Gergely (Pécs)

20 éves vagyok, sajnos egy éve súlyos vesebetegséget kaptam, jelenleg rendszeresen művese kezelésen kell részt vennem. Nagyon nehéz elfogadni (nem csak nekem, hanem szüleimnek, testvéreimnek is), hogy – az orvostudomány jelenlegi állása szerint – soha életemben nem tudok majd egészséges emberként élni. Hívőként neveltek a szüleim, de egyáltalán nincsen béke a lelkemben és állandóan azt kérdezem magamban, imáimban: miért pont én? Mivel érdemeltem ki ezt a szörnyű csapást? Nemrégen olvastam a vakon született ember meggyógyításáról szóló evangéliumi részletet (Jn 9, 1-3). Nagyon megragadott ez a szakasz, de nem tudom saját esetemre értelmezni. Ebben kérném az atya segítségét: hogyan nyilvánulnak meg valakin Isten cselekedetei? Meg tudná nekem ezt magyarázni Miklós atya?

Csodálatos érzékenységgel találtad meg azt az evangéliumi szakaszt, ami különösen szól a te helyzetednek. Ez a rátalálás egészen biztosan a Lélek inspirációja! 

Ha betegség, baj, igazságtalanság van az életünkben, könnyen gondolunk arra, hogy ez valamiképpen Isten büntetése. A vakon született fiúnál is megkérdezik, hogy kinek a vétkei miatt lett ő ilyen. Krisztus mond egy nagyszerű mondatot: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk” (Jn 9,3). Ezzel a mondattal két irányba is üzen: egyrészt lépjünk túl a büntető istenképen. Sajnos könnyen jut eszünkbe valamilyen baj esetén, hogy Isten most „odacsapott”, ez biztos „nem véletlen”. Az ilyen bevillanó gondolatoknak oka lehet egy rossz neveltetés, téves istenkép, de akár a lelkiismeret-furdalásunk, hiszen sohasem vagyunk abszolút szeplőtelenek. Azt gondolnánk, hogy megérdemeljük, Isten ránk szólt, nevelni akar. Krisztus oszlatni akarja ezt a büntető istenképet, és azt a kicsinyes gondolkodást, hogy ha valami történik velünk, azonnal Isten pedagógiáját okoljuk. Krisztus példabeszédeivel és nagyvonalú kereszthalálával nem győz a szerető Atyáról tanúskodni. Nem feledhetjük tanítását: ha gondban vagytok, nézzétek a madarakat és a virágokat, s mögöttük lássátok a gondviselő Atyát. Érdemes Krisztus példabeszédeit olvasni, a keresztet szemlélni, s a természet mögé nézni – veseproblémák közepette is. 

Ugyanakkor Krisztus mondata nem csak vigasztalni akar, hanem felvillant egy egyedülálló lehetőséget, ami feladattá válik annak, akinek van füle a hallásra: Isten tettei nyilvánuljanak meg a betegen. „Isten tettei” a megváltás, a felemelés, ami a legteljesebben Krisztus működésében valósult meg. A sebzett, beteg ember hivatása, hogy rajta megnyilvánuljon Isten ereje, szabadítás, szeretete. Görögkatolikusként úgy mondanám: így váljon Krisztus ikonjává. Ilyen lehet, ha például a beteg nem gyűlölködik Istennel, embertársaival, önmagával, hanem AKKOR IS igyekszik szeretettel viszonyulni mindenkihez. Ha nem engedi sem önmagának, sem másoknak, hogy a haszonelvűség szabályai szerint ítéljék meg, AKKOR IS értéknek tartja önmagát Isten miatt, ha evilágon nem tartják túl hasznosnak. Ha nem engedi, hogy a reménytelenség örvénye elragadja, bűnökbe taszítsa, hanem AKKOR IS igyekszik bízni, s erkölcsösnek maradni. Ha nem pusztán evilági orvosi-humanista szempontok alapján értékeli a betegségét, hanem AKKOR IS igyekszik keresztjét titokzatosan Krisztus keresztjével egyesíteni. Ha nem egyszerűen csak a környezet terhének tartja magát, hanem AKKOR IS azt keresi, hogyan tudna jótékony légkört árasztani önmaga körül mindazoknak, akikkel találkozik. Ha a halál, az elkeseredés ellenére AKKOR IS a húsvét rendíthetetlen hitében él. 

