Felszállásra vártam a repülőtéren, és éreztem, hogy egyre nő bennem a szorongás.

Figyelmesen végignéztem az utastársakon, vajon fenyeget-e valami részükről. Próbáltam az arcukról leolvasni, ránéztem kézipoggyászukra, vajon veszélyforrást jelent-e valamelyik. Egészséges-e mindenki, vagy az utastér légkondicionálója vírusokat fog keringetni a levegőben?

A szívemre nehezedett az utóbbi hetek-hónapok aggódása, zűrzavara.

A vírusfertőzéstől való félelem, a sok értékes, elveszített élet, természeti katasztrófáktól sújtott közösségek, a hírekben hallott megszámlálhatatlan tragédia mind ott zsongott az agyamban. Amikor ennyi irányíthatatlan pánikról, fájdalomról, szenvedésről hallunk, könnyen eluralkodik rajtunk a félelem. Mi történik a világunkkal, miért olyan gonoszak az emberek, miért csúszott ki a kezünkből életünk irányítása, élünk-e még valaha biztonságban és békében?

Egyre több „mi lesz ha”, meg „miért” zsongott a gondolataimban, mikor éreztem, hogy Isten halkan a fülembe súgja a 46. zsoltár ígéreteit. Leálltam a töprengéssel, hogy tudatosítsam magamban, ő velem van, és nem kell félnem.

Ezt olvassuk a 46. zsoltár első verseiben: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)”

Amikor a félelem beköltözik a szívünkbe, vegyük elő a 46. zsoltárt, hogy eszünkbe juttassa: bármi történik az életünkben, hazánkban vagy a világban, Isten velünk van.

Isten most is a menedékünk. A védelmezőnk. Nála találunk erőt és békességet mindenhez, amitől félünk.
Mégis, hiába vagyunk ennek tudatában, tragédia, veszteség vagy rettegés idején megkérdőjelezzük Isten jelenlétét, kételkedni kezdünk ígéretében. Hiába képes Isten megvédeni minden bajtól, néha megengedi, hogy nehézségekkel szembesüljünk.

De szavai azt ígérik, hogy a megpróbáltatásokkal tanítani akar, közelebb akar vonni magához. Bár néha átéljük, hogy mintha Isten nem védelmezne meg minket vagy szeretteinket úgy, ahogyan számítunk rá, megnyugodhatunk abban, hogy Ő tudja, mi a legjobb védelem számunkra. Ha mindentől megóvna, sosem tanulnánk meg teljesen rábízni magunkat.

Így folytatódik a 46. zsoltár : „Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait. Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve. Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.)”

Jeruzsálemben nem volt folyó, de ezzel a képpel fejezték ki Isten békességének jelenlétét, még az élet viharaiban is. Ha mi nem hagyjuk, semmi sem tudja tönkretenni Isten békéjét és örömét a szívünkben.