Márk (Szeged)

Az egyháznak mi a véleménye a drága luxus cuccokról azok hordásáról? Sajnos nagyon sokan megvetik ha valakin egy autó ára van, de az ő döntése mire költi a pénzét. Attól nem rossz ember valaki ha drága dolgokat vásárol.

Igen összetett az egyszerűnek tűnő kérdésed. Először is az öltözködés: mint minden emberi tettet, az öltözködést is a szeretet hármas irányába ágyazzuk bele, „szeresd Istenedet, felebarátodat, önmagadat”. Így tehát az öltözködés mindig önkifejezés, önszeretet, önbecsülés kérdése is. Fontos ápoltan öltözködni, a saját személyiségünknek megfelelő stílusban megjelenni. Egy identitását kereső fiatal sokszor kísérletezik az öltözködéssel, olykor nagy mellényúlásokkal, de ez nem baj, ennek akkor van az ideje. A baj az, ha soha nem találja meg a maga stílusát, ha 40 évesen is kísérletezik, ha élethossziglan másokat másol.

Ám a végletesen kihívó, feltűnő öltözködés mindig a belső szegénység jele.

Akinél üres a belső világ, az akarja önmaga és mások előtt is sokszor külső színpadias elemekkel elterelni a figyelmet. Annak kell luxuscikkekkel, nagy ékszerekkel, státuszszimbólumokkal pótolni a gyönge kis énjét, olykor lenézve a többieket. Montgomery sohasem hordott váll-lapot. Mindezen túl az öltözködésnek van társadalmi jelentősége is, a másik ember megtisztelése. Mindig zavar, amikor valaki nem tudja megtisztelni a közösséget és engem azzal, hogy öltözködésében nem megalázó, tiszteletlen, fennhéjázó vagy éppen szexuálisan zaklató. Alapszabályként mondhatnánk: „alkalomhoz a forma” – fontos a munkahelyen, a párkeresésében, a templomban az alkalomhoz megfelelően öltözködni. Ráadásul az öltözködésnek van Isten felé is jelentősége: az öltözködés is liturgia, Istennek is szépek akarunk lenni, méltatlan az ápolatlanság, de a Megfeszítetthez méltatlan a kirívó luxus is.

Másrészt a kérdésedben fontos a luxus témája. Krisztus sok kísértés ellen óv, de valahogy kiemelten óv a mammon veszélyétől. Amitől kiemelten óv, arra fokozottan ügyelnünk kellene. Nehéz definiálni, hogy mi a luxus, hiszen ami neked mindennapi, az másnak már luxus. A luxus relatív, ha a földrészeket, korszakokat, társadalmi rétegeket vizsgáljuk. Én úgy gondolom, nem a pénz síkjának kell itt a döntőnek lenni, hanem az életdöntéseinknek. Mindannyiunknak vannak életdöntései: családos, szerzetes, szülő, orvos, tanár, cukrász leszek-vagyok, s az anyagi helyzetünket kell ezen döntések perspektívájába illeszteni. A pénz arra való, hogy a fő döntéseinket előmozdítsa: így nem luxus a döntéseinknek, életpályánknak megfelelő öltözködés, a minőségi munkaeszközök, a pihenés és továbbképzés. Ne a pénz állítsa pályára az életünket, hanem az életvezetésünkben mi állítsuk hasznossági keretbe a pénzt. Ebben benne van a szegénység, a lemondás is: nyugodt szívvel lemondhatnunk olyan luxusról, színvonalról, ami nem mozdítja elő az életpályánkat.

Végül zavar, ha úgy beszélünk a luxusról, hogy ahhoz senkinek semmi köze. „Szegények mindig lesznek veletek” – mondja Krisztus, utalva arra, hogy a földi világban a Mennyek országának abszolút igazságossága sohasem tud maradéktalanul megvalósulni. Akármilyen demokratikus elosztással, igazságos gazdasági törvényekkel igyekszünk is a földi igazságtalanságokat megszüntetni, maradéktalanul ez sohasem sikerülhet. Így az egyénre is hárul, hogy „kipótolja” a rendszer igazságtalanságait, azaz ne feledkezzen el a szegényekről. A perszonális sík felelősségét nem tolhatjuk a rendszer szintjére. Vannak szerencsés sorsúak, akik gazdag családba születtek, sokat örököltek, vagy munkájuk révén aránytalanul sokat keresnek (pl. Messi is panaszkodott erre). Szabad örülni az anyagi biztonságnak, erkölcsösen szabad élni a javakkal, de nagy a felelősségük az igazságos visszaosztásban. Lehet nagyon szép példákat látni, amikor vagyonos emberek sokat fordítanak a tehetséggondozásra, szegények támogatására, vállalkozások elindítására, kultúra fejlesztésére, egyházak erősítésére, a teremtés védelmére. Egy ideig gyűjtünk magunknak, felépítjük az életünket, előmozdítjuk az életdöntéseinket, de egy idő múlva (életközép táján) hivatásunk mások életdöntéseit is előmozdítani – okosan!

