Az atyáinktól származó sok dolog között, amelyek szükségesek a hagyomány helyreállításához, kevés olyan dolog van, amelyet jobban elhanyagolnak, de amely ugyanakkor szükségesebb is lenne, mint a testi böjt. Még a hívő katolikusok is, akik buzgón törekszenek a szentmise és a valóságos jelenlétnek kijáró tisztelet helyreállítására, a legalapvetőbb böjtöt, amelyet atyáink még 1950-ben is gyakoroltak, ritkán értik és gyakorolják. Ráadásul a modern világnak a saját étvágya és az érzéki élvezetek iránti rabsága a rabszolgatartó közösségi média mindenütt jelenlévő uralmán keresztül a katolikus családokba is behatol. Ezért ebben a cikkben az a szándékunk, hogy az olvasóknak megadjuk a szükséges ellenszert mind a lelki életben burjánzó tanbeli tévedésekkel szemben, mind pedig az elődeinktől származó szükséges gyakorlati bölcsességet a böjt eme erényének visszaszerzéséhez.

Az ember igazi állapota

Mint katekizmusunkból tudjuk, a szent keresztség megtisztít az eredendő bűntől, de annak hatásai bennünk maradnak, és hajlamosítanak bennünket ősszüleink bűnére. A lelki élet a keresztény által tett erőfeszítés, hogy ezeket a hatásokat Isten erejével legyőzze és örök jutalmat érdemeljen ki Isten kegyelme által -, azt a jutalmat, amelyet a Krisztus szenvedésével egyesülőknek ígértek.

Az eredendő bűn hatásai közé tartozik az értelem elsötétülése, az akarat meggyengülése és a rosszra való általános hajlam. Ez a hajlam annak a következménye, hogy érzéki vágyaink irányítják értelmünket és gondolkodásunkat, ahelyett, hogy ez fordítva lenne. Más szóval, értelmünk az érzéki vágyaink rabszolgája, és ezért úgy viselkedünk, mint az állatok, akiknek nincs értelmük. A megfelelően rendezett lélek az értelmet és az akaratot használja az érzéki vágyak irányítására, hogy azok a helyes értelemnek megfelelően rendezettek legyenek.

Mik ezek az érzéki vágyak? A domonkos felfogás szerint ezek közé tartoznak a haragvó képesség (irrascibile) és a vágyódó képesség (concupiscibile) vágyai, és ezek a testünkben, nem pedig a lelkünkben találhatók. Ezek az vágyak azokat a természetes javakat kívánják, amelyeket Isten az emberi természet használatára és parancsolatainak teljesítésére teremtett. A vágyódó képesség minden közvetlen, érzéki élvezetre vágyik, de különösen két természeti jó felé irányul: az étel és a szexuális aktus (nemzés) felé. Ezek a dolgok önmagukban jók, de az eredendő bűn által romlásunk okozóivá válhatnak.

Az ember bukott állapotában a vágyódó képesség az értelmet az étel és a szexuális aktus iránti vágyak rabjává teszi, ami két elhatalmasodó bűnt eredményez: a falánkságot és a kéjvágyat. Ezek – az étel utáni vágy és a házastársi aktus – nagyon erős természetes hajlamok, mivel az emberi természet számára (az Isten által teremtett és a helyes értelem által elrendelt) nagy jót jelentenek, így a hozzájuk kapcsolódó bűnök különösen uralkodóak a bukott ember számára.

Így modern világunkban, amely az eredendő bűnt fékező minden hatást ledobott magáról, ezt a két mindent elsöprő rosszat látjuk: a falánksági fogyasztást és a paráznaság rabszolgasorba taszító szellemét. Ezekhez aztán hozzáadhatjuk a közösségi média mindent átható uralmát, amely a technológia segítségével manipulálja ennek a vágynak a közvetlen örömeit. [1] Valóban, a modern korszakot, amely megkísérelte trónfosztani Krisztus Királyt, a “test uralmának” – vagyis a vágyódó képesség uralmának – nevezhetjük, ugyanúgy, mint a Sátán uralmát, aki a test bűneit különös hatékonysággal használja fel a terveihez.

A böjt: a természeti és az isteni törvény egyik alapvető parancsa

Mivel a bukott emberben különösen a bujaság és a falánkság uralkodik, az atyák azt mondják, hogy ez a két rossz az első, amelyet a lelki életben le kell győzni, ezért nagyon nehéz a lelki életben előrehaladást elérni, ha a vágyódó képességet még mindig ezek az érzéki vágyak uralják. Különösen a kéjvágynak van különösen sötétítő hatása az értelemre, amint azt modern világunk teljes irracionalitása mutatja [3].

