András (Budapest)

Egy kettős érzésről szeretném kérdezni. Egyrészt az egyháznak meg kellene érteni, hogy a „törvény” szótól a mai fiataloknak borsózik a hátuk. Az egész világ a szabadságról, a könnyed életről beszél, az egyház meg az erkölcsi, egyházi és más törvényekről. Tudom, hogy törvények kellenek, azt is tanultam, hogy a serdülő lázad minden tekintély, hagyomány ellen, de igenis érzem a szívemben azt a vágyat, hogy azt csináljak amit akarok. Egyszerre tudom az eszemmel a törvény fontosságát, s egyszerre vágyom a szívemmel arra, hogy azt csináljak az életemmel, amit akarok. Melyikről mondjak le?

Egészen őszinte önmagad kettősségének leírása, s azt kell mondanom: üdv a komplex világszemlélet világában! A gyerek látja naivan, leegyszerűsítve a dolgokat, s a felnőttkor küszöbe, amikor elkezdjük komplexebben látni a világot, sőt, olykor úgy kell cselekednünk, hogy a lelkünkben egymásnak feszülnek bizonyos szempontok. Ha a világ, az élet, az ember, a Szentháromság komplex, senki ne akarjon túl leegyszerűsített módon élni, gondolkodni, cselekedni. 

Sajnos, ha azt a szót halljuk „törvény”, máris paragrafusok, bíróság, kötelezőségek jutnak az eszünkbe. A Bibliában a „törvény” szónak más hangzása van, inkább „útmutatást” jelent. Nem feledhetjük, hogy az ószövetségi nép atyjai, Ábrahám és a pátriárkák, vándorló pásztorok voltak. A vándorlás nagyon kockázatos volt: el lehetett tévedni, életveszélyes helyekre lehetett kilyukadni. Az útmutatás létszükséglet volt: az nem egyszerűen „jó” utat mutatott, hanem életmentő lehetett. Amikor Isten a vándorló népnek adta a Tízparancsot, a Tórát, azt a zsidó nép örömmel fogadta: ajándékba kaptuk, az életre vezet!

A mai embernek ezt meg kellene fontolnia. Nézzen szét mindenki a baráti, ismerősi körben: mennyi eltévedt ember, mennyi rossz döntés, mennyi elvesztegetett év, mennyi könny, s igen, olykor halál. A kozmosz, a vesénk, az élővilág, a matematika mind-mind szabályok szerint működik. Az ember életvezetésének, a közösségi együttműködésnek ne kellene szabály?

Hogyan hiheti az ember, hogy a szabálynélküliség majd nagyon sikeressé, boldoggá teszi?

Ráadásul a Biblia alapján tudjuk, hogy nem is akárkitől kapjuk a törvényt, hanem attól az Úrtól, aki a csillagokat teremtette és gondot visel a történelemre. A bibliai nép mélyen megértette, hogy aki a teremtés és a történelem Ura, az egyben az erkölcs Ura is. Érdemes rá hallgatni! Ráadásul az Újszövetségben Krisztus sem annyira parancsokról beszél, hanem a „szűk ösvényről”: arról az útról, ami életre visz, sőt, azonosította önmagát vele: „én vagyok az út”.

Egy serdülő fiatalnak két dolgot mondanék: egyrészt önámítás, hogy aki az „azt csinálok, amit akarok” elvet vallja, az abszolút szabad lenne. Akinek nincs belső törvénye, annak majd ad a munkahely, a világ menetrendje, a „mások” mintája, vagy éppen a félelmei. Aki azt hiszi, hogy mentes minden törvénytől, az is követ törvényeket, csak még nem azonosította azokat. Jó adag őszinteségre van szükségünk, hogy bevalljuk, milyen törvények, szokások, minták szerint élünk. Sokkal jobb a törvényeinket napvilágra teríteni, megvitatni, belsővé tenni, átimádkozni, majd megélni – mint ellenőrizetlen impulzusok játéklabdájává válni, amire csak tíz év múlva jövünk rá…

Másrészt igenis őszinte vágy, hogy azt csináljak az életemmel, amit akarok. A dán filozófus, Kierkegaard szerint egyenesen szédítő a szabadság szabadsága: tényleg azt kezd az életével, amit akar, gyümölcsözővé teheti, de el is ronthatja! Szédítő! Isten elindított, adott genetikát, történelmi helyzetet, családi indíttatást, törvényeket – de valóban nagyszerű szabadságot is adott. Eldönthetjük a házasságunkat, életállapotunkat, hitünket, szakmánkat, baráti közösségünket. Nem lim-lomra adta, hanem nagy dobásokra! A kereszténység szerint a szabadság a jóra való. Nem való a rosszra, az visszaélés a szabadsággal.

Maga Krisztus is sokat vitázott a törvényeket betű szerint megtartókkal, akik közben szívtelenekké váltak (tékozló fiú bátyja, a dicsekvő farizeus), de a törvény túlcsorduló beteljesítésére hívott, nem a felrúgására. Szívből kívánom minden fiatalnak, hogy energiáit ne merítse le csak a törvénnyel, hagyománnyal, szokásokkal való küzdelemben, hanem keresse a törvény megtartásán túli lelkiismeretes nagy dobásait!

Bence (Budapest)

Van “helyes” módja az imádságnak? A kötött ima a jobb vagy a saját szavainkkal mondott? Esetleg a kettő keveréke? Tényleg “többet ér” egy hosszabb ima vagy mondjuk egy teljes rózsafüzér elmondása a pár szavas fohásszal szemben? Én szeretek mindig közvetlenül a Jóistenhez imádkozni, ritkán imádkozom a szentekhez vagy Máriához. Helyes ez így?

Nagyon örvendetes, ha valaki reflektál az imamódjára, s akar igényesebben imádkozni. Az ima az életvezetésünk pilótája: s ha a pilótán múlik minden, akkor nem lehet akármilyen állapotban. Lehet valakinek magas intelligenciája, testi-lelki képességei, kapcsolati tőkéje, pénze – de ha a pilótája nincs rendben, akkor az egész potenciálját rossz irányba viheti, vagy nem használja ki.

A legfontosabb, hogy az imádság önmagát tanítja. Amerre gyümölcsözőnek érzem, amerre a nagyobb igazságokat sejtem, arrafelé van az én utam. Egy régi történet szerint a fiatal szerzetes kérte az öreget, hogy adja neki a lámpását. Az öreg azt mondta: „Az enyémet nem tudom neked adni, de abban tudok segíteni, hogy a sajátodat elkészítsd.” Érdemes tanulni egymástól, de a saját szimatunk után kell menni, amire végső soron a Lélek indít.

Az imádságnak különböző formái vannak: a hálaadó, kérő, közbenjáró, bűnbánó és a dicsérő ima, a doxológia. Az érett ember mindegyikkel él, s észreveszi, ha csak kér, vagy csak a bűnbánatra fókuszál. Számomra is ragyogó felismerés, hogy minden ima alapja a doxológia: túl sokat foglalkozunk önmagunkkal (én kérek, én adok hálát, én szégyellem magam, túl sok az „én”), ám a doxológiában az arcunkat a ragyogó Nap, Isten, a Szeretet felