Három újabb kérdésre válaszolt Papp Miklós: ezúttal a papok által “túltolt” szenvedésről, az esetleges önámításról és az életcél megtalálásáról kérdeztétek a görögkatolikus papot és családapát!

Emil (Győrújbarát)

Miért csak a kereszt tövében tudnak időzni az emberek? Miért “tolják túl” a papok a szenvedést, ahelyett, hogy észrevennék a Feltámadott jeleit? Miért nem tudnak feltámadás-központúbban gondolkozni? Engem felettébb bosszant ez a beteges hozzáállás.

Részben igazad van: Schmemann atya szerint is vannak keresztények, akik egész évben nagyböjti stílusban élnek, s ez hitetlenség. Keresztényként alapkönyvünk az evangélium (örömhír), a legfőbb ünnepünk a húsvét (örömünnep), minden vasárnap örömteli hálaadásra jövünk össze (eucharisztia), s tudjuk, hogy a történelem végén kinyilvánul Isten győzelme (még az apokalipszis is öröm). Minden tanítás, szentségkiszolgáltatás, etika ebből az örömből él. Demmer, a német morálteológus, nem is győzi hangsúlyozni, hogy előbb az elbűvöltség, az öröm – utána a teljesítmény, a küzdelem. Nem is megy könnyen az élet, ha sohasem olvassuk az örömhírt, nem részesülünk az öröm lakomájában, nem járunk templomba, s elfásul az elbűvöltség bennünk. Persze ez az öröm nem egyszerű érzelmi jókedv, nem „felfújt amerikai optimizmus” vagy harsány nevetés, ne is ezt várd el. Szent Pál úgy mondja: a keresztényeket körülveszi az evangélium jó illata (2Kor 2,15), sőt, nekik kell Krisztus jó illatává válniuk, mely másokat életre vezet. Ez az öröm inkább egy parfüm-állapot, egy alapvető derű, mely még a keresztekbe is képes megvigasztaltságot vinni. A keresztények öröme a fizikai lét fölötti meta-fizikai öröm, ami már nincs kiszolgáltatva a történelmi esendőségnek, igazából a hit öröme.

Azonban mégsem viselkedhetünk úgy, mint akik már elérték a visio beatifica boldogító örömét. Még úton vagyunk, még a történelemben vajúdunk. Még vannak torokszorító keresztek. A teológia úgy mondja, hogy mindannyian a „már” és a „még nem” eszkatológiai feszültségében élünk, azaz már elérkezett Isten országa Krisztussal, de még eljövendőben is van. Már örülhetünk, de örömünk még nem teljes. Már lehetünk boldogok, de ez még nem a színlátás beteljesült boldogsága. Ez igazából „lebegés” a két végpont között: nem tudunk a nagy szenvedésekre nevetgélve legyinteni, de semmilyen szenvedésbe nem akarunk depresszíven beleragadni sem. Ha Krisztus megkönnyezte Lázárt, ha szomorú volt (de nem depressziós), akkor szabad nekünk is őszintén megengedni a fájdalmat, a könnyeket – de valahogy „mégis hittel” a háttérben.

Abban biztos vagyok, hogy a hit jóillatú öröme munka nélkül nem hull az ölünkbe. Meg kell küzdeni, mert a világ minden nap felbosszant, mert a belső világom minden nap tele van nem örömteli dolgokkal. A fizikai és a lelki arcunk is minden nap kap ráncokat, ideget, bosszúságot. Tudatosan meg kell küzdeni önmagunkban, hogy a hit öröme vegye át a trónt.

Abban is biztos vagyok: sok fiatal (és nem csak fiatal) könnyen szalad bele egy akármilyen „vallási jellegű szervezetbe”, mert ott kicsit több örömöt, baráti beszélgetést kap. Nekünk nem lehet elég ott belül csak tudni az örömünkről, hanem csábító jó illatként meg is kellene jelenítenünk.