Könnyen belátható, hogy a böjt miként fékezi a falánkságot, de hogyan segít a bujaság elleni küzdelemben? Ennek az az oka, hogy mindkettő olyan rossz, amely ugyanazt a vágyódó képességet érinti. A böjtöléssel a lélek azt a vágyódó képességet kormányozza, amely – a bujaság és a falánkság által – Isten ellen lázad. Így a böjtöléssel a lélek mindkét rosszat ugyanazzal a gyakorlattal támadja meg.

A böjt tehát olyan eszközzé válik, amellyel a vágyódó képességet a helyes értelemnek megfelelően mérsékelni lehet. Ezáltal a falánkság vétke a mértékletesség erényévé, a kéjvágy vétke pedig a tisztaság erényévé alakul át. Ezért mondja Augustinus, összefoglalva az összes szentek tanítását, hogy “a böjt megtisztítja a lelket, felemeli az elmét, aláveti a testet a léleknek, megtörtté és alázatossá teszi a szívet, szétszórja a vágyódás felhőit, eloltja a kéjvágy tüzét, meggyújtja a tisztaság igazi fényét.”[4].

Szent Tamás hozzáteszi: “Mindenki köteles az értelem természetes belátása révén gyakorolni a böjtöt, legalább annyira, amennyire szükséges ezen célok miatt” [5]. Maga a természeti törvény is jelzi, hogy a böjtöt gyakorolni kell, mert egy nem katolikus is beláthatja az értelmét használva – ahogyan egyesek teszik -, hogy az embert a falánkság és a kéjvágy rabszolgasága vadállattá változtatja.

Ezen felül Isten már az Ószövetségben is megparancsolta a böjtöt, súlyos büntetést állapítva meg: “Mindaz, aki nem tagadja meg magát ezen a napon [a böjt napján], vesszen el népéből” (Lev23,29). Urunk idejében általános szokás volt, hogy minden héten két napon – hétfőn és csütörtökön – böjtöltek, ezért említi a példabeszéd a heti kétszeri böjtöt (Lk 18,12). Ez a szokás már kialakult, így Urunk nem adott előírást, hanem egyszerűen csak azt mondta, hogy amikor böjtölsz, ne böjtölj úgy, mint a képmutatók (Mt 6,16). Ezért alakult ki a keresztény hagyomány az apostoli időktől kezdve, hogy más napokon böjtöljenek, mint a “képmutatók”, hogy megkülönböztessék a keresztényt a zsidótól. Keleten egy nagyon korai dokumentum tanúskodik erről:

„Ne legyen a ti böjtötök a képmutatókéval azonos, mert ők a hét második és ötödik napján böjtölnek; de böjtöljetek a negyedik napon és az előkészületen”. [6]

Így a keleti keresztények az apostoli idők óta minden héten böjtölnek szerdán – Urunk elárulásának napján – és pénteken – Urunk szenvedésének napján. Nyugaton erősebb hangsúlyt kapott Urunk szenvedése, így a péntek lett a böjt elsődleges napja, bár a kántorböjtök idején a szerda és a szombat is bekerült (a szombati böjt Rómában szintén nagyon régi szokás). Az apostolok így tanították a rendszeres böjtöt, amely a különböző régiókban eltérő szokásokká fejlődött.

Ezért mondja Szent Tamás, hogy maga a böjt erény, és ezért szokás, amelyet rendszeres – általában heti – gyakorlással kell elsajátítani. Szent Tamás azonban további különbséget tesz a böjtölési kötelezettség tekintetében a böjt természetes törvénye és az egyházi tekintélyen keresztül közvetített isteni törvény között. Ez azt jelenti, hogy az egyház a böjti szabályokat az egyes vidékek szokásai szerint állapította meg, és idézi Augustinust, aki szerint “Minden tartomány tartsa magát a saját gyakorlatához, és tekintsen úgy az idősek parancsaira, mintha azok az apostolok törvényei lennének.”[7] Így nyugaton és keleten különböző böjti szabályok születtek, mint mondtuk, a helyi szokásoknak megfelelően kialakítva, de mindegyiket azzal az alapvető kötelezettséggel tartották, hogy a böjt szükséges a lelki élethez.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. február 26.