Az elmúlt hónapokban ritkán látott hévvel újra fellángolt a vita a latin rítusú papság kötelező nőtlen életformájáról, az amazóniai régió evangelizációjával foglalkozó püspöki szindódus kapcsán, amit úgy tűnik nem is annyira az ottani püspökök és hívek szorgalmaztak, mint inkább azok a nyugat európai egyházi körök, amelyek az Amazónia ürügyén a saját országaikban szerették volna végre lazítani a cölibátus fegyelmén és elérni legalább a viri probati (az idősebb, házasságukban és keresztény életükben kipróbált férfiak) pappá szentelésének lehetőségét.

Amikor 2020. február 12-én közzétették a Querida Amazonia szinódus utáni apostoli buzdítást, meglepődve vette tudomásul a világ, hogy egy szó sincs benne a cölibátus kötelezettsége alóli helyi kivételekről, ahogyan a sokat emlegetett lehetőségről sem, hogy esetleg nőket is a diakonátusi rendbe emeljenek. Az égető paphiány enyhítésére Ferenc pápa inkább a hivatásokért való imádságot és a missziós papok jobb elosztását javasolja. Nagy része volt ebben annak a Szívünk mélyéből című könyvnek, amelyet Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa és XVI. Benedek nyugalmazott pápa írtak, és amely szenvedélyesen érvel amellett, hogy

a cölibátus nem csupán egyházfegyelmi szabály, amelyet egyetlen tollvonással bármikor eltörölhetne a pápa, hanem a papság teológiai tartalmával és ontológiai lényegével szoros (ha nem is kivételeket nem engedő szükségszerű) kapcsolatban lévő misztérium.

A köztudatban lévő téves nézet szerint a cölibátust csak a XI. században vezette be VII. Gergely pápa azzal a céllal, hogy megakadályozza az egyházi vagyon öröklés általi széthúzását, pedig a nős papok sem hagyhatták gyermekeikre az egyházi vagyont, csak a sajátjukat. A másik vád Szt. Ágostont illeti, miszerint ő manicheus (különféle elemekből vegyített, dualista, szinkretista vallás – a szerk.) múltjának testellenes és a nemiséget bűnösnek tartó felfogásával fertőzte volna meg a katolikus teológiát. Ezeket a vádakat egyértelműen megcáfolta az újabb kutatás (Ch. Cochini; R. Cholij), melyből kiderült, hogy már az apostolok korától kezdve általános követelmény volt a diakónusok, papok és püspökök számára, hogy akár nősek, akár nőtlenek, a szentelésük napjától kezdve éljenek teljes önmegtartóztatásban.

Számos helyi zsinat (elvirai 314, karthágói 390, sardicai 342) szankciókkal is fenyegeti a feleségükkel való együttélést folytató és gyermekeket nemző klerikusokat, ami azért nem váltott ki tiltakozást, mert nem egy újonnan bevezetett soha korábban nem hallott rendelkezés volt, hanem mindig az apostoli kor hagyományához való visszatérésként szerepel. Számos pápa és egyházatya megnyilatkozásai megerősítik ezt a szabályt (Siricius, I. Ince, Damasus, Nagy Szt. Leó, Nagy Szt. Gergely pápák, Szt. Ambrus, Szt. Jeromos, Szt. Ágoston püspökök).

Az egyik leggyakoribb ellenvetés a cölibátussal szemben a Szt. Pál leveleire való hivatkozás, aki szerint a püspök legyen „egy asszony férje” ill. „egyszer nősült”(1Tim 3,3; Tit 1,6; 1Tim 3,12). Ugyanakkor a Tit 1,8 azt is megköveteli tőle, hogy önmegtartóztató legyen. Mérvadó biblikusok szerint a kétszer nősült jelölt azért nem alkalmas a püspökségre, mert püspökként úgysem élhet házaséletet, tehát aki özvegyként nem tudott önmegtartóztatásban élni, hanem másodszorra is megnősült, az a szentelés után sem lesz képes rá. Ennek nyoma egyébként a keleti egyház máig fennálló gyakorlata, hogy püspök csak nőtlen lehet, pap viszont csak olyan férfi, aki a szentelése előtt nősült, és ha megözvegyül, papként már nem nősülhet újra.

Eredetileg ez azért volt így, mert magától értetődő volt, hogy egy nős klerikus keleten is teljesen lemond a házaséletről, de a II. trullai zsinat (691) a bizánci császár politikai nyomására megengedte a nős papoknak a házaséletet azokon a napokon, amikor nem végeznek liturgiát. Ennek alátámasztására hivatkoztak az afrikai egyház egyik ősi törvénykönyvének meghamisított szövegére, illetve egy Paphnutius nevű legendás püspökre, aki az I. niceai zsinaton (325) állítólag tiltakozott a kötelező papi önmegtartóztatás ellen. Ezzel azonban egy gyökeresen új gyakorlatot vezettek be, melynek egyik negatív hatása a papi életideál visszalépése az ószövetségi szintre (időszakos szolgálat a mindennapi és fenntartás nélküli szolgálattal szemben) és a szentmise korlátozása vasár- és ünnepnapkora.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. március 23.