„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7)

Szoktad néha úgy érezni, hogy sosem fog véget érni az igazságtalanság, a megfélemlítés, az erőszak ezen a világon? Jézus korában sem volt másképp. A Római Birodalom nem az irgalmasságáról nevezetes.

De a zsidó vezetőknek is gondja volt az irgalmassággal. A mindennapi emberek egyik oldalról a kegyetlen, eltipró Római birodalom, másik oldalról a könyörtelen, romlott vallási rendszer szorításában éltek.

Ezért maga az Irgalom jött el, hogy megmutassa, hogyan lehetünk jobb emberek. Tudta, hogy az ember nem tud könyörületes lenni, míg meg nem tapasztalja az isteni könyörületességet. Ha nem a tiéd, nem tudod továbbadni. Jézus, Aki az irgalom kiapadhatatlan forrása, a földre küldetett, hogy az emberiség hozzá jöjjön és igyon az Irgalom életadó vizéből.

Jézus nem csak irgalmas volt hozzánk, de meg is tanította, hogyan legyünk irgalmasak. A Mt 5,7-ben mondja: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak”.
Jézus szerint az irgalmas ember szereti felebarátját. De ez nem érzelem, hanem Jézus keresztjéhez hasonlító irgalom.

Elmondott egy történetet egy meglepő felebarátról, aki irgalmat gyakorolt egy meglepő címzettel. Az irgalmas szamaritánus történeteként ismerjük. Jézus elmesélte, hogy egy életveszélyes állapotban fekvő ember mellett elment egy Jeruzsálemből érkező zsidó pap meg egy levita is, ránéztek, de nem ajánlották fel segítségüket.

Mai megfelelője az lenne a történetnek, ha elmennénk vasárnap a templomba, hallgatnánk a prédikációt az örömhírről, énekelnénk, részt vennénk az Úrvacsorán, befogadnánk, megkeresztelnénk az új híveket, aztán odakinn szótlanul elmennénk egy szükséget szenvedő embertársunk mellett. Pedig éppen ezt tesszük!

Elhagyjuk a legfontosabbat: Istennel való kapcsolatunkból mindig következnie kéne, hogy könyörületet gyakorlunk szenvedő embertársainkkal. A szeretet nem megy el a fájdalom mellett. Szeretet az, amikor az irgalom válaszol az emberi szenvedésre.

Amit ezután mond Jézus, megdöbbenthette zsidó hallgatóságát. A történet úgy folytatódik, hogy egy gyűlölt szamaritánus, a zsidó nép ellensége, haladt ugyanazon az úton. Észrevette a megvert, vérben fekvő zsidó férfit, és megkönyörült rajta.

A szamaritánustól sokat tanulhatunk az irgalomról.

Először is: az irgalom nem fél megérinteni az emberi szenvedést. A szamaritánus nem kerülte el a vérző, megvert embert. Belépett szenvedésébe, melyet az ellene elkövetett bűn okozott.

Másodszor, az irgalom nem fél az etnikai, kulturális, vallási korlátoktól. Már annak a gondolata is sértette a zsidó hallgatóságot, hogy a történet pozitív hőse egy szamaritánus. A zsidók és szamaritánusok között kölcsönös félelem és gyanakvás állt fenn. Ahogy ma is félelmet és bizalmatlanságot generál a különbözőség.

Harmadszor: az irgalmasságnak ára van. Nem ingyenes a segítségnyújtás. Az irgalmas szamaritánus bekötözte a sérült ember sebeit, olajat és bort öntött rájuk. Azután felrakta saját állatára, és fizetett a fogadósnak az ellátásért, gondozásért. Összesen két dénárjába került a sebesült zsidó ember megsegítése. Együttérzésből kétheti bérnek megfelelő összeget adott egy feltételezett ellenség ellátásáért.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 10.