Anna (Kállósemjén)

A karanténban az egyik nap rettenetesen meguntam a tévét, a telefont, a számítógépet, s egy egyszerű fehér lapot tettem magam elé. Nem tudom, honnan jött, de elkezdtem verset írni. Kicsit szorongok miatta, hogy szabad nekem azzal foglalkozni, ha nem is vagyok tehetséges? Ámítom magam, elveszem az időt hasznosabb dologtól?

Minden elvonulásnak és csöndnek (a karanténnak is) nagy ajándéka lehet a belső világunk felé való fordulás. Csoóri Sándor szerint létezik olyasmi, mint egy „második barbárság”, amikor valaki nem tud írni-olvasni a belső világában. Azonban ez a barbárság nem babra megy: ő nem csak önmagától fog szenvedni, hanem az ilyen emberrel nem lehet sem egy házasságban együtt élni, sem egy munkahelyen együttműködni. Aki nem tudja megismerni és nevén nevezni a belső dolgait, azzal hogyan akarunk beszélgetni, vitatkozni, dolgozni, imádkozni? Lehet, hogy van egy iskolázottságunk a külvilág felé, és kifelé működünk (tudunk írni-olvasni, számítógépet kezelni, pénzt keresünk), de attól még lehetünk csak „beszélő szerszámok, igahúzó dolgozók, élvezkedő hedonisták”. Milyen sok házasságba, munkahelyre kellene egy kicsivel több lelki finomság, s olyan szépen menne!

A belső világ műveléséhez az egyik legjobb út a szavakkal való foglalkozás. Csak bátorítani szeretnélek: ez nem tehetség, művészi véna kérdése, hanem alapvető emberi szükségletünk. Nehogy azt hidd, hogy ez luxus sok más hasznosabb teendő mellett. De sok embernek kellene visszább venni a hasznos cselekvéseiből, s inkább egy verset elolvasnia, hogy emberibb legyen az élete! Szilágyi Ákos szerint „verset olvasni olyan, mint templomba jönni”. A szavak egyszerre be is visznek gondolatokat a belső világunkba (ez az olvasás), de a saját gondolatainkat is formálhatjuk szavakba (ez az írás). Nem elég, ha valaki csak befogadó: csak olvas, előadásokat hallgat, mások gondolatait ismételgeti. Az ember nem lehet senkinek sem a fénymásolata. Saját identitásunkhoz hozzátartozik, hogy mi magunk fogalmazzuk meg gondolatainkat, érzéseinket. Ehhez csodaszép út pl. a versírás: a versnek sokféle formája van, lehet nagyon kötött és nagyon szabad is. Talán az elején a legfontosabb a megfelelő szavak megtalálása. A belső valóságról nem írni kell, hanem pontosan eltalálni. Na, az nehéz. Abban mindig van dráma. Amikor a rész-szavakon át besuhan az Egész. A versen túl jó lehet naplót írni: szellemi naplót. Minden komoly gondolkodó írt naplót, s ez fordítva is igaz: ha valaki komoly naplót ír a belső világáról, az kihat a külső világára is. A szellemi napló nem kamaszos eseményrögzítés, hanem a szellemi haladásunk összesűrített bekezdései. Ebből nem kell sok, 2-3 hetente egy gondolat, pár mondatban.

Felsorolni sem tudnám, mennyi jó hatása lehet verset vagy szellemi naplót írni. Egyszer idéztem Csoóri Sándor mondását: „Az igazságot nem lehet úgy előrántani, mint egy kést”, azaz minden vitában fontos a türelem, megválogatni a szavakat. Egy házasember visszajelezte, hogy sokkal jobban megfontolja a szavakat, amelyekkel vitatkozik a párjával, s azóta mennyivel könnyebb az életük! Persze a belső világ pontos megragadásának első helye az imádság: lassabb, de igazabb lesz az imásága, aki nem dobálja a „szavak paneljeit” az ég felé, hanem ízlelgeti-keresi-vajúdja, mit is mondjon Kedvesének.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 5.