Anna (Budapest)

Honnan tudhatom, hogy megtaláltam az Isten szerint való páromat? Van egy hívő párom 3 éve. Szeretjük egymást, sokat foglalkozunk a kapcsolatunk építésével, és a gyülekezetünkben sokan kérdezgetik mikor házasodunk már össze. Nekem viszont még nincs békességem a dolog felől. Ez a döntés az egész életemre hatással lesz, és félek, hogy rosszul döntök.

Nagyon örülök annak a jelzőnek, hogy „az Isten szerint való párodat” keresed! A szentségi házasság nemcsak evilági ügy. Nem csak arra szól, hogy biológiai, szexuális, egzisztenciális, humanista szinten együtt működjünk, hanem a végső cél az üdvösség. A szentségi házasság nem egyszerűen polgári jóléti házasság egy kis szentelt vízzel meghintve és némely keresztény szokást gyakorolva. Természetesen fontos a testi-lelki együttműködés, az evilági polgári élet szépsége, a munka és a kultúra kincsei – de a szentségi házasság figyel a legbelsőbb történésre, a krisztusi szeretetben való elmélyülésre, a szentségben való gazdagodásra, a bűnöktől való megtisztulásra. A szentségi házasság egy mély lelki történés is, a föntről való agapé befogadása és megélése. Örülök, ha némelyek látják a komolyan vett szentségi házasság többletét egy szép polgári házassághoz képest.

A házasság hivatás!

Az „Isten szerint való” házastárs természetesen nem jelenti azt, hogy Isten előre eldöntötte, ki kinek legyen a házastársa. Meghagyja a szabadságunkat: csak a szabad szeretet ér valamit. Megígéri önmagát, megígéri kegyelmét, megígéri az üdvösség lehetőségét – de meghagyja a szabad döntést, hogy kivel is szeretnénk az életpályánkat végigfutni. Szóval nem kell várni valami szenzációs jelet, ami megerősítené, hogy a jegyesed „Isten szerint való”. Jézus azt mondaná: gyümölcséről a fát. 3 év alatt láttad önmagad a párod mellett, látod, milyen irányba fejlődtetek, mit hoztatok ki egymásból, mennyire vagytok tanulékonyak és fejlődőképesek. Különösen fontos, hogy családcentrikus-e a másik és hogyan dolgozik, mert ez sok mindent elárul.

A házasságba nem abszolút készen vágunk bele, hanem „zölden” – de nagyon szerelmesen. Én azt a kérdést tenném fel: szereted-e az erósz, a filia és az agapé szerelmével? Az eddigi 3 év milyen jövőt vetít előre? (3 év elég az érett embereknek, de egy-másfél év legeslegalább kell, pár hónap nem elég!) A kapcsolatotok gyöngeségein mennyire lehet javítani vagy elviselni? (a bogaraink eltűrhetők, de a bántalmazás nem…) A kívülről látó, és megbízható környezet milyen visszajelzéseket ad? Az imádságban érzed-e Isten bólintását erre a kapcsolatra? Ha ezekre tudsz jól válaszolni, akkor ne halogasd a döntést! S ebben a karantén se hátráltasson: még háborúban is házasodtak! A karantén óvatosságot követel, de nem követeli a házasság elhalasztását.

Azt írod, „félsz”. Ha van is benned félelem, írd le, hogy igazán mitől félsz. Lehet-e a félelem tárgyán dolgozni, reális-e? A félelem mindig megbénít, olykor menekülésre késztet, máskor regresszióba szorít, s a gyerekes énünk jön elő… Félelmünkben görcsösen be akarjuk biztosítani, ami bebiztosítható. Tudom én ezt jól magamról is. Mégis markánsan bebiztosítani életünknek csak a materiális oldalát lehet: ami igazán fontos, személyes, emberi, azt pont nem lehet szorító markolással bebiztosítani. A szerelem, a becsületesség, a kulturáltság, a spiritualitás, a barátság mind-mind ajándékszerűek. A felnőtt lét éppen azzal kezdődik, hogy az ember felismeri ezek ajándékszerűségét, és művészi módon éli ezek „megmarkolhatatlanságát”. Így a legdrágább döntéseinkben mindig van hit, ugrás, ajándékszerűség, bizalom, kockázat. Ettől nehéz, de ettől emberi. Kierkegaard sok helyen írja: a hit ugrásában nem vagyunk egyedül, előtte olyan abszolút hívást kaptunk, ami képessé tesz arra, hogy meg merjük kockáztatni a hit lépését a homály felé is.  

