Mónika (Budapest)

A kisiskolás kisfiam születésnapja nagyböjti péntekre fog esni. Mi ilyenkor a helyes katolikus magatartás az ünnepléssel kapcsolatban?

Karl Rahnernek, a XX. század egyik legnagyobb teológusának, van egy olyan mondata: „Nagyon komoly aszkézisre van szükségünk kereszténységünk hiteles megéléséhez.” Szerinte a komoly aszkézisen is múlik, hogy valaki igazán Krisztus-követő vagy „hobby-keresztény”.

Túl könnyen beleilleszkedünk a világi kényelembe és a világi gondolkodásba. A húsbavágó aszkézis önmagunk miatt is fontos, hogy ne simuljunk bele csak úgy a világba, de a világ miatt is fontos, van prófétai üzenete ismerőseink felé. Jómagam is elégtelennek tartom, ha a kereszténységünk pusztán „agyi-racionális” életvezetés lenne, vagy puszta érzelmi rajongás-békességkeresés, esetleg megszokások kultúrkeresztény hagyományőrzése. A teljes ember, minden dimenziójával akarjon ragaszkodni az elbűvölő Krisztushoz.

Mindezt azért írom, mert a gyermeknevelésünkben is jelen kellene lenni a fajsúlyos aszkézisnek. Éppen az ad tartást a gyerekeinknek, hogy apám és anyám is, a nagyvilág keresztényei is tartják a böjtöt. A gyermek lelkében elindulhat egy tisztelet, kíváncsiság, tartás, csoporterősítés az aszkézis miatt, aminek erejét kár lenne alábecsülni. Szerintem nem a böjt jogi oldalát kellene nézni (csak 18 éves kortól), hanem a pedagógiait: a gyermeket annyi aszkézisre meghívni, amennyire képes. Valamit ő is tegyen oda!

Annak is nevelő ereje van, ha nem a könnyebb utat keressük, az állandó felmentést, a kibúvókat.

Erre a görögkatolikusokat Fülöp érsek atya húsbavágóan figyelmezteti: volt, hogy ifjúsági zarándoklaton nem engedte a gulyáslevest elfogyasztani (jótékony célra felajánlották), volt, hogy a szent kereszt ünnepének böjti napjára esküvőt kellett arrébb tenni egy nappal. Túl könnyen hivatkozunk szervezésre, anyagi veszteségre, a világ menetrendjére. Akik megtanulják, hogy még ilyen tényleg súlyos helyzetben is lehet a világot hajlítani az elveink szerint, azok az élet más területein sem katapultálnak a hit és az erkölcs elveit feladva a világ nyomása miatt.

Én megbeszélném a gyermekkel, hogy a pénteki nap legyen a keresztre feszített Krisztus napja, ő is csatlakozzon Krisztushoz ezen a napon, s a szülinapját tartsuk meg vasárnap. A vasárnap sohasem böjti nap, az mindig a húsvét napja: szabad ünnepelni. Ez neki is, a családnak, de a kis barátainak is üzenetjellegűvé válik.

Dóra (Budapest)

A baráti társaságomban többen keresztény nevelést kaptak, kiskorukban hittanra jártak, mégis felnőve a “divatos” nézeteket vallják. A kereszténysèget maradinak, fölösleges agymosásnak tartják, ami csak elbutítja az embert. Számukra az értelmes ember látja, hogy nincs jó és rossz, mindenkinek saját igazsága van. Nem győzöm a sok magyarázást. A saját korlátaimon belül próbálom megértetni velük, hogy szeretetre vágyunk mindannyian és ez egy abszolút origó, amihez viszonyíthatunk. Sok falba, gátba és értetlenségbe ütközök, de legalább érdeklődnek a téma iránt. Hogyan tudnám megnyitni a szívüket, hogy a gyermekkori hitüket ne tartsák gyerekes butaságnak?

Most egy olyan prófétai küzdelem előtt állsz, ami neked is, de a barátaidnak is javára válhat! Azt javaslom: tudj komplexen gondolkodni és a hitet komplexen közvetíteni. Ezt Szent Pál úgy mondja: „mindenkinek mindene lettem”, mindenféle emberhez sajátosan érdemes közeledni (nem egyféle verklit hajtani).

