt? Mert bizonyos, hogy az Úristennek csak egy Szent Tamása van. Mi emeli őt mások fölé, azok fölé is, akiket itt felsorakoztattunk?

Mi? Megmondom egy szóval — sajna, idegen szó: a szintézis. Ez azt jelenti, hogy az a sok tudós jelesség, amely külön-külön díszíti tudósainkat, Szent Tamásban együtt van, és pedig olyan összehangoltságban, hogy csak így áll elénk az a sajátos külön világ, amelynek neve: Aquinói Szent Tamás.

Meg kell kísérelnünk ennek a csodás szenttamási szintézisnek, összhangos egységnek fő vonásait vázolni.

Itt van mindenekelőtt a hit és tudás viszonya. Mennyit törték ezen a fejüket — sőt egymás fejét, amióta vannak hívő emberek, akik egyben használni akarják Isten-adta eszüket! És hányan fogtak melléje, és még hányan vetették el a sulykot, hol a hitnek, hol az elmének rovására! Szent Tamás itt fején találta a szöget, úgy mint senki más, sem előtte, sem utána, ő t. i. komolyan észbevette, amit megsejtettek az előtte élt nagy gondolkodók, amit neki azonban teljes biztonsággal tisztult hite mondott meg: Az emberi elme Istentől az igazság megismerésére van teremtve; igaz pedig minden, ami van. Valóság és elme: két világ, egymásra hangolva, hisz az egy örök Igének, Gondolatnak (Logos) két sugara az; egy eredet és egy cél fűzi össze.

Szent Tamás tudós nagysága abban van, hogy ezt a tényt teljes világossággal nemcsak meglátta, hanem habozás nélkül levonta a következtetéseit:

1. Ha az elme igazságra van alkotva, ha ez a természete, akkor van sajátos világa, ahol a maga emberségéből járhat, s ez a természet világa. Itt a hit vezetése nélkül is tud sok jó utat találni, ha nem is tud mindennek a végére járni.

2. Ha elménk természete, mivolta az, hogy szem az igazság számára, akkor még a bűn sem oltja ki ezt a világosságot, jóllehet csökkenti. Szent Tamás tehát hatalmas mellét itt nekiveti annak a főkísértésnek, melynek éppen a hívő ki van téve, hogy t. i. a bűn óta minden, ami az Egyházon kívül van és történik, merő tévelygés és tévedés. Ez a manicheizmus régi eretneksége, a teremtő Isten tagadása, és az ellenkező látszat dacára Isten templomának legveszedelmesebb aláaknázása. Nem hiába fáradozott ellene Szent Tamás annyit, hogy még IX. Szent Lajos asztalánál is megfeledkezett királyról és lakomáról és egyszerre csak fölkiáltott: Megvan; most látom, miért téves a manicheizmus (conclusum est contra manichaeos)!

3. Minthogy Isten kinyilatkoztatása új világot és új valóságot tár elénk, melyet hitben fogunk meg, az az elme, melytől nem idegen semmi, ami van, a hittitkok világából sincs kizárva. A titkok meghaladják ugyan elménk erejét, de azért hitünk ésszerű hódolat, kettős értelemben is: Az elme el tud vezetni a hit kapujáig, mint Dantet Vergilius elvezette a Paradiso-ig; és mikor benne vagyunk a hittitkok világában, az elme még mindig hűségesen kísér, mint Beatrice Dantet, ha nem is vezet; a hittitkokat nem lehet mindenestül az ész rámájára húzni, de lehet az ésszel rájuk világítani.

Így Szent Tamás a hit és tudás területébe rendet, áttekinthetőséget vitt bele. Sok volt itt mindig a határsértés, a hetet-havat összehordó össze-visszaság. De az a Lélek, mely ott lebegett a vizek fölött, mikor a káoszból meg kellett születni a világnak, ott lebeg az ő Egyháza fölött is, és mikor elérkezettnek látta az időt, fölhangzott a szava: Legyen világosság! És lett — Szent Tamás. Szent Tamás a gondolkodás világába folytatta bele a rendcsinálásnak és szétválasztásnak azt a művét (opus distinctionis), mellyel a teremtő Úristen a világ hajnalán szétválasztotta a világosságot és a sötétséget, az alsó és felső vizeket, a szárazföldet és tengert.