Dénes (Budapest)

Keresztény vagyok, de érdekel a katonaság. Tudtommal az is szociális munka emberek (főként nők, gyermekek) védelme tekintetében. A lelkiismeretem a hivatás ellen tanúskodik, ugyanakkor szívem szerint ezt csinálnám. Védelemből ölni, vagy elszántan gyilkolni nem ugyanaz! Mit mond erre a morálteológia?

A katonai hivatás összetett hivatás. A legvége a fegyverhasználat. A katonai hivatásban fontos a megelőzés, a felderítés, a tárgyalás, a másokkal való együttműködés. Aztán fontos egyáltalán a jelenlétük, az elrettentés, az erő békés felmutatása: az ősi világban koponyákkal rettentették el a támadókat, ma légvédelemmel. Az Egyház is elismeri a békemissziónak, a harcoló felek szétválasztásának, a békés megegyezés támogatásának, a katonai diplomáciának a fontosságát. „Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái” (KEK 2310). A lakosság felé pedig szinte pótolhatatlan az a potenciál, amit a katonáink be tudnak vetni katasztrófa idején: legyen szó havazástól elzárt településről, árvíz esetén a gátak megerősítéséről, természeti és más katasztrófák idején a gyors mentés lehetőségéről. A katonai hivatást úgy fogalmaznám meg, hogy a gyorsan bevethető és a szilárd erő jelenléte. Ebben a perspektívában olyan katonákra van szükségünk, akik valóban szolgálatkészek és hűségesek, képesek az áldozathozatalra (nem kényelmesek…).

A katonák segítésre bevethető potenciálját jelentősen megemeli, ha képzettek, értenek a katasztrófaelhárításhoz valamilyen szinten, ha van szakmai hátterük a sokakat érintő problémák megoldásához, vagy éppen nyelvtudásuk és képzettségük alapján a katonai diplomáciában, a nemzetközi békéltetésben részt tudnak venni. Egy alapos szakmai tudás (mérnök, villanyszerelő, orvos, vízügyi vagy éppen jogi tudás) gazdagítja a katonát, tényleg sokrétűbben be lehet vetni szolgálatkészségét.

A fegyverhasználat az ultima ratio, tulajdonképpen a békés megoldások bukásának a következménye. A békés megoldások a személyes méltóságnak, a közjónak mindig jobban megfelelnek. Ám ha minden békés lehetőség kimerült, akkor elfogadható az erő törvényes alkalmazása (ami nem jogtalan erőszak). A morálteológia nem tart minden fegyverhasználatot gyilkosságnak. A Katekizmus is el tudja ismerni, hogy létezik jogos önvédelem és az ártatlanok jogos védelme, legvégső esetben akár halálos csapás árán is (ha a támadó nem hagy más megoldást, s pl. egy terrorfenyegetés idején ez nem kizárt). „A törvényes önvédelem nemcsak jog, hanem súlyos kötelezettség is lehet azok számára, akiknek mások életét kell védeniük. A közjó védelme megköveteli, hogy a jogtalan támadót ártalmatlanná tegyék. Ezen a jogcímen a közhatalom törvényes birtokosainak joga van a fegyver használatára is, hogy a gondjaikra bízott polgári közösség jogtalan támadóit visszaverjék” (2264) Ilyenkor a fegyverhasználatnak be kell tartani a fokozatokat, kímélni kell a civil lakosságot, a bűncselekmény (rablás, nemi erőszak, kínzás) katonaként is bűncselekmény.

Magyarországon a kommunizmus bukása után újjáéledtek a tábori püspökségek, akiknek a beszámolóit érdemes követni. A tábori püspökök örömmel számolnak be, hogy sok tiszt és katona kér hitoktatást, esketést, keresztelést, szívesen járnak sokan istentiszteletekre, és a katonai misszióban a tábori lelkész buzdításai, személyes beszélgetései még a nemhíőknek is nagyon jól esnek. A keresztény embernek van helye a honvédségnél, oda is vinnie kell az evangélium többletét. Nemrég találtam ezt az imát egy katonai imakönyvből, engem is meghatott az alapvető hozzáállás: „Óvj meg minket minden szükségtelen vérontástól, óvj meg attól, hogy embertelenül bánjak a sebesült vagy fogságba esett ellenséggel. Add, hogy soha ne feledjem, csak a harctéren velem szembenálló katonák az ellenségeim, az ország fegyvertelen lakosai, a sebesültek és a fegyvertelenek ellenben szenvedő testvéreim, akikkel kíméletesen és együttérzőn kell bánnom.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 31.