A Papp válaszol – koronavírus, marihuána, elhagyott menyasszony

  

A koronavírus terjedésének veszélye miatt a napokban a püspöki konferencia határozata szerint kiürítik a szenteltvíz tárolókat, emellett mellőzik a nyelvre áldoztatást. Hívő katolikusként felmerült bennem a kérdés: ha hiszünk Istenben, hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus testét vesszük magunkhoz a szentostyában, hogy a szenteltvíznek tisztító ereje van, hogy Isten csodákat művel napjainkban is, miért félünk attól, hogy pont ezek végzése során fertőződünk meg? Csak én érzek ellentmondást a keresztény tanítás és e határozat között?

Nagyon örülök a kérdésnek, mert a kézmosáshoz már elég tanácsot kaptunk, jogosan várják el a hívők a teológusoktól és a püspököktől, hogy tanakodó hitüknek segítsenek.

Először is azt mondom: sokan gondolkodnak leegyszerűsített módon, végletesen, naivan erről az összetett kérdésről. Tudni kell, hogy a „leegyszerűsítés” evolúciós maradék: a túlélést szolgálja. Veszélyes, új, idegen, fenyegető szituációban nem ér rá a nagyagyunk komplex módon gondolkodni, ilyenkor az ősibb agyi részek veszik át a vezetést, leegyszerűsítik a helyzet összetettségét, hogy tudjunk gyorsan cselekedni. Ilyen leegyszerűsítés lehet pl. „ez csak médiahiszti”, „aki hisz, nem lesz beteg”, „a vírus Isten büntetése”, „a pálinka majd megoldja”… Fenyegető helyzetben a leegyszerűsítés tényleg az életet szolgálja, de ezt sem lehet teljesen igénytelenül művelni, s tudni kell túljutni rajta. A leegyszerűsítésbe beleragadtak fontolják már meg: még egy nyomorult vírus működését sem értjük, hát még az emberi társadalom összetettségét, s főleg az Isten minden emberi értelmet felülmúló terveit! Az ilyen mindent leegyszerűsítő embereknek észre kellene venniük, hogy milyen nehéz velük egy házasságban és családban együtt élni, egy munkahelyi csapatban együtt dolgozni, egy társadalomban együtt cselekedni, amikor leegyszerűsített kis igazság-szeletükhöz felsőbbrendűen, kioktatóan, agresszívan, agysebészi bizonyossággal és fanatikus hittel ragaszkodnak. Szóval az embernek saját maga, embertársai és az istenkapcsolat miatt is fontos, hogy lépjen ki a védelmet adó leegyszerűsítéseiből, s merjen alázatosan és kommunikatívan lépni Isten és az emberek felé a nagyobb igazságért.

A teológiai gondolkodás meghív arra, hogy az életről és a halálról ne csak biológiai, hanem teológiai síkon is töprengjünk. Krisztus azért jött, hogy életet hozzon és legyőzze a halált. De nála az „élet” fogalma tág: az „él” igazán, aki az Atyával élő kapcsolatban van (akár beteg, akár éppen vértanúhalált hal), s teológiai értelemben az „halott”, aki az Atyától, a szeretettől eltávolodott (még ha testileg fitt is). Krisztus az utolsó vacsorán úgy imádkozott: Atyám, „nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”. A szenteltvíz, az Eucharisztia és egyáltalán minden szentség nem meseszerűen és mágikusan ki akar venni bennünket a világból, hanem meg akar óvni a gonosztól, azaz hogy szeretetlenek, gyűlölködők, hitetlenek, pesszimisták legyünk. Krisztus fő célja az üdvösségünk: minden szentség és szentelmény a hitet, a szeretetet, a reményt, az emberséget akarja bennünk erősíteni – ha kell, embertelen körülmények között is. Krisztus sehol sem ígéri, hogy nem lesz kereszt az életünkben. A Megváltó magasabbra céloz, mint a puszta evilági egészség és polgári jólét, így a szenteltvíz és a szentségei is. A szentségek első célja tehát az üdvösség: a minden körülményben való szeretet, az elpusztíthatatlan bizalom, a szétszakíthatatlan Isten-, és emberkapcsolat, a szívünk megőrzése.

Természetesen a testté vált Krisztusnak fontos a testi egészségünk is, így a szenteltvíznek és az Eucharisztiának is valljuk a testi hatását is.

