Csaba (Csákvár)

Így a világjárvány idején többet gondolkodom a halálról, túlvilágról és kérdések fogalmazódtak meg bennem. Mi lesz velünk, a halálunk után? Hogyan kell elképzelnünk a tisztítótűz állapotát? Lehet még fejlődnünk, bánnunk bűneinket, vagy ‘beleragadunk’ abba az állapotba, amibe voltunk halálunkkor? Minden a földi életünkön múlik, vagy van még lehetőségünk változni, formálódni a mennyben? Miben és hogyan segít egy meghalt szerettünknek, ha az élők imádkoznak és misét mondatnak érte?

A haláltudat egy egészséges tudás, éppen az a beteges, ahogy örökké fiatalosok akarunk lenni, eldugjuk a szenvedőket, nem foglalkozunk a halál témájával. A haláltudatnak van filozófiája, az emberléthez alapvetően hozzátartozik, nem csak a keresztényekéhez! Nagyon izgalmas összefoglalót találhatunk Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról c. könyvében, ami különböző filozófusok érdekfeszítő gondolatait közvetíti a halálról. A haláltudat célja éppen nem a halálos szorongás felélesztése, hanem a reális emberi léthelyzetünk feltárása.

Heidegger szerint egész életünk halál-felé-való-lét, és az élet értelmének alapvető kérdése nem válaszolható meg, míg a halál kérdését nem vesszük komolyan. A létkérdés nem oldható meg a nemlét meggondolása nélkül. A sok értelemveszett, depressziós vagy cinikus életvezetés mögött olykor éppen az hiányzik, hogy nem látják az élet drága értékét, a nap örömét, a lét kegyelmét. Nietzsche filozófiája azért a nihilizmus filozófiája, mert szerinte „Isten halott”, és ezzel az ember is halott. Isten, az élet értelme nélkül az ember csak vaksin pislog a tévére és a fogyasztói világ áruira, s éppen a nagy kérdéseket és válaszokat nem látja.

Gabriel Marcel csodálatosan ír arról, hogy a szeretet nem enged meghalni: az élet olyan, mintha együtt futnánk, s ha valaki meghal, az nem egyszerűen elmarad, hanem „átmegy a túloldalra”, s ott fut velünk tovább. „Ha azt mondom, szeretlek, azt jelenti nem halsz meg”. A halál annak jelent mozdulatlanságot, „elmaradást”, akit elfelednek, ám akit szeretnek, az jön velünk tovább életünk folyamán. Nyikolaj Bergyajev, orosz filozófus szerint a haláltudat nem csak azért fontos, mert „visszafelé” hatva felértékeli az életet, az időt, a lehetőségeket, hanem „előrefelé” kimutat az életből. Egy magasabb értelem hordozója, nem egyszerűen testi vég, hanem egy magasabb létszinthez vezető ajtó.

A halál miatti félelemben van olyan rettegés is, ami a szenttől való helyes „félelem”.

Filozófus barátaink kérdéseire végső soron csak egyvalaki tud válaszolni: a feltámadt Krisztus. Ezért a teológia tud a legtöbbet a halálról, s ezért örvendetes, ha a fiatalok nem egyszerűen nivellálják a haláltudatot, nem is menekülnek a problémát valójában megkerülő lélekvándorlás vagy materializmus eszméihez, hanem keresik a kereszténység elmélyült válaszait. A feltámadás felől gondolkodva azt látjuk: az életidő lehetőség arra, hogy igazi önmagunkat megteremtsük. Ez nem a semmiből való teremtés, hiszen kaptunk géneket, testet, történelmi kereteket (az abszolút liberalizmus ezért kamaszos, mert állandóan ezek ellen lázad, mint a serdülő a keretek ellen), mégis valódi teremtése annak, aki eddig nem volt. Az életidő egy közeg, keret arra, hogy ebben kibontakoztassuk azt az ént, akinek igazán tartjuk magunkat. A Teremtő elindítja a létünket, de senki helyett nem dönti el, hogy igazán „kivé” akar válni. 

Önmagunkat a nagy döntésekben realizáljuk: a hitünkben, a házasságunkban, a szakmánkban, a hivatásunkban, a közösségeinkben, a kereszthordozásunkban. A halál erre az „önteremtő” folyamatra tesz végrévényes pecsétet: „odaát” már nincs érdemszerző tett, javítási lehetőség. Egész halál-felé-való-létünkben és a haldoklás kohójában kell megtisztulnunk, az „aranyat kiérlelnünk”. Sokan fantáziálnak a halál utáni világról, de maga Krisztus is rászólt a tanítványokra, hogy van egy határ: képesek vagyunk naivan, meseszerűen elképzelni dolgokat, elmenekülni a jelen élet komolysága elől a körkörös élet fantáziálásába, illetve nagyon is evilági kategóriákat vetítünk bele Isten országába.

