Miközben a Szent Péter téren az obeliszk mellett felékesített Karácsonyfa ünnepélyes átadására készülődtek, a VI. Pál aulában Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros Ferenc pápa és a római kúria tagjai kibővített jelenlétében megtartotta második adventi prédikációját „Az örök életet hirdetjük nektek” címmel. A Pápai Ház szónoka első beszédében a halál misztériumát érintette, mely nemcsak a földi élet végét jelenti, hanem drámaian utal a Szent Ferenc által is említett második halál, a kárhozat lehetőségére. Ennek intő fényében nyílik meg előttünk a titok: a halállal – a feltámadáson keresztül – belépünk az örök életbe.

Az apostolok hitét az egyház kezdettől fogva hirdette és élte, ám az utóbbi évszázadokban az értelem, napjainkban pedig csak az evilágra tekintő szemlélet száműzte a közgondolkodásból. Cantalamessa atya lerázta e vaksi szemlélet porát a feltámadást és az örök életet hirdető hitvallásunkról: „várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet”. Beszéde végéről – kezdés gyanánt – két figyelemreméltó példát említünk.   

Magzatikrek képzelt párbeszéde a külvilágról: ez a fájdalom nemhiába van, valami készül      

Az időben megélt hit és az örök élet közti kapcsolat bizonyos értelemben hasonlítható az anyaméhben rejlő embrió és a megszületett gyermek élete közötti viszonyhoz. Erre világít rá magzatikrek képzelt párbeszéde a külvilágról: „Okos magzatikrek, egy fiúcska és egy leányka, már az anyaméhben beszéltek egymás közt. A lányka kérdezte fiútestvérét: Szerinted lesz életünk a születés után? Ő így válaszolt: Ne légy már nevetséges! Miből gondolod, hogy lenne valami ezen a mostani szűkös és sötét helyen túl? – A lányka bátran válaszolt: Ki tudja, talán van egy anya, vagy valaki, aki iderakott minket és gondjába vesz bennünket? – Mire a fiú: Talán látsz valahol egy anyát? Mert én csak azt látom, ami van. – De a lányka egyre csak folytatta: Miért, te nem érzel időnként egy szorítást a melleden, mely napról-napra csak erősödik és egyre inkább előretol minket? – Tényleg, igazad van – szólt a fiúcska – kezdettől érzem azt. – Látod – szólt lelkesülten a leányka – ez a fájdalom nemhiába van. Azt gondolom, hogy valami sokkal nagyobb van készülőben, mint ez a szűk tér!”   

Cantalamessa atya szerint az Egyház az a kislányka, mely segít az embereknek, hogy tudomásul vegyék e legbensőbb, némelykor nevetségessé is tett vágyakozásaikat.

Az Örök Ország öröme gyötrelmek közepette is   

De van egy másik is példa is, Szent Ferencé – folytatta a Pápai ház szónoka. Róla kevesen tudják, hogy a teremtmények dicséretét éneklő Naphimnuszt Ferenc súlyos gyötrelmek közepette, de mégis az örök életbe vetett hitének ujjongásában írta. A perugiai rendi forrás így tudja: „Egyik éjjel Ferenc különösképpen gyötrődött sokféle betegsége miatt, amiért is így szólt szívében: „Uram, segíts gyötrelmemben, hogy türelemmel tudjam elhordani betegségeimet”. Erre rögtön hallotta lélekben a szózatot: „Ferenc, mondd csak nekem, ha valaki cserébe betegségeidért és szenvedéseidért egy nagyon értékes kincset adna, vajon nem tekintenéd-e semminek – a nagy kincshez hasonlítva – a földet, a köveket és a vizeket? Vajon nem lennél tőle nagyon boldog?”. Így válaszolt Ferenc: „Uram, ez valóban nagyon nagy és felmérhetetlen kincs lenne, drágalátos, kedves és felette kívánatos”. A hang a szívében így szólt: „Akkor hát légy boldog és örvendező a betegségeidben és a gyötrelmeidben. Mostantól fogva békés derűben élsz majd, mintha már az Országomban lennél!”. Ferenc reggel pedig fölkelvén, társaihoz imígyen szólt: „Nagyon is örvendeznem kell mostani bajaim és fájdalmaim közepette és hálát kell adnom az Istennek, amiért kegyelmével és áldásával ilyen gazdagon elhalmozott engem. Ő ugyanis irgalmasságában arra méltatott, hogy nekem, méltatlan kicsi szolgájának ajándékozza, még itt a földön, Örök Országa birtoklásának a bizonyosságát.   

Ezért tehát, az ő dicséretére, az én vigaszomra és a felebarát épülésére az Úr új dicséretét szeretném szerezni teremtményei javára. Mi minden nap használjuk a teremtményeit és nélkülük élni sem tudunk. Ám minden nap hálátlannak bizonyulunk ezért a nagy jótéteményéért, nem mondunk dicséretet érte, mint ahogy megilletné a Teremtőt. Aztán leült, összeszedetten figyelni kezdett, majd így szólt: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás”. A szónak így összegezte a példát: Az örök élet gondolata Ferencet nem a világ és benne a teremtmények megvetésére indította, hanem még nagyobb lelkesedésre és hálára értük, ami sokkal elviselhetőbbé tette a mostani szenvedést.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. december 15.