Mária (Dunaharaszti)

Mennyire vagyunk felelősek a házastársunk hibáinak, bűneinek elnézésében? Alig egy éve vagyunk házasok a férjemmel, nagyon nagy hálát érzek azért, hogy megtalálhattam Őt és így most már közös az utunk. Megvan a közös ima és a szentmisére járás. Viszont az zavar, hogy a férjem az egyház előírásait(pl. parancsolt ünnep, szigorú böjt) nem veszi teljesen komolyan és hogy bizonyos bűnök esetében elnéző magával szemben(pl. teljes igazság elhallgatása, vagy a dolgok szépítése).

Kell-e jeleznem neki, hogy én ezt már bűnnek érzem és figyeljen oda? Vagy esetleg elnézhetem, mert ezt neki kell észrevennie? Ha elnézem, bűnrészes vagyok-e? Ha pedig jobb, ha szólok, akkor hogyan tudom finoman közölni, hogy ezzel ne bántsam meg Őt?

Először is szeretném az „alakítás” feladatát teológiailag legitimálni. Teremtményi létünk anyánk méhében kezdődik, s a teremtésünk a mennyekben fog befejeződni. Szeretek utalni Nüsszai Szent Gergely antropológiájára: elkezdjük festeni életművünk ikonját, de azt majd Isten fejezi be. Amikor házasságot kötünk, akkor a párom is „beszáll” a festésbe: a házasság szentségében Isten a párokat egymásra is bízza.

Részt veszek a párom teremtésének a befejezésében.

Ez isteni megtiszteltetés! Rám is bízott valamennyit a karaktere, személyisége alakításából. Ebből adódnak feladatok és határok: nem tudom teljesen újrateremteni és nem is szabad a teljes megváltoztatására törekedni. A másik nem tárgy a kezemben, nem eszköz az én boldogulásomhoz, nem a saját képemre kell megteremteni. Ám a nyers, a bűnös, a fejletlen vonásain szabad és kell is dolgoznom. Nem készre teremtett emberek lépnek házasságra, hanem „zöldek”, ezért nagy-nagy alázattal szabad adni és tudni kell elfogadni építő bíztatást és kritikát.

A Teremtés könyve hangsúlyozza: Isten a nőt méltó társként teremtette a férfihoz, s ez a „társ” szerepe elsősorban nem a gazdasági vagy szexuális együttműködésre vonatkozik, hanem holisztikusan az egész üdvösségre. Abban kell egymás társainak lennünk, hogy a párunk mellettünk üdvözüljön, s ne a kárhozatba taszítsuk, betegítsük, bűnökbe csábítsuk. Töprengjen csak őszintén minden házasember Isten színe előtt arról, hol is jár a házastársa, hol építi a keresztény életét, erényes életvezetését, ill. hol betegíti, terheli, vagy tartja vissza a fejlődésben!

A bizánci teológia különösen szereti hangsúlyozni, hogy a házasok papok is: a keresztség alapján általános papi hivatásuk van nem csak a gyerekeik felé, hanem egymás felé is. A házasok egymásnak is a papjai, lelki vezetői. Ez kitüntetés és teher is. Csip-csup házassági kérdéseikkel ne is szaladjanak a gyóntató papjukhoz, hanem tudniuk kell együtt megoldani. Mennyire elfelejtődik ez a dimenzió! Mennyi mindenért felelős egy házas ember, mennyi létfenntartási ügyet kell elintézni a család működéséért, mennyi testi és pszichés dimenzióra is kell ügyelni – ám nem lehet a lélek mindig az utolsó! Papja és lelki vezetője is vagyok a páromnak.

Nagyon nehéz általánosságban arról beszélni, hogy meddig van jogom és kötelességem szólni a házastársamnak egy-egy hibáért. Az etika először is az értékek hierarchiájáról beszél: ahol alapvető érték sérül, ott azonnal és kompromisszum nélkül ki kell állni az érték mellett (pl. élet, hűség, keresztény mivolt, becsület). Minden más értéket mérlegelni kell, hogy a saját és a közös családi életünk mennyire sérül, ha azt nem vesszük komolyan. Ahogy Krisztus mondta: „gyümölcséről a fát” – csak jó lenne előre, vagy legalább menet közben észre venni és jelezni, s nem utólag, ha bizonyos magatartások súlyosan terhelik az házasságunkat. A komoly hibákra nem „legyintünk” (az lemondást jelent a másikról), és nem is „toleráljuk”, mert tolerálni a súlyos bűnt nem lehet. Lehetnek olyan középértékek, ahol kompromisszumot köthetünk, de beszéljünk róla: ne legyen egyoldalú „nyelés”, ill. élősködés.