Ferenc (Erdély)

Keresztényként meddig van jogunk beleszólni egy másik ember életébe, tanácsot adni figyelmeztetni. Főként kéretlenül tanácsra gondolok. Hol van a társfelelőség határa? 

A másik embert alapvetően szeretni szeretnénk, aminek a két véglet biztosan nem felel meg: szeretetlenség, ha rá akarok telepedni a másikra, döntök helyette, de az is szeretetlenség, ha magára hagyom, soha nem adok tanácsot, szó nélkül hagyom a bűn lejtőjén lecsúszni. A két véglet között keressük a szeretetnek megfelelő magatartást: Szent Pálnál erény a „testvéri rendre utasítás”, a morálteológia pedig a tanácsadást az „irgalmasság lelki cselekedetének” tartja. Hogyan kellene úgy tanácsot adni, hogy az igazán a szeretet útja legyen?

Először is fontos imádkozni: kérjük Istent, „taníts meg engem a te igazságaidra”. Ebben próbálunk nyitottak lenni az isteni inspiráció felé, s túllépni a szubjektív (esetleg indulatos) szempontjainkon. Az imádság ajándékoz tartalmat, de hangnemet, stílust is. Akiért imádkozom (és esetleg böjtölök), azzal mindig máshogy beszélek. A kiimádkozott tanácsot, véleményt nyugodt lelkiismerettel tudom képviselni a másik előtt.

Aztán fontos a tanácsadás előtt az előtörténet: felépítettél-e egy olyan bizalmi kapcsolatot vele, ahol ő képes kitárni a szívét, te pedig a teljesebb élettörténetét megismerve adhatsz tanácsot (nem csak a látszat jéghegycsúcsa alapján)? Nem lehet csak úgy az emberek fejére olvasni egy tanácsot, ha nem építettünk fel egy baráti kapcsolatot: nekem sem lesz teljes ismeretem az összetett helyzetről, de neki sem kellenek a hideg tanácsok. A mindennapok hűsége, barátsága teremti meg azt a bizalmi légkört, ahol valóban tudjuk hatékonyan alakítani egymás életét – nem csak beolvasni.

Mindig fontos a tanácsadásban a hangnem, a stílus. Bármilyen igazad legyen is, ha ecetszagúan adod elő, köszönik szépen, de nem kérik az emberek. Sok gyónásnál szoktam tanácsolni: a kritikai érzék egy talentum, amit ha nem művelünk meg, akkor abból sok bűn, megszólás, bántás származhat. Aki a gazdag Istentől a kritikai érzék talentumát kapta, az sokak javára válhat (hiszen tágabban lát, komplex összefüggésben tud gondolkodni, holisztikus a szemlélete), de ehhez meg kell csiszolnia talált gyémántját.

Nem kell elrejteni a talentumát, de szeretetlenül az igaz kritika is bánt.

Szent Pál oly sokszor fakad ki: „az igazsággal csak a szeretet tud jól bánni” – legyen szó bármilyen összekülönbözésről, hitbeli vagy lelkiismereti vitáról. Nagyon nagy áldássá tudnak válni a kritikus, élesebb szemmel látók egy nagycsaládban, munkahelyen, közösségben, egyházban, politikában – de meg kell tanulniuk eszközeikkel nem sérteni, hanem építeni.  

Ha a tanácsadásban lehet képezni magunkat, akkor azt mondom: kell is képezni önmagunkat. A Szentháromság társas lényeknek teremtett minket, egymásra vagyunk bízva. Jó lenne ezt minél igényesebben művelni a tartalom és a forma szintjén. Az élet tartalmáról, nagy igazságairól szól pl. a teológia, a filozófia, az irodalom, a történelem; a tanácsadás formájáról szól a pszichológia, a kommunikációs képzések, konfliktuskezelő tréningek. Azt gondolom, minden felnőtt embernek a maga szintjén kötelező ezekben képeznie magát. Senki sem él a Holdon, hanem emberi kapcsolatok szövevényében, jó lenne nem csak a szakmánkhoz érteni, hanem az életvezetéshez, a tanácsadáshoz is. A könyvek, videók, hosszabb-rövidebb tanfolyamok mindenki számára elérhetők. Sokkal kevesebb lenne a mindenféle tragédia, ha a bajban lévőket körülvevő emberek kicsit képzettebbek lennének.

A szeretet, ha felkészülten tanácsot adott, akkor tudja a másikat hagyni, hogy önmaga döntsön. Nem akar rátelepedni, helyette élni, kiskorúsítani. Nagyon-nagyon nehéz megállni a másik lelkiismerete határánál. Barátként, szülőként, házastársként, papként szeretnénk a végsőkig elmenni, csakhogy a másikat megóvjuk a bűntől, a rossz döntéstől. Én úgy fogalmazom meg: van egy határ, ahol abbahagyom az ember felé a „nyomulást”, de sohasem hagyom abba az Isten felé. Kérem, esdeklek, hogy érintse meg a másik szívét, legyen hatékonyan ott jelen, ahol én már nem tudok.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. március 10.