A gall egyházat Iréneusz, Lyon püspöke alapította, aki 140 körül Kisázsiában született, és 202 körül, valószínűleg mártírként halt meg. Fő műve az Adversus haereses (Az eretnekek ellen) című írás. Ebben a könyvben a gnosztikus eretnekek azon elméletét utasítja vissza, amely szerint e világ egy démoni teremtő alkotása.

Szent Iréneusz így ír: Valójában a Logos az igazi teremtő, vagyis a jóságos Isten Igéje. Az angyalok az Isten által teremtett kozmosz részei; ezért Sátán is, a többi angyalhoz hasonlóan, eredetileg egy jó, Istennel egyesült, örökre neki alávetett és alárendelt angyal volt, aki azonban „aposztata lett”, és ezért levettetett a mennyből. Sátán szabad akaratból lett szakadár és az univerzum csalója, aki megpróbálja értelmünket megtéveszteni, szívünket elsötétíteni, hogy ily módon arra bírjon rá bennünket, hogy az igaz Isten helyett őt imádjuk. Mindazonáltal fölöttünk gyakorolt uralma behatárolt, mert csak bitorlója annak a tekintélynek, ami jogosan és alapvetően Istennek jár ki. És kényszeríteni a bűnre sem tud bennünket.

Iréneusz megállapítja, hogy Sátán azért vesztette el az angyaloknak járó kegyelmet, mert féltékeny volt Istenre, és azt kívánta, hogy úgy imádják őt, mint Istent. Az emberre, Isten képmására is féltékeny volt; mondhatjuk, féltékenysége elsősorban ránk irányul. Ezért hatolt be a paradicsomba azzal a vággyal megrontott szívvel, hogy ősszüleinket a romlásba vezesse.

Iréneusz az első keresztény teológus, aki az ősbűn teológiáját konzekvensen kidolgozta. E szerint Isten azért helyezte Ádámot és Évát a paradicsomba, hogy ott boldogan és vele szoros kapcsolatban éljenek. De Sátán, aki ismerte az emberpár gyengéit, behatolt a kertbe, és a kígyó alakjában megkísértette őket.

Mindazonáltal Sátán gonoszsága eredmény nélkül maradt volna, ha Isten az embernek nem adta volna meg a lehetőséget, hogy a jó és a rossz között szabadon választhasson. Sátán nem kényszerítette az első emberpárt a vétkezésre: ezek szabadon döntöttek. Sátán csak kísértő, bár valóban nagyon kitartó kísértő, mivel rendkívül féltékeny az ősszülők eredeti állapotára.

Így minden emberi lény részese lett Ádám és Éva bűnének. Ettől a pillanattól kezdve mindannyian a démon rabszolgái lettünk, és – ami még ennél is rosszabb – képtelenné váltunk arra, hogy ebből a rabságból a magunk erejéből kiszabaduljunk. Mivel alávetettük magunkat Sátánnak, szétzúztuk Isten képmását és hasonlatosságát magunkban, és ezzel halálra ítéltük magunkat. A paradicsomi boldogság szertefoszlott. Mivel saját akaratunkból fordultunk el Istentől, Sátán kezébe szolgáltattuk ki magunkat. Ezért igaz az a megállapítás, hogy Sátán hatalmában tartott bennünket addig, amíg meg nem váltattunk. Az igazságosság elve alapján Isten örökre Sátán karmaiban hagyhatott volna bennünket, de irgalmasságából elküldte Fiát, hogy bennünket ebből a rabságból kiszabadítson.

Krisztus megváltói műve a második Ádám Sátántól való megkísértésével kezdődik, tehát az első Ádám megkísértésének megismétlésével. De ezúttal az ördög a vesztes, Krisztus visszavonhatatlanul legyőzi őt. A keresztény hagyomány a Krisztus szenvedése által végbevitt megváltói műre lényegében három magyarázatot ad: a.) Krisztus megtestesülése által megszentelte, megnemesítette, átformálta és megmentette az emberi természetet; b.) Krisztus magát ajánlotta fel Istennek áldozatul, hogy az embereket kibékítse vele; c.) A kiváltás teóriája (ennek volt első kifejezett képviselője Iréneusz) azt mondja, hogy mivel Sátán az emberi nemet jog szerint tartotta fogva, Isten magát ajánlotta föl arra a feladatra, hogy szabadságunkat visszavásárolja: ennek árát ugyanis csak Ő maga tudta megfizetni.

Csak Isten vethette magát alá Istennek. Ezért az Atyaisten megbízta a Fiúistent, hogy bennünket, Sátán túszait, kiváltson a fogságból. Krisztus szenvedései megbénították az ördögöt, és kiszabadítottak bennünket az elkárhozás és a halál torkából.

Az áldozat teóriája, mely Iréneusz korában a legfontosabb elmélet volt, azt mondja, hogy Krisztus, ember és Isten egyszerre, minden ember bűnét magára vette, és saját önkéntes halála által ezekért méltányos elégtételt adott Istennek. A kiváltás teóriája, ha olykor leegyszerűsítve megfogalmazva is, az apostoli atyáknak a Krisztus és Sátán kozmikus harcáról szóló tanítását adja vissza, és összességében megfelel az őskereszténység mérsékelt dualisztikus felfogásának. Iréneusz számára Krisztus második Ádám, aki megoldotta a halál láncait, amelyet az első Ádám gyengesége rakott ránk. Iréneusz krisztológiájának középpontjában az a gondolat áll, amely szerint Krisztus, a második ember, jóváteszi azt a kárt, amelyet az első ember követett el.

Krisztus ugyan legyőzte Sátánt, de azért Sátánrmég nem szűnik meg arra törekedni, hogy a megváltást teljes erejével megpróbálja megakadályozni. E célból bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, az istentelenséget és mindenek előtt a tévtanokat és a hitehagyást. Az eretnekek és a szakadárok, akik nem Krisztus igaz Egyházának a követői, Sátán harci csapatának tagjai, a Krisztus elleni kozmikus csata ügynökei.

Iréneusz utal arra, hogy Krisztus a keresztények védelmi fegyvere a Sátán elleni harcban. Az ördög mindig menekül, ha keresztény imákat hall, és ha Krisztus nevét kiejtik. A harcnak még nincs vége, mivel a démonok továbbra is folytatják a megkereszteltek megkísértését, mégpedig a Teremtő tudtával, aki ezt vagy a bűnök büntetéseként, vagy tisztulásként, vagy a lelki megpróbáltatások alatti kölcsönös segítségnyújtással a felebaráti szeretetben való növekedés érdekében engedélyezi. De mindezek előtt leginkább azért, hogy a hitben éberek és erősek maradjunk.

Létrehozva 2011. december 15.