A nagy egyházdoktor írta A jó halál művészete című könyvet. Bátorítás és ébresztő is egyaránt.

Még a COVID-19 korszakában is a halál valósága messzinek tűnik túl sok ember gondolataiban. Az idősebb generációk sokkal jobban értékelték a halált. Az alacsonyabb várható élettartam és magasabb halálozási arány, az egészségügyi ellátás hiánya, a rossz higiénia, a szennyezett víz és egyéb alapvető kérdések, nem beszélve a gyakori járványokról – ezek mindegyike hozzájárult a halál közelebbi valóságához. Az élet néha borzalmas volt. Esetenként mi is elveszíthetjük családunkat és barátainkat baleset és betegség miatt, de Odoaker, Attila, Ottó vagy II. Frigyes idején nem volt ritka, ha egész családokat legyilkoltak vagy keresztények városait lerombolták, és leölték őket néhány nap alatt.

Az itt kifejtett okok miatt – természetesen van több is – a modern ember hátrányos helyzetben van. Nem fordítunk elég figyelmet a halálra. Pedig kellene. Még ha a modern időkben is kevés félni valónk van a betolakodó seregektől vagy a pestistől, az a tény, hogy soha nem tudjuk az órát, amikor szólítanak bennünket, hogy találkozzunk Teremtőnkkel és tanúsodjunk életünkről az ítélet céljából. Hátrányaink ellenére a szentek köteteket írtak a halálra figyelés jelentőségéről, és számomra még mindig különösen időtlen és hatékony ebben a kérdésben Bellarmin Szent Róbert.

Kortársai korának legnagyobb teológusának és hitvédőjének, valamint az ellenreformáció egyik legfontosabb bajnokának tekintették őt, aki egyben ragyogó lelkivezető is volt. Csak kérdezzék meg St. Gonzaga Alajost, aki tanítványa volt. Az egyik legnagyobb művét életének végén alkotta. Miután korának minden elképzelhető ellentmondásáról írt – The Controversies, az ellentmondásokról megfelelően elnevezett munkájában, – alkotott még ennél is fontosabb dolgot: A haldoklás művészetét.

Könyvét a halál áldásainak magyarázatával indítja. A halálra előnyként utalva elismeri, hogy a halál gonosz: Isten nem teremtette a halált – a bűn hozta a halált ebbe a világba. Ennek ellenére a halál legszembetűnőbb előnye az eddigi legáldottabb halál – Urunk keresztre feszítése. Ezzel együtt jár a világ leghíresebb paradoxona:

mindenkinek a halálát legyőzte egyvalakinek a halála.

Részt vesz Isten a gonoszságban? Nem. Bellarmin rámutat arra, hogy az életet adó halál abszolút jó. Örökké spekulatív gondolkodásmódjával Bellarmin bebizonyítja, hogy a halál mind a hívők, mind a nem hívők számára előnyös lehet. A hívőknek véget ér földi szenvedésük, és örök dicsőségbe jutnak. A nem hívőknek, bár átkozottul nyomorultak, legalább az az előnyük megvan, hogy megszűnik a saját maguk által okozott további szenvedés. Még a purgatóriumban élők számára is előnyös a halál, mert nem kell félniük a pokol végső halálától és az örök kárhozattól, hanem csodálatos reményük van az örök boldogságra.

Nem javasolt, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a realitásokat! Akkor mi a helyzet ezekkel? Bellarminnek van néhány időtlen ötlete.

Minden a halálról szól. Azt mondja: „Ha jól akarsz élni, jól kell meghalnod.” De nem tűnik ez fonáknak? Lehet, hogy az az állapot, amiben meghalunk, attól függ, hogyan éltünk? Igen, de Bellarmin költői utalást tesz. Bellarmin érdemszerzőnek ismeri el a megtérést a halálos ágyon, csakúgy, mint a megtérést az élet korai szakaszában. Azt írja, hogy a halál valójában a legfontosabb pillanat az életünkben, mivel állapotunk abban az időpontban annyi mindent meghatároz. Szent Róbert így ezt mondja nekünk:

„Ha jól akarsz élni, jól kell meghalnod.”

Azt mondja, hogy a jó élet érdekében el kell köteleződnünk néhány választás mellett. Először is halj meg a világnak és utasítsd el azt. Soha nem lesz számunkra menyország, ha inkább ezt a világot akarjuk. Másodszor, tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből kell szeretnünk. Tegyük ezt Pál szavai mellé: „Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet” (1Kor 13,13). Mindezek támogatása érdekében a harmadik dolog, amire szükségünk van, a három evangéliumi tanács: csípőnk felövezve, égjen a lámpás és maradjunk éberek, ahogy Lukács evangéliuma írja (12,35-37). Ahhoz, hogy ez gyorsan megtörténjen, várakoznunk kell és készen lenni arra, hogy menjünk, amikor Isten hív bennünket. Mivel ez megtörténhet egy pillanat alatt, így valóban ébernek kell lennünk, hogy hogyan élünk.

Bellarmin elmagyarázza az ima és a böjt előnyeit, valamint a kapzsiak és a gazdagok hibáit (akik meg vannak győződve arról, hogy anyagi jólétük egyenlő a szellemi gazdagságukkal), és azzal zárja, amit sokan figyelmen kívül hagynak: a szentségekkel. Hányszor hallottuk azt az ellenvetést: „Az egyház túlságosan törvénytisztelő.” Ezt számos kérdés és kijelentés követi: „Miért kell minden vasárnap misére mennem?” „Nem kell megvallanom bűneimet egy papnak.” „Nem hiszek a hagyományos házasságban.” Vagy ritkán: „megkeresztelkedek, mielőtt meghalok”. (Sok sikert ehhez.)

Ezek az ellenvetések és kérdések válaszokat érdemelnek, ám sok ember ma a szentségeket inkább tehernek, mint ajándéknak tekinti. Bellarmin arra az egyszerű tényre emlékeztet bennünket, hogy a szentségek a vér, és az oxigén, azaz szellemi életünk táplálékai. Ki választaná a fuldoklást és az éhezést az örök életre való felkészülés során? Eszünk, iszunk és mozgunk, hogy életben maradjunk és boldogok legyünk, és ez sem különbözik a lelki élettől

– nem azzal készülünk fel az örök életre, hogy gyakoroljuk azt, ami a halálhoz és az ürességhez vezet.

Csak a szentségekben találjuk meg a megtartó kegyelmeket, melyek közelebb visznek minket a szentséghez, közelebb a mennyhez, a boldog halálhoz.

De ne tőlem fogadd el, hanem az egyházdoktortól. Szent Bellarmin Róbert „A jó halál művészete” egyszerre jelent ösztönzést és ébresztést. És azt hiszem, hogy manapság sokkal inkább, mint valaha, egyre jobban és gyakrabban kellene gondolkodnunk saját halálunkról.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2020. április 18.