S természetesen vannak olyan tüskék is, melyek a személyünkből, nemünkből, természetünkből adódnak, amelyeket nem lehet teljesen megváltoztatni, de azért mederben kell tartani. Mindenki házasságban vannak ilyen „púpok”, ezeket cipeljük. Végül is nem egy istent vettünk el, hanem egy teremtményt, egy bűntől sebzett embert – tudni kell tűrni és megbocsátani is. Továbbá nem győzzük hangsúlyozni a kortárs házaspárok minta és kontrollszerepét: az értékek védelmében, a jó házas életstílus kialakításában, a bűnök kerülésében, a lejtő megelőzésében valódi szövetséges társaink a barátok, a közösség. Ők is tükröt tartanak, súlyos esetben társfelelősségük alapján kötelesek felkarolni a „gyöngét”, a lecsúszót. Az elmagányosodó pároknak lesz ez nagyon nehéz, ahol már csak egymást kritizálják, s nincs 2-3 tanú az értékek mellett. A módot illetően csak két gondolat: a kényes témák megbeszéléséhez alkalom kell. Komoly megbeszélést nem szabad az eseti kedvnek, hangulatnak, fáradtságnak kiszolgáltatni: ahhoz meg kell teremteni az intim beszélgetés körülményét. Másrészt hatékony az „én közlés” formája: nem azt kimondani, hogy „te ilyen vagy”, hanem úgy mondani: „én úgy érzem, engem zavar, szerintem jobb lenne…” Az én-közlésben alázat van, társnak tekintem a másikat (nem vagyok óvónéni fölötte), a hangneme is kedvesebb (de azért határozott!).

Minden fiatal házaspár lakásába kitenném a nagy „T” táblát: „T”anuló házasok vagyunk. Egy tanulóvezető ne sértődjön meg a jó tanácsokon, s nem is kell félnünk ilyeneket adni neki. Egy „T”anuló házasságban sem kellene félni szólni, rettegésben élni, egy megbeszélhető dolgot szóvá tenni, ill. nem kellene megsértődni, ha a páromnak észrevételei vannak. A „T” jelzi, hogy merjünk bátran szólni és fogadjunk el alázatosan észrevételt. Persze a „T” maradhatna élethossziglan, hiszen az egész házasság egy nagy tanulási folyamat, minden szakasza új, s egész keresztény életünk „tanulékony együttműködés a Lélekkel”.

Zsuzsa (Budapest)

Nemrégiben meghalt az édesapám. Nagyon jó ember volt, de nem hívő, inkább elutasító volt a hittel szemben. Mihez kezd Isten az ilyen emberekkel haláluk után? Túl jó ember volt ahhoz, hogy pokolra jusson, de hitetlensége miatt hogy üdvözülhetne? És miért van az, hogy Isten valakinek megadja a hit kegyelmét, másnak meg nem? Nem hívő családból származóként egyedül én lettem hívő. A többi családtagom miért nem kapta meg a hit kegyelmét? Én sem érdemeltem meg jobban, mint ők, ők sem érdemelték meg kevésbé, mint én.

Simone Weil szerint Isten sokkal többet fárad azért, hogy a hitet elfogadjuk, mint azt mi képzelnénk. Mindenkit fáradhatatlanul hív személyes találkozásra (Katekizmus 2591). Krisztus nem győzi bizonyítani, hogy Istennek fontos az eltévedt századik bárány, a pogány gadarénusok, a prostituáltak is. Abban biztosak lehetünk, hogy Isten nem mond le senkiről, még a halálos ágyon is kínálja a hit lehetőségét. A hit valóban kegyelem (nem emberi teljesítmény), de ezt ajándékszerűen és fáradhatatlanul folyamatosan (és kreatívan) felkínálja Isten. Ebben bízhatunk önmagunk vagy szeretteink mindenféle kereső vagy akár sötét élethelyzetében is.