És meglátszik még az írásmódján is. Szent Tamás a legmélyebb és legmagasabb dolgokról is példátlan egyszerűséggel szól — mindig az evangélium jut eszembe, mikor olvasom. Csak ott lehet még megtalálni a legfölségesebb dolgoknak azt a szinte átlátszó tükröztetését, mely olyan, mint némely hegyi tó: olyan tiszta a vize, annyira átengedi és sugározza a napot, hogy kézzelfogható közelünkbe kínálkozik fenekének kavicsa és fövenye, jóllehet ezerméteres mélységben van tőlünk.

De menjünk tovább! Azt mondtuk: Szent Tamás azzal emelkedik a többi szent tudós fölé, hogy összhangba fogja azokat az ellentéteket, melyek gyöngébbek kezében szétszaladnak. Láttuk, milyen mesteri módon hangolta egybe a hitet és tudást. Most vegyük észbe, hogy a tudás területén megint egybehangolta a tapasztalást és elmélést.

Tudva van, hogy a bölcselésben, tehát a szorosan vett tudományban Aristotelest vallotta mesterének. Ha azt mondja írásközben: a bölcselő, Aristotelest kell érteni.

Miért tette ezt, mikor ő előtte mind, a nagy Szent Ágoston is, Platont követte, és mikor csakugyan úgy tűnik föl, mintha hozzánk hasonlíthatatlanul közelebb esnék Platon az ő nemes lelkesedésében, mely lenézi ezt a csalóka világot és egyenest az eszmék és eszmények láthatatlan egébe lendül! Igen, de Platon azok közül a gondolkodók közül való, akik állandóan abban a veszedelemben vannak, hogy a maguk elgondolásait olvassák bele a dolgokba, a maguk színeibe öltöztessék a világot. Pedig akit a tudás nemes szenvedelme hevít, az úgy akarja látni a dolgokat, amint vannak. S Aristotelesnek épp az az alaptanítása, hogy elménk olyan, mint tisztára törölt tábla: maga a valóság írja bele magát; „a mindenség rendjei és összefüggései belemélyesztik magukat”. A tudás tehát a valóság és az elme találkozásának termékeny frigye, tapasztalásnak és elmélésnek eredménye.

Arról aztán gondoskodott Szent Tamás, hogy mikor Aristotelest befogadta a szentélybe, a hittudományba, ott hamis, pogány tanításaival ne csináljon zenebonát, mint megtette néhány kortársánál (többek közt a híres Brabanti Sigeriusnál), akik Aristotelesre hivatkozva olyan dolgokat is tanítottak, hogy a világ örök, a lelkünk nem halhatatlan stb. Szent Tamás megkeresztelte Aristotelest. Rákényszerítette, hogy mikor ő áldozatot mutat be az egy igaz Istennek, az hordja a vizet meg fát. Úgy tett vele, mint Szent Kolumbán, a frankok térítője: mikor egy medve előtört az erdőből és széttépte a szentnek öszvérét, mely hordta papi szereit apostoli útján, Kolumbán nem izgult sokat, hanem megálljt parancsolt a medvének, reárakta a málhát, és ettől kezdve készségesen hordta a szent terhet az öszvér helyett, melyet vakmerően széttépett.

Még egy harmadik ellentétet vegyünk szemügyre, melyet Szent Tamás varázspálcája egységbe és összhangba hozott. Ez a természet és kegyelem ellentéte; úgy nagyjából mondhatnók azt is: világ és Isten.

Aki nyitott szemmel jár, bőven találkozik emberekkel a mi körünkben is, akik nem tagadják éppen a Krisztust és az ő Egyházát, a kegyelmet és a világgyőző, másvilágra irányuló lelkületet, de valójában a fogható dolgok szolgálatában állnak, mint azok a megszámlálhatatlan tömegek, melyek csak azt vallják, amit látnak, csak azért fáradnak és azt becsülik, ami az alsó embernek jó. Ezek a természetet, a világot teszik első helyre; a kereszténységet mint olyant lebecsülik. Ezek azok, akiknek szavajárása: hisz minden vallás jó, csak tartsák meg; s végre is az a fontos, hogy ki-ki becsületes ember legyen. Viszont akadnak nem kevesen, éppen a jámbor és a legjámborabb emberek közt, akik gyökerében rossznak tekintenek mindent, ami világ és természet, és semmi helyt nem akarnak adni annak, ami nem közvetlenül hit, kinyilatkoztatás, kegyelem. Ezek is, ellenlábasaik is, kétfelé szakítják a mindenséget: természet és kegyelem mint két ellenséges tábor áll egymással szemben, arra szánva, hogy végkimerülésig, az egyik fél megsemmisüléséig harcoljanak egymással.