Krisztussal egy új boldogságfogalom robbant be: nagypéntek óta nem az a boldog, akinek minden rendben van az életében, hanem aki a helyén szeret. Aki az Atyától kiimádkozza a hivatását a maga történelmi-testi helyzetében, s ott igyekszik AKKOR IS szeretni. Ez egy olyan boldogság, ami megadathat nehéz helyzetben, művese kezelés folyamán is, ezt semmi nem veheti el. Ezt Krisztus úgy akarta szemlélni, hogy nem a szerelmeseket, az egészségeseket nevezi boldognak (azok is boldogok, de abban a helyzetben könnyű), hanem azokat, akik szegények, sírnak, üldöztetést szenvednek. Krisztus boldogsága még az ilyen helyzetekben is felragyoghat – a te életeden is.

Anonim (Körmend)

Barátommal együtt élek. Közössen neveljük gyermekünket, akit meg is kereszteltettük. Mindketten vallásos templomba járók vagyunk. A pap miért nem gyóntat meg, oldoz fel és miért nem áldoztat meg?

Komoly felindulást okozott lelkemben ez a levél: ti vagytok a legkönnyebb helyzetben! Szeretitek egymást, elkötelezetten vallásosak vagytok mindketten, van közös gyermeketek – mi akadálya van a házasságkötésnek? Hetente tömegével kapok olyan leveleket, ahol rendezetlen vagy rendezhetetlen életsorsok vergődnek: válás, előző házasság, megcsalás, ateista házastárs, gyermektelenség… Annyi elkeseredett levél, könny, kilátástalanság, elrontott döntések. Nálatok ezek nincsenek (legalábbis így gyanítom, mert akkor említésre került volna), miért nem léptek a házasság szentségére? 

Paptestvérem azt tette, ami az Egyház előírása, nem kell rá haragudni. Miért ez az Egyház előírása? Egyrészt a szentségek legyenek fontosak: örömmel sejtem, hogy nektek fontos az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége, s egészen csodálatos, ha mindkettőtöknek fontos lenne együtt szentségekhez járulni! De a szentségek közül nem lehet válogatni: Eucharisztia, gyónás igen – házasság nem? Miért nem fontos a házasság szentsége? Az sem teher, „papír”, hanem Isten ajándéka, önmaga odaajándékozása a párnak. A válogatás mindenképpen tisztázandó zavart feltételez.

Másrészt az Egyház hivatalos tanítása, hogy a szexualitás igaz helye a házasságban van, a házasságon kívüli szexualitás mindig súlyos bűn, a párok magukat zárják ki a szentáldozás közösségéből (Katekizmus 2390). A jelen állapotban egy tartós bűnös viszonyban éltek, amire az Egyház nem adhatja áldását. Egyszer hozzám is eljött felzaklatva egy fiatal ismerősöm, hogy nem oldozta fel a pap, amikor élettársi viszonyáról beszélt. S mondtam neki: „Nézd, mindenki helyesli ezt az életformádat: a barátnőid, a szüleid, a környezeted, a szerelmed, mindenki – még a paptól is ezt várod? S ha lesz egy törés, elhagyás, akkor azt vágod a fejünkhöz: még a pap is azt mondta?” Az Egyház nem asszisztálhat egy ilyen életállapothoz. A párkapcsolat rendes útja az elköteleződés, a házasságkötés: ez így igaz, így őszinte, így érett. S ha nincsenek objektív akadályai a házasságkötéseteknek, akkor éretlenséget, zavart értékrendszert, el nem köteleződést kell feltételeznünk?

Nem tudom, rátok illik-e, de leírom: ma a házasságkötő fiatalokról száz bőrt lehúznak az ünnep címén, s sokan azért halasztják a szertartást, mert pénzt akarnak gyűjteni egy pompás esküvőre. Inkább bűnben élnek egy ideig, csak legyen limuzin. Nagyon szeretnék bíztatni mindenkit, hogy a tartalom a fontos: ha a tartalom igaz, attól szép az esküvő – s ha nem az, akkor bármennyi lufit is eregetnek, a kapcsolat is lufi. Inkább szerényebben, de időben meg kell kötni a házasságot. Csodajó úgy élni, hogy életem tartalma és formája is rendben van!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. október 17.