(egy listalevélből)

“Az ezoterikus, okkult természetgyógyász praktikákhoz egy megjegyzés kikívánkozik belőlem, amire a lelkivezetőm is figyelmeztetett. Érdemes odafigyelni, hogy az ember a véges energiáit, idejét, milyen dolgok “leleplezésével” és milyen mélységig fordítja. Amivel én foglalkoztam, ott nem érzem még az aránytalanságot, de arra általános (irányadó) szabályként érdemes figyelni, hogy amelyik területen a démoni behatás, megkötözöttség, esetleg megszállottság nagyobb gyakorisággal fordul(t) elő, arra nagyobb figyelmet szentelünk, mert ott sokkal közvetlenebbül van veszélyben valaki.

Például a homeopátiás szerek szedésénél lényegesen nagyobb veszélynek érzem  a reiki-t, az agykontrollt, a gyerekeknek szervezett varázslószakköröket és táborokat. Ott közvetlenebbül megnyithatják tudatlanságból a lelküket olyan hatások előtt, amiket aztán nehéz lesz korrigálni.

A Lélek mindenkit másra indít, emberi képességeink és karizmáink is különbözőek. Lehet, hogy nekem sose kell foglalkoznom a Waldorf iskolákkal, de lehet, hogy már holnap indítást kapok, hogy segítsem mások tisztánlátását. Alapelv: amerre a Jóisten vezet…

Számomra az elmúlt évek talán legfontosabb megkülönböztetési elvei mindezekek mellett az alázat (“nem tudhatok mindent, s amit tudok, az is sokszor közvetített információkon alapul”), a józanság és az arányérzék. A józanság segít, hogy ne legyünk paranoiások, ne váljunk a félelem és az ismeretlen dolgok miatt szorongóvá, rosszindulatúvá, betegesen gyanakvókká. Az arányérzék ezt egészíti ki azáltal, hogy a tapasztalatok és a Lélek vezetése (vö. intuitív megkülönböztetés) révén “megérzi” az ember, hogy mekkora veszéllyel szembesül egy adott jelenség, szer, módszer vagy személyes történő találkozás kapcsán.

A kettőt oda-vissza érdemes együtt vizsgálni: milyen a tapasztalatok és a belső hang (különösen, ha pl. elmélyült imádkozás közben/révén, vagy Szentírás olvasás kapcsán jelentkezik) viszonya? Ha a belső hang nagyon ellentmond pl. a megbízható keresztény közösségben szerzett tapasztalatokkal, akkor érdemes kicsit óvatosan kezelni, újabb megerősítést, útmutatást kérni az imában. Ha viszont rendszeres és belső megnyugvással, magabiztossággal járó megerősítést kap az ember, akkor idővel a közösségi tapasztalatokat érdemes ezzel is gazdagítani, hátha a közösség egésze ment valahol vakvágányra.

Számomra mind az alázat, mind a Lélekre figyelésben nagyon sokat jelent és segít a hetenkénti szentségimádás. Most a gyerekek és munka (+ egyéb vállalt teendők) mellett ennyit tudunk Vele lenni ilyen formában. Direkt nem az “ennyit tudunk kiszakítani, vagy áldozni” kifejezéseket használtam, mert a személyes találkozás, a Jelenlétének biztonsága és öröme nem lehet “áldozat”, hiszen abból táplálkozunk. Az étkezésre fordított idő sem áldozat ilyen értelemben, hiszen e nélkül napok alatt kidőlnénk.

A lelkünk kicsit tovább bírja (első ránézésre), de egyszer az is “kidől”, legfeljebb később vesszük csak észre. Ami áldozat, hogy hogyan szervezi meg az ember, hogy a találkozás létrejöhessen. Mi nem találtunk rá más módot, mint, hogy egy szimpatikus gyerekvigyázót hívunk addig. De az az egy óra a kettőnkké a feleségemmel, amire szükségünk van.

Fontosnak érzem még azt is, hogy a megkülönböztetés célja számomra még közvetve sem az (nem lehet az), hogy egy “jót megbotránkozzunk” mások babonaságán, hanem alapvetően az, hogy a saját, személyes Istenkapcsolatom elmélyülését szolgáló eszközök/lehetőségek közül ne forduljak olyanhoz, ami “nem kedves az Úrnak”, nem tőle ered, így nem szolgálhatja a felé való közeledésemet.

Ez persze azzal jár, hogy a napról-napra egyre (értsd jól!) radikálisabb vággyal jelentkező Krisztus-követésem (de legalább próbálkozásaim) során számos tapasztalatra teszek szert, amivel mások botladozását is talán csökkenteni tudom.

Ilyenkor – amilyen módon és mértékben indít a Lélek – meg kell osztanom ezt másokkal, ha kell e-mailben, ha kell közönség elé kiállva.”

Létrehozva 2011. december 6.