Nem így Szent Tamás. Ő a hívőnek magától-értődésével teljes komolyságában vallja: a világ, a természet Isten műve; tehát nemcsak nem lehet hitvány, hanem mindenképpen méltó a végtelenül bölcs, szent és hatalmas Istenhez. De amint kikerült a Teremtő kezéből, Isten rálehelte atyai-anyai csókját, úgy hogy kivált az eszes teremtményben azóta olthatatlanul ég a mennyei honvágynak tiszta, szelíd tüze, és az tágítja, puhítja, nyitja a lelket arra, hogy Isten ne csak mint teremtő, hanem közvetlenül is, mint szerető atya, sőt mint barát, sőt mint jegyes jöjjön hozzá és hozza meg neki a maga benső, szentháromságos életének teljes gazdagságát (ez a szenttamási „potentia obedientialis”, a teremtmény fogékonysága a kegyelemre). Ezért, mikor megjelenik Isten és szól, először sok rendben és sokféleképpen a próféták által, utoljára szent Fia által, és beléárasztja a lélekbe a saját fölséges életét, úgy hogy immár „élek én, de nem én, hanem Krisztus énbennem”, akkor nem mint idegen jön, akinek le kell rontani bennünk azt, amit talál, t. i. a természetet, hanem mint legmélyebb fogékonyságunk és vágyunk teljesülése; nem mint bontó, hanem mint továbbépítő és betetőző, mint a lelkünk legmélyén zsongó melódiák tisztább, szebb, gazdagabb kifejtése, mint kezdett halvány vázlatok színesítése és kiegészítése. Így természet és kegyelem, és persze amit ez a kettő átfog: jelen és másvilág, társadalom illetve állam és Egyház, serénykedés és imádságos lélek nem két ellenséges világ, hatalmi szóval egybetákolva, hanem mély egység, melyet biztosít a kegyelem felsőbbsége és uralmi igénye: a természetnek kegyelembe kell oldódni, a tudásnak bölcsességbe, a vonzódásnak karitászba, a jelenvilágnak másvilágba kell válnia.

Csakugyan, Szent Tamás sasszeme ezt a mindenséget hatalmas dómnak látja; amit a természet és emberi igyekezet alkot, itt mind együvé kerül (még a szörnyetegek is ott állnak, legalább az ereszben, mint esőköptetők), az ember szerzette művészet törvénye alá; egyik sem kénytelen megtagadni a mivoltát és természetét, de mind együttesen, egyetértésben és összhangosításban köríti, óvja, szolgálja a misztériumot, kegyelmi életünk foglalatát: az Eucharisztiát.

2. A tudósok legszentebbje

Megérzi mind, aki közel ér ehhez a dómhoz, Szent Tamás gondolatvilágához, hogy egészen rendkívüli valamivel áll szemben. Amint közelébe kerül, csodás lángban látja égni, és a lángból feléje hangzik a szó: „Vesd le sarudat, szent a hely, ahol állasz”. Ez a doktor angyali doktor; ez a tudós a tudósok legszentebbje. Mikor szó volt szenttéavatásáról, és keresték a kanonizációhoz a szükséges csodákat, XXII. János pápa fölkiáltott: „Mit kerestek itt sokáig csodákat? Ahány cikkelyt írt, annyi csodát művelt!” Pedig csak utolsó nagy műve, a Summa, háromezer ilyen cikkelyt (articulus-t) tartalmaz.

