A nem tudás bölcsessége és békéje címmel szentmisék keretében tartott háromnapos nagyböjti lelkigyakorlatot Béri Renátó kármelita szerzetes a budapesti Örökimádás templomban március 18–20-án. A triduumot lezáró szentmisét nagyböjt harmadik vasárnapján, március 20-án reggel mutatta be.

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el (13,1–9).

Béri Renátó szerint 

a nem tudás bölcsessége leglátványosabban Jób könyvében mutatkozik meg.

Hogyan tudunk együtt élni a misztériummal, a titokkal? Jób könyve tanmese. Fő kérdése, hogy miért szenved az ártatlan, de emögött még mélyebb kérdések is vannak, a legfontosabb: ha Jób ártatlanul szenved, akkor milyen az Isten, aki ezt megengedi? Hogyan viszonyul Isten az emberhez? Jób könyvében elhangzik egy erős kritika annak az istenképnek és teológiának a kapcsán, amely sokszor mai kereszténységünkben is jelen van: Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti, már itt a földön; aki szenved, vagy nem boldog, az biztosan bűnös valamiben. Ennek kritikája fogalmazódik meg ebben a szentírási részben. Jób jó és istenfélő, vallásgyakorló ember, mégis rászakad a baj. Ártatlan, mégis egyik napról a másikra mindenét elveszíti, szenved.

Jób könyvéből egyértelmű: Isten nem olyan, hogy a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. Az ő szeretetének bölcsessége és intézkedései egészen másmilyenek ahhoz képest, ahogyan mi olykor nagyon primitív, gyermekded módon elgondoljuk – mondta Renátó atya. – Miután Jób elveszíti családját, anyagi javait és testi egészségét, kezdetben még megpróbál jó vallásos ember maradni, a tudás bölcsességével elemezni, hogy mi történt vele. Ilyeneket mond: „Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk el?” Ez sokszor megjelenik nálunk, keresztényeknél is a szenvedések kapcsán mint valami kötelező hozzáállás. Nem szabad panaszkodnom, csöndben kell maradnom.

Kezdetben Jób is így viszonyul a szenvedéshez, de aztán jön három barátja, illetve megjelenik a negyedik is. Elgyászolják őt, elvégzik körülötte a korabeli temetési szertartást: Jób, a te életednek már vége, nincs menekvés a számodra. Jóbnál eddig tartott a jó vallásos ember lelkülete, a harmadik fejezettől így szólt: „Vesszen a nap, amelyen születtem, az éj, amelyen azt mondták, »Fiú fogantatott.« (…) Miért nem haltam meg a méhben? Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor kijöttem a méhből? Térd engem miért fogadott, miért tápláltak emlők? (…) Mire való az élet a férfinak, akinek útja el van rejtve, akit Isten homályba burkolt? (…) Undorodik lelkem az élettől, szabadjára engedem panaszomat, szólok lelkem keserűségében, mondom Istennek: ne kárhoztass engem, jelentsd meg nekem, miért ítélsz el ennyire? (…) Jólesik neked, hogy megnyomorítasz és elnyomsz engem, kezed alkotását, a gonosz tervét pedig megsegíted?”

„Kedves testvéreim, ez egy nyomdafestéket nem tűrő imádság. Keresztény tankönyveinkben nem szokott megjelenni, pedig a Szentírásban benne van” – hívta fel a hívek figyelmét Renátó atya. – Micsoda őszinte imádsága ez Jóbnak! Ez a helyes hozzáállás a szenvedésben. A fájdalmunkat ki kell mondani, kegyetlen őszinteséggel. Jób nyomdafestéket nem tűrő módon beszél Istennel, nem azért, mert nem szereti, pont azért, mert szereti, nem retteg tőle, megengedi magának ezt a kíméletlenül őszinte, realisztikus beszédmódot – és mindezt azért, mert tudja jól: a fájdalmat kendőzetlen őszinteséggel ki kell mondani, mindenekelőtt Istennek.

Ha nem tudom ilyen jóbi őszinteséggel elmondani a Teremtőnek a problémáimat, ha előtte mindig csak szép, teátrális szavakat használok, az azt jelenti, hogy még nincs képem a szerető Istenről, akkor még mindig rettegek ettől a valakitől, akit Istennek hívok. Ha viszont képes vagyok erre, akkor elmondhatom, hogy bízom benne, szeretem őt.

A fájdalmainkat, szenvedéseinket nemcsak Istennek, de legalább egy embernek ugyanilyen nyers őszinteséggel kell elmondanunk.

Teljes cikk

Létrehozva 2022. március 24.