„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” Gal 2,20

Tekintetemmel a tömeget pásztáztam, kerestem az arcát. A gimnázium kórusával léptünk fel, és egy dolgot szerettem volna látni: hogy édesapám ott van a nézőtéren.

Nem mintha nem bíztam volna a szeretetében. Tudtam, hogy szeret, legalábbis azt hittem, tudom. Szó szerint éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa tíztagú családunkat. Ez bizonyítja, hogy szeret, nem?

Miközben továbbra is kerestem a nézők között, azon tépelődtem, hogy vajon az én szereplésem elég ok arra, hogy elkéredzkedjen a munkahelyéről? Elég fontos vagyok ehhez? Bizonyítékot akartam a szeretetére. De ha nem jön el, hinni fogom-e, hogy mégis szeret?

Néha mostanában is rajtakapom magam, hogy pásztázom a körülményeket, bizonyítékot keresek arra, hogy szeretnek. Ilyesmikre gondolok:

– tudja-e a férjem, hogy attól még, hogy nem járok be dolgozni 9-5-ig, az én munkám is kimerítő tud lenni?

– vajon megköszöni-e a főnököm, hogy olyan sokat túlóráztam, hogy a projekt időben elkészüljön?

– vajon felnőtt gyermekem szakít-e rám időt?

Úgy sejtem, nem csak én teszek fel magamnak ilyen kérdéseket.

Mai igénkben ezt írja Pál apostol: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

Keresztre vagyok feszítve (persze nem szó szerint én, hanem a korábbi élet- és gondolkodásmódom) – itt kezdődik hívő életem. Számomra ez a jóváhagyásért, megerősítésért való állandó vágyakozásom keresztre feszítését jelenti. Jézus már jóváhagyott engem, és ez elég!

Jó arra gondolni, hogy mivel Jézus rám bólintott, minden önző vágy, hogy a nem megfelelő helyen keressem az elismerést, egyszer s mindenkorra megszűnik. Így lesz?

Hát nem. Feléled, amikor elfelejtem, hogy Jézus él bennem.

Amíg a menny innenső oldalán élek, testem harcolni fog azért, hogy újraéledjen és átvegye az uralmat. Tudnom kell, hogy a meghalás önmagamnak nem egy egyszeri, hanem naponta (sőt percről percre) megújított döntés.

Minden egyes nap abból kell kiindulnom, hogy Valaki mélyen, mindörökre szeret. Tudnom kell, hogy Krisztus bennem élő Lelke nagyobb a szeretet, elfogadás, megfelelés bizonyítékát követelő vágyamnál.

Ha nem pazarlom az energiát arra, hogy keressem a szeretetet, az Ő szeretetének, céljának, életének vezetékévé válhatok magam és mások számára.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. október 21.