Itt válik meg Szent Tamás igazi, páratlan nagysága: Nemcsak hogy a szentek legtudósabbja, hanem a tudósok legszentebbje. Ezért szemügyre kell vennünk: Milyen vonásokban ragyog föl és verődik ki Szent Tamáson, a tudósban a szent? Úgy gondolom, a következőkben:

1. Az igazság szeráfi szeretete. Az a szerzet, melynek ő a dísze, Szent Domonkos rendje, egy szót írt a zászlajára: Veritas (Igazság). Szent Tamás mintaszerű, jó szerzetes volt; nem csoda, ha ő is az igazságra tette föl életét: vitam impendere vero! De ezt tették sokan, ezren meg ezren az ő szerzetében is; és mégsem lett belőlük Szent Tamás. Igen, mert nincs még egy tudós, aki azt oly szentül tette, mint ő. Szent Tamás élt az igazságban, mint természetszerű, lelkéhez szabott elemében, mint hal a vízben, mint madár a levegőben és napfényben.

Ezért többek közt páratlan nyugalommal és megvesztegethetetlen tárgyilagossággal fogadta el és ismerte el az igazságot, bárkitől jött, akár a pogány Aristotelestől, akár a zsidó Maimonidestől, akár az arab Averrhoestől, akár régi nagyoktól, akár kortársaktól. Jól mondja ezért róla Caietanus, híres 16. századi rendtársa: Mert nagyon tisztelte a nagyokat, úgyszólván valamennyinek elméjét örökölte. De ugyanezzel a szent nyugodtsággal és magától értődéssel utasította és ítélte el a tévedést, akárkinek a neve volt kiírva reá. Gondosan latra veti mindig a nagy tudósok nézeteit, bármilyen kérdést tárgyal, de rendületlenül kitart programja mellett: „A tudománynak nem az a célja, hogy megállapítsa, mit gondoltak mások, hanem hogy mi az igazság” (Arist, kis munkájához, De caelo et mundo, írt magyarázatában. I, lectio 22.).

Kell a nagy tudóssághoz nagy elme is, az bizonyos. És azt adott az Úristen Szent Tamásnak. Sőt ferdítésekkel és hamisításokkal szemben azt is meg kell mondani, hogy Szent Tamás nemcsak nagy koponya, rengeteg tudásnak gyűjtője, hanem kemény koponya is, eredeti új meglátásoknak szikravetője. Már első életírója, Tocco Vilmos kiemeli róla, hogy azért volt oly rengeteg hallgatója, mert új kérdéseket tárgyalt és új érveket és megoldásokat adott. Sőt igen gyakran még rendjében is, a régi vágású emberek újítónak, sőt forradalmárnak, sőt veszedelmes újítónak érezték és gondoskodtak róla, hogy ezt ő is megérezze, még halála után is. Úgy hogy híres tanára, Nagy Szent Albert, a barátnak ritka hűségével, nyolcvanéves aggastyánságával megtette az akkor rendkívül fáradságos és veszedelmes utat Kölnből Párizsba, hogy megvédje nagy tanítványának jóhírét.

2. A nagy elme maga azonban még nem teszi. Hisz van henye elme is, mely Isten-adta tehetségét elpazarolja meddő játékban. Van frivol, sőt ördögi elme is. Még az igazság szenvedelmes szeretete sem teszi. Vannak az igazságnak fanatikusai is, akik többet rontanak, mint építenek; és vannak zabolátlan elmék, kik igazságkeresésükkel és tudományos lelkesedésükkel nem épülésre vannak, vannak Abaelardusok és Bacon Rogeriusok. Hanem teszi, amit Szent Pál ír elénk: az igazságot tenni szeretetben (Ef. 4, 15).

S éppen ez az, amiben Szent Tamás remekel, ő úgy szolgálja az igazságot, hogy az nem is tűnik föl másnak, mint a szeretet arculatának és szavának; a szív, a mag a szeretet. Életrajzírói és szenttéavatási pörének tanúi egyhangú vallomással úgy minősítik Szent Tamást, hogy homo dulcis, szelíd, nyájas, szeretetreméltó ember. S csakugyan, óriási hivatási elfoglaltsága közepett is mindig szívesen prédikál egyszerű embereknek is, készséggel ad feleleteket a hozzáintézett vég nélküli és nem mindig túlságosan szellemes kérdésekre. Odaadó buzgósággal és türelemmel tanít; ugyanazt a dolgot kidolgozza újra meg újra, csakhogy világosabb, könnyebb legyen és jobban simuljon a különböző tanulók különböző igényeihez. Páratlan tapintattal és finomsággal kezeli azokat, akiknek nézeteit meg kell cáfolnia, és egyik fő ellenfele, a ferences John Pecham kiállítja róla a bizonyítványt: „a vitákban soha senkit nem sértett és soha a szelídség ellen nem vétett”. Aki nyitott füllel volt már ilyen viták tanúja (a tudósok nem kivételek, sőt!), aki őszinte önismerettel nézett önmagába, mikor vitatkozott, annak Pechamnak ez a tanúsága egymagában elég Szent Tamás jellemszentségének igazolására.

A nagy tudósnak igazi próbaköve azonban nem is a szelíd szolgálatkészség, hanem az alázat. Scientia inflat, tudomány és fölfuvalkodottság egy tövön fakad, mondja Szent Pál (1 Kor. 10). S kell ezt külön igazolni? Nem kel-e föl az egész történelem és az élet, hogy elharsogja: úgy van! Ezt vegyük észbe, és akkor köteteket mond az a három dolog, amit kiragadok Szent Tamás virágoskertjéből — mert az is van:

Szent Tamás élt-halt a bölcseletért és mégis meg volt győződve és ismételten kimondotta: Az örök életről a legnagyobb bölcselők a legsúlyosabb erőfeszítések után sem tudtak meg annyit, mint tud Krisztusban a legegyügyűbb anyóka. Aztán: Reginaldusnak, hű kísérőjének és gondozójának egyszer megvallotta: Tudományom, katedrám, nyilvános vitáim miatt soha a kevélységnek még a gondolata sem kísértett meg. S végül: Mikor IV. Kelemen ki akarta nevezni nápolyi érseknek, könnyek közt kérte, hogy ne tegye. S hogy ezek a könnyek nem voltak krokodilkönnyek, mutatja a hatás: tanára, Albert kölni érsek lett, barátja, Annibaldus de Annibaldis kardinális, párizsi kollégája, Tarantasiai Péter pápa — ő maradt élete végéig fráter Thomas.

3. S ez a Tamás testvér nemcsak mintaszerűen beilleszkedett a kemény szerzetesi fegyelembe, hanem külön megbecsülte és gyakorolta az önmegtagadást, az aszkézist, mint a hittudomány nélkülözhetetlen eszközét. Jól tudta ő, hogy frequens meditatio carnis afflictio (Ének. 12, 12), a huzamos elmélyedő gondolkodás a testnek sanyargatása. S mennyi lemondás, fegyelem, áldozat, mennyi virrasztás és önsanyargatás húzódik meg a mögött az egyszerű tény mögött, hogy az a férfi, aki mindössze 49 évet élt, annyit írt, hogy ma 32 misekönyvkötetet tölt meg, és hozzá olyan dolgokat, amiknek már az olvasása is ugyancsak nagy összeszedettséget és erőkifejtést kíván. S e mellett mennyi idejébe telt a tanítás, prédikálás, imádság. Nincs kétség benne, hogy ez a hatalmas munka emésztette föl idő előtt erejét, ő is úgy járt, mint mások, az egészen nagyok: elhamvasztotta az a tűz, melynek hevét és fényét századokra árasztotta.

De a tudós Szent Tamás számára annak a hősi aszkézisnek más jelentősége is volt. Hisz az ő tudós nagysága abban van, hogy dús eredménnyel fölfedezőutakat tett a Végtelen világába, hogy nekünk, hunyorgó szemű tapogatózóknak, sok olyan dolgot tett láthatóvá a láthatatlanságok hónából, a hit világából, amit előtte mások vagy egyáltalán nem, vagy csak homályosan láttak meg. Ehhez messzehordó, éles szem kell; szem, melyet nem kötnek meg e világnak fogható dolgai és nem kápráztat el az Isten titkainak lángbetűs írása. Ezt a látást csak a látható és fogható dolgokkal szemben fölszabadult, a láthatatlan dolgokra bizton irányuló erőteljes szellemiség adja meg. És ennek egyetlen útja a nagy szabadságharc az érzéki dolgokkal szemben, más szóval az aszkézis. S ebben remekelt Szent Tamás. „A tisztaszívűek meglátják az Istent.” Szent Tamás azért tudott így meglátni és megláttatni annyi isteni és angyali dolgokat, mert angyali tisztasággal közelített hozzájuk.