Mindenekelőtt térképezd fel, hogy a beszélgetőtársadnak hol van a gondja a hittel. Ehhez kérdezd, faggasd (ne okítsd ki azonnal!). Ne hagyd nyugton, míg a belső ellenkezés igazi gócpontját meg nem találjátok. Ez neki is munka: a másoktól átvett hangzatos ideológiákon és a saját bugyuta ellenvetésein is túl kell jutni (én mindig Bartók Kékszakállúra gondolok: tapintatosan kinyitni az újabb titkos ajtót). Ez valódi racionális nyomozómunka és érzelmi hullámvölgy, tudnod kell nem megbántódni.

A kinyomozott elakadásra válaszolhatunk aztán komplexen. Ha túl indulatosan támadja a hitet, akkor biztos lehetsz benne, hogy érzelmi elakadásról van szó.

Olykor a hangos érvek mögött az érzelmek kiáltoznak, de sokszor ezt maga az illető sem tudja.

Talán érzelmi biztonságot keres, talán elfogadást. A kortárs csoport elismerése nagyon fontos a serdülőnek, s talán a kortársak elismerése miatt érzi úgy, neki el kell szakadnia a hittől. Az érzelmi bizonytalanoknak nem dogmatikát kell adni, hanem emberi elfogadást, barátságot, közös élményeket. Olyan izgalmas: Krisztus felveszi az emberségünket, s az ő embersége lesz az ajtó az Atyához. A te emberséged pedig Krisztushoz lesz ajtó beszélgetőtársad számára. Előbb emberség, érzelmi megerősítés, aztán jöhet a keményebb táplálék. 

A serdülő életfeladata, hogy váljon a le a szüleiről, minden területen igyekezzen ő maga a kormányos lenni. Ennek van vallásos vetülete is, azt hiszik, a szüleik vallásosságáról úgy válnak le, ha Istent is elhagyják. Minden ateizmus az ilyen „emberbarátiságra” alapoz: „ahhoz, hogy önmagad legyél, meg kell tagadnod Istent”. Sartre úgy mondja: „vagy Isten, vagy én”. Mintha egy síkon lennénk… Az ilyen szülőkről leválókat abban kell erősíteni: váljon le a szülei vallási stílusáról, de ne a jó Istenről. Isten ugyanaz. Találja meg a saját útját, a saját imáit, de önállósodási útján ne tartsa Istent ellenfelének, inkább beteljesítőjének.

Vannak, akiknél az elakadás tényleg tudományos. A történelemben is mindig akkor ütötte fel a fejét az ateizmus, amikor a tudomány lépett egy nagyot előre, s a hit lassabban követte. Galilei, Darwin, Freud esete rámutatott: szó sincs arról, hogy Isten nincs, csak nem úgy van, ahogy korábban elképzeltük. A mindig új tudományos felfedezések mindig nagyszerűbbé teszik az istenképünket, Isten mindig nagyobb: Deus semper maior. Így a tudományban előre haladó egyetemistáinknak valóban ügyelni kell a „másik agyféltekéjükre” is, a hitet is olyan magas szinten kell művelniük, mint a tudományt. Barsi Balázs atya mindig mondta: diplomás embernek a hite is legyen diplomás szintű, tessék elvégezni levelezőn a teológiát! Persze ezen a területen sem vagyunk egyedül: vannak előttünk járó elitek, akik a hitet és a tudományt magas szinten összeegyeztetik. Vannak olyan keresztény tudósok hazánkban és világszerte, akikre inkább érdemes figyelni, mint a hangzatos lázító hangokra.

A hit elakadásának legnehezebb esete, amikor valaki torokszorító szenvedés miatt nem tud Isten felé fordulni. Nagyon fontos ekkor mellette lenni, emberséget és jó érzelmeket közvetíteni, a kérdéseire tapintatosan válaszolni. Neki egyszerűen jelenlétet kell ajándékozni. Szeretem nekik hangosan is kimondani, hogy van a vigasztalásnak egy olyan szintje, amit maga a Keresztrefeszített akar elmondani, azért szállt az egyszemélyes keresztre. Van egy egyszemélyes vigasztalása, ami csak neki szól – de ehhez szólítsa meg. A szenvedőkhöz éppen nagyon közel van Isten, de akaratunk ellenére még ott sem erőlteti ránk magát. Van, aki a szenvedés kohójában hihetetlenül erőssé válik, s van, aki kifordul önmagából.

Igazi prófétai munka az elakadó barátainkat nem nyugton hagyni. Ahogy minden prófétára jótékonyan visszahatott a küldetés érzelmi és értelmi síkja, örömei és kudarcai, rád is, ránk is visszahat a prófétaság Lelke. A meghunyászkodók ezt veszítik el.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. április 1.