Biztosak lehetünk benne, hogy a lelkileg erős emberek immunrendszere is erősebb, jobban is gyógyulnak, a szenvedéseket is jobban viselik. De az Üdvözítőnél az első mindig az egész ember testi-lelki jólléte (azaz üdvössége), az átfogó EGÉSZsége (ahogy Gyökössy írta). Itt két dolgot tartsunk szemünk előtt: egyrészt a szentségek nem mágikusan-automatikusan hatnak, hanem perszonálisan. Ne feledjük a Krisztus ruhája szegélyét érintő beteg nőt: Krisztus személyességet akar, nem mágikus-automata kegyelmet. A szentelt víztől és a szentségektől senki ne várjon mágikus oltalmat, az már-már istenkísértés lenne, hiszen szeretet és hit nélkül ki akarnánk „kikényszeríteni” Isten beavatkozását (Katekizmus 2119). Másrészt nem feledhetjük, hogy amikor a szentségekben Istennel egyesülünk, az még nem a visio beatifica, hanem az úton lévő ember találkozása Istennel – az olyan úton lévőé, aki még testben, történelemben él, azaz beteggé is válhat. Az áldozó ember teste és szentségek anyaga is még alá van vetve a természeti befolyásnak (pl. a bor, az olaj, a kenyér megromolhat), de az általuk közvetített szeretet nem. Igen, áldozunk, imádkozunk, áldást kapunk – de még a történelemben élő emberként. „Kígyókon és skorpiókon fogtok járni, semmi sem árthat nektek” – semmi sem árthat a bennünk lévő töretlen hitnek és szeretetnek, de árthatnak a testünknek (pl. betegségek és terroristák is). Krisztus a szentségekben azt az elvehetetlen „igent” erősíti meg, aminek nem árthatnak az oroszlánok fogai, de a vírusok sem – még ha ezek a testünknek árthatnak is.

Az Istenben való hit nem zárja ki, sőt éppen megköveteli, hogy vessünk be minden eszközt a keresztek minimalizálására. A hit éppen sürget a tudományos kutatásra, a felebarát segítésére, az okos életszervezésre. A hit nem akar mágia lenni és nem akar tétlenségbe ragasztani. Az „új szövetségben” való cselekvés éppen azt jelenti, hogy Isten az ember saját kezdeményezéseit nem veszi el, hanem szövetségben akar a „nagykorúnak” tekintett emberrel cselekedni. Aquinói Szent Tamás úgy mondaná: Isten az elsődleges ok, de nem veszi el az ember mint másodlagos ok felelősségét. Nem akarhatunk oda jutni, hogy a „hit nevében” fölöslegesnek tartsuk a védőoltásokat, démonizáljuk a pszichiátriai gyógyszereket, elvessük az inzulin beadását, vagy éppen lazán vegyük a járvány miatti intézkedéseket. A hit éppen felelőssé tesz a történelmi cselekvés felé. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy amikor távolságot veszünk bizonyos szokásoktól (pl. szenteltvízzel meghintés, ikoncsókolás), akkor szokásoktól veszünk távolságot, s nem az élő Istentől és nem az imádkozó egyházi közösségünktől. Bármitől is kell távolságot vennünk, akár karanténba vonulnunk, az élő Isten és közösségünk imádsága velünk lesz. A középkori járványok idején a papok a szabad tereken miséztek, s az emberek az ablakból hallgatták – ma a karanténba zártak talán online módon vesznek részt a szertartásokon, de akkor is egy imádságos közösséget alkotunk.

Végül mindenkit biztosítani szeretnénk: a papok és főleg a kórházlelkészek nagylelkűen mindent megtesznek, hogy a legsúlyosabb betegek is részesülhessenek szentségekben. Az Eucharisztia lényege „Isten velünk léte”, s ezt akár intenzív osztályon vagyunk, akár fertőző osztályon, a kórházlelkészek a szigorú protokoll szerint, hősiesen el tudják juttatni mindenkihez, aki kéri.

Alapvetően hiszünk benne, hogy a nagy Isten tenyerében vagyunk, nem kell félnünk: felelősségünket, szenvedéseinket, lehetőségeinket mindig az Ő színe előtt értelmezzük.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. április 6.