4. Sőt ezzel meg sem érte. Nem volt neki elég, hogy kemény és következetes önmegtagadással szellemi szemét élesebbre csiszolta, mint mások, hanem alázatos igyekezettel törekedett megszeretni azt a külön szemet, mely nélkül rejtve maradnak az ember előtt az isteni világnak éppen a legsajátosabb valóságai és mélységei. Egy régi híres pogány bölcs (Plotinos) azt mondja: Nem tudnók meglátni a Napot, ha szemünkben nem volna valami belőle; és képtelenek vagyunk isteni dolgokat bevenni, ha isteni erő nem feszül bennünk. A kegyelem tüzétől kigyullad lelkünkben magának a Szentléleknek világossága, és ezt a legmagasabb fokra kell szítani annak, aki igazán tudós és tanító akar lenni a hit világában.

Szent Tamás sokat tanult. De bizonyos, hogy még többet imádkozott — hisz imádságos lélekkel folytatta tanulmányait is. Reginaldusnak egyszer megvallotta, hogy többet köszönhet Isten fölvilágosításainak, mint a maga tanulmányozásának. Ha nagyon nehéz kérdésekre keresett feleletet, még többet imádkozott mint máskor, és ha még mindig akadozott a megoldás, megtoldotta böjttel. De egész élete és élete-műve tanú rá, hogy mindenestől vallotta: „Könyörögtem, és értelem adatott nekem, imádkoztam, és eljött hozzám a bölcsesség lelke. S többre becsültem azt országnál és trónnál, és a gazdagságot hozzá képest semminek tartottam. Nem tettem vele egy sorba drágakövet, mert hozzá képest minden arany csak kevés homok. Egészségnél és szépségnél jobban szerettem s eltökéltem, hogy világosságul használom, mert fénye soha el nem alszik. De vele együtt a többi javak is hozzám jöttek és mérhetetlen gazdagság volt a kezében. Csalárdság nélkül sajátítottam el és irigység nélkül adom tovább. Nem rejtem el gazdagságát, mert kifogyhatatlan kincs az az embereknek, és akik vele éltek, megszerezték az Isten barátságát” (Bölcs. 7, 7—14).

Itt azonban Szent Tamás már azokba a magasságokba emelkedett, melyek túl vannak a tudományon. Ezek azok a tájak, közvetlenül a szentháromságos Isten trónja közelében, ahová csak a misztikai szemlélet szárnyain lehet eljutni. Ez az a Szent Tamás, aki halálra váltan a fossanuova-i ciszterci szerzeteseknek magyarázta az Énekek énekét és elhagyta e földet, mikor ehhez a vershez ért: „Jeruzsálem leányai, mondjátok meg az én szerelmesemnek, hogy halálra sebzettje vagyok a szerelmemnek”. Az a Szent Tamás az, aki egy látomás után, élete utolsó szakában, fölakasztotta írószerszámait, suspendit organa scriptionis, mint a zsidók a lantjaikat Bábel fűzeire, de egészen más okból. Mikor hűséges társa noszogatta: írjunk már, Tamás testvér, sürget a Summa befejezése, azt felelte: „Nem tudok, Reginald testvér, nem tudok. Amit írtam, mind polyvának tetszik (sicut palea) ahhoz képest, amit láttam!” Íme, ő aranyat írt és polyvának érezte — hányan írtak és írnak polyvát és aranynak látják! Így lett ő nagyobb, mérhetetlenül nagyobb, mint a tudománya, és ezért lett nagyobb minden tudósnál. Minden igazán nagy tudós ezen az úton jár; de kevesen jutnak rajta Szent Tamásnak csak közelébe is.