A húsvét Krisztus feltámadásának ünnepe: a legnagyobb ünnep, mert egész életünk tétjére derül fény. Krisztus nem „visszafelé” támadt fel evilágra, hanem „előrefelé” az Atya országa felé. Oda nyit ajtót a húsvét mindenkinek, de csak azok fognak belépni, akik ezt az életet komolyan veszik szeretetben és az igazságban.

Flóra (Balkány)

Mindenkit izgat a vírus miatti helyzet, s főleg, hogy mi lesz utána. Sokat lehet olvasni arról, hogy teljesen meg kell változtatni az életünket. Milyen területeken kell biztosan átgondolni a dolgainkat?

Huszonévesen volt egy komoly balesetem, eltört a nyakcsigolyám, majdnem meghaltam, s utána sokáig gyógyultam. Akkor jó sokat gondolkodtam és imádkoztam, s volt egy elképesztő tapasztalatom: tulajdonképpen nem változtat sokat az életvezetésemen a baleset. Amit addig a teológiából megtanultam, azok az igazságok nem váltak érvénytelenné egy baleset miatt. Nem kellett totálisan más életről gondolkodnom, a baleset tapasztalata nem jelentett valami eget-földet rengető új tudást. Elég szomorú is lenne, ha a balesettől tanulnék, s nem Krisztustól.

Hasonló érzésem van most is, a járvány idején. Nem a vírustól akarok tanulni élni, hanem Krisztustól. Az évezredek alatt kiérlelődött etikai értékek, életvezetési szempontok, hitigazságok és a bűn szempontjai nem változnak. Krisztus az élet bölcsessége, az evangélium az élet – aki eddig is a sziklára épített, annak nem okoz az életvezetésében alapvető földrengést a járvány.

Azért is haragszom az olyan mondatokra, hogy „maradj otthon és ne csinálj semmit”, mert a nagy döntéseinket továbbra is „csinálni” kell.

A karantén csak egy keret (mint a szabad demokrácia is), de nem a keret miatt élek így vagy úgy, hanem a keretekben (akárhogy is változnak) igyekszem elmélyíteni a nagy döntéseimet. Így mélyíteni a hitet, erősíteni a családi összetartozást, képezni önmagam a szakmámban, olvasni szépirodalmat, tartani a baráti kapcsolatokat, segíteni mások kereszthordozásában. Azok lesznek a „sikeres” (a sikert a Biblia gyümölcsözőnek hívja) emberek, akik egy „antropológiai projektet ráhúznak az adottságok nyersanyagára”, azaz „bensőből vezérelten” élnek (József Attila). Szóval igen megerősítő tapasztalatom volt, hogy a jó teológia valóban az élet cölöpjeit adja meg: érdeke mindenkinek a maga szintjén tanulni teológiát!

Ugyanakkor a balesetem mégis egy tapasztalat volt, s az okos tanul a tapasztalatból is. Ez a járvány is különleges tapasztalatot jelent, s ebből is kell tanulnunk. Egészen apokaliptikus látni az elnéptelenedett városokat, tereket, az egész bolygó riadtságát: nagyon messzire eltoltuk magunktól a saját és a világ végének gondolatát. Jó lenne, ha a járvány ráébresztene a hitre, hogy Isten tenyerében vagyunk, Ő ura az életnek és a halálnak is. Jó lenne ablakot nyitni elbizakodott technikai világunkból a transzcendens világ felé, emberlétünket magasabb emeleteken is megélni, nem csak földszintesen. Jó lenne a helyén értékelni emberi kapcsolatainkat, családunkat, barátainkat, egyházi közösségünket – ne legyenek mindig az utolsók! Fontos lenne a gigantikus fegyverkiadásokat csökkenteni, s kutatásra fordítani. Arányosabban kellene látni más problémákat is, melyek súlyosan nehezítik egyéni és közösségi létünket. Rá kell ébrednünk a kisebb és közepes méretű kapcsolatok fontosságára: a globalizáció világpolgársága nem tud segíteni, milyen drágák a lakóhelyi közösségek (poliszok) és a nemzeti közösség. Majd a járvány után a helyzet talpra állításában is egymásra vagyunk bízva, éppen nem a legfejlettebbek szekerét kellene tolni.

Végül legyen szabad csodálnom azt a nyavalyás vírust: micsoda „életerő” van benne, micsoda alkalmazkodás, mutáció, piszok gyors terjedés. Valaha az élet így indult a Földön: a vulkánoktól a sarkvidékig, óceánok mélyétől a magas égig, mindenütt megtalálta a maga formáját. A teremtés hihetetlen dinamikája, szikrája sejthető meg!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. április 13.