Ami rajtunk múlik: a hit elfogadása. Mivel a hit a legszorosabban összefügg a szeretettel, Isten ezt nem akarja erővel kényszeríteni, mert csakis szeretettel lehet felkínálni. A szabadságunk alapvetően képes a hitet elfogadni, s életünknek ez a legszabadabb tette. A nagyon nagy kérdés: mikor fogadja el az ember a hitet? Az Egyház tanítása szerint ennek két síkja van: az anonim és az explicit elfogadása. Vannak anonim keresztények, akik tulajdonképpen úgy élnek, mint a keresztények: az életükben megjelenik a szeretet, erényes életet élnek, kerülik a nagy bűnöket, s a keresztjeik alatt sem válnak embertelenné. Röviden azt mondanánk: lelkiismeretes, jóságos, szerető, szenvedni tudó emberek. Nem puszta önerőből, neveltetésből, pszichológiai felkészültségből ilyenek, hanem tudatlanul is együtt működnek a kegyelemmel. Amikor feltétlenül kiállnak az értékek mellett, igyekeznek túlcsordulóan szeretni, s a kereszteket is reménnyel viselik, akkor tulajdonképpen a húsvét jelenik meg az életükön. Az Egyház hivatalos álláspontja (Katekizmus 1260) szerint az ilyen anonim keresztényeket is üdvözítheti Isten, ám annak módját csak ő ismeri, hiszen a szíveket csak ő látja. Ám a hit elfogadásának a tudatos, kifejezett módja az, amikor meg is keresztelkedem, és gyakorló keresztény életet élek. Ez tulajdonképpen szerves folytatása az első anonim elfogadásnak: úgy természetes, hogy az ember keresse a „feltétlenség” vallásos megélését, személyes kifejezését. Isten személyes találkozóra hív, nem anonim együttműködésre.

Így egyrészt szeretnélek megnyugtatni: ha édesapád legalább anonim keresztény volt, kerülhet az Isten jobbjára.

Másrészt azért nem akarjuk a kérdést elbagatellizálni: „ja, hát ha elég jó embernek lenni és kész, nem kell templomba járni…” Nem akarhatjuk Krisztus evangéliumát, a szentségeket, az egyház erkölcsi tanítását, a keresztény közösséget, a felszentelt papokat fölöslegessé tenni, s nem is tehetjük. Ezeket maga Krisztus akarta. Nem minimális és anonim kereszténységre hív, hanem személyes, mély, rítusokban és szentségekben is megélt kereszténységre. Azt valljuk: a csúcsvallásosságról marad le, és így csúcsénjéről marad le, aki nem törekszik a személyes, néven nevezett és gyakorlatilag is megélt találkozóra Istennel. A kifejezett és gyakorlatban is megélt vallásosság nem teher, kötelezőség, hanem csúcsénhez vezet és így csúcsboldogsághoz. Igenis lemarad valamiről, aki ezt nem lépi meg. Egész életünkben a fontos területeken csúcslehetőségeket keresünk (szerelem, alkotás, munka, művészet, barátok), pont a vallásosság területén nem kellene a csúcslehetőségünket meglépnünk? Ott elég az átlag, vagy az az alatti? Éppen az emberségünk (és boldogságunk) csúcslehetőségeit akarva így nem hallgathatunk arról: aki egy életen át mindig kidobja az Istent, az tehet róla. Lehet legyinteni a papra, a hívő gyermekemre, de egy életen át magát Istent kidobni igenis bűn. A tudatos és szándékos ateizmus bűn. Azt persze csak a szíveket látó Isten tudja, hogy egyénenként ez valakinek mennyire bűne. A mi dolgunk nem az ítélkezés, hanem a figyelemfelhívás.

Végül hadd utaljak Benedek pápánk gondolatára: az ateizmus vonala nem a hívő és hitetlenek között van, hanem a saját szívünkön is keresztül halad. Még saját magamról sem tudom, hogy a hit azon mélységét, amit nekem személyesen kínál Isten, vajon én maradéktalanul átvettem-átveszem-e. A saját szívemben is van gaz, árnyék, pogány gondolat. Simone Weilnek igen nyugtalanító gondolatai vannak azok felé, akik megelégszenek azzal a tudattal, hogy ők tulajdonképpen jó hívők, sőt, még átlag felettiek is. Simone Weil szerint „a középszerűséget nehéz megbánni”, azaz amíg eltelt vagyok a magam szintjével, addig nem lépek tovább. S felteszi azt a kérdést is: „vajon nem álszeretettel szeretem-e a valódi Istent?”, olyan szeretettel, ami nekem kényelmes? A hitben nem az aranyközépútra törekszünk, hanem arra, hogy mélységében és szélességében is kiterjedjen a hitünk. Mélységében a Szentháromság misztériuma felé, s szélességében életünk minden részére, szívünk gazos területeire is.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. május 29.