5. Van aztán Szent Tamás páratlan nagyságának még egy titka. Itt is azt kell mondani: minden igazi nagyságnak homlokán ott ragyog ez a titkos tau betű (Ez. 1): a kiválasztottság jegye az. Szent Tamásnál ez az eddig jelzett rendkívüli isteni adományokon kívül abban áll, hogy — gyalogosan szólva — éppen jókor jött, igazán az idő teljességében, mikor nagy csönd támadt a tudományosság tájain és éjfélt mutatott az idő. Szent Tamásban még a nem-katolikusok is ünneplik azt a harmóniát, amelyről szólottunk. Ámde tudásnak és hitnek, megfigyelésnek és elmélésnek, hagyománytiszteletnek és úttörésnek, kérdezésnek és feleletnek, keresésnek és találásnak ezt a hamis-hang és hézag nélküli teljességét ő előtte még nem lehetett megcsinálni — bizonyíték a hatalmas elméjű és tudományú Halesi Sándor, ő utána már nem lehetett, amint hangosan igazolja Duns Scotus. És ki tudja, jön-e, mikor jön megint egy boldog emberöltő, amikor meg lehet csinálni? És jön-e annak Szent Tamása?

Ezért mi különös meghatódottsággal nézünk föl reá, mi, egy szaggatott kornak tépett lelkű gyermekei. Minket problémák feszítenek, egészen a robbanásig. Mi érzékenyek vagyunk, betegesen érzékenyek a viharoknak még előszelei iránt is, a kérdéseknek még árnyalatai iránt is. De ez az érzékenység szenvedőlegességgel szövetkezett. Merő érzékeny-lemez vagyunk mindenféle hullám iránt; sőt vágyódás, nyújtózás vagyunk nem létező és soha nem létezhető hullámok iránt. De nem vagyunk zengő memnon-szobrok; napsugárból és viharból, hóból és fagyból és hirtelen átmenetekből nem tudunk diadalmas indulókat és Tedeumokat szőni. De ha ebben a hányatottságunkban és szaggatottságunkban, ebben az ördögmotollás forgatagban, olykor, szélcsöndben vagy zátonyon fölsír a kikötő és hazajutás honvágya, akkor megjelenik a problémákban, tudós keresésben és nemtalálásban szinte szétfoszló elmének, mint hosszú út után a hajósnak a kikötő fölött a Madonna, megjelenik Szent Tamás alakja. Benne is feszültek a problémák, őt is űzték a kérdések. Az ő lelke is kohó, de az igazság tiszta tüzében izzik; az ő keresése föloldódik a találás békéjében, kérdezése kiköt az átfogó nagy feleletben. És ez a megérkezettség, ez a teljesedettség és megérettség, az igazságban való ez a meggyökerezettség csodás balzsam e kor sebhedt keresőinek lelkére. Szent Tamás bíztatás, gyógyulás és áldás mindenrendű és rangú tudós számára, védő és szent, nemcsak a katolikus tudósoknak.

És aki nem tudós? Mit mond, mit ád neki Szent Tamás? Ád mindenekelőtt szent katolikus önérzetet. Hisz ő a miénk. Micsoda szentcsaládnak kell annak lenni, mely ilyen fiakat hoz világra! Milyen igazságvárának kell annak lenni, amelynek ilyen bástyája és egyben toronyőre van! Mi igenis a Nagy királynak vagyunk alattvalói és a nagyok családjának házanépe, Szent Tamás tejtestvérei. Ez a tudat emel, de egyben kötelez.

Kötelez főként hálára. Nem más ez, mint a völgylakók hálája a hegyek iránt, ahonnan jön védelmük, jönnek termékenyítő forrásaik, erdeik és rétjeik. Mikor Szent Tamás 1256-ban megtartotta ünnepélyes első előadását („principium”-át) a párizsi egyetemen, kiindulása volt a zsoltáros szava (103, 13): „Megöntözöd a hegyeket magasságaidból, és jóllakik a föld műveid gyümölcséből”. Igen, mi Szent Tamásból élünk, azok is, kik soha a nevét nem hallották, soha egy sort nem olvastak tőle. Belőle gondolkozunk, belőle imádkozunk, belőle tanuljuk hitünket már a katekizmusban, belőle védjük igazunkat. Ez a hegy rendületlenül áll; Isten öntözi oldalát, napsugárba meríti csúcsát, és mi jóllakunk bölcsességének, tudományának, szentségének gyümölcseivel. Mi az Egyházzal ma különös buzgósággal és reménnyel kérjük a Bölcsesség Lelkétől azt a kegyelmet, hogy „megértsük, amit tanított és kövessük, amit cselekedett.” Amen.

Létrehozva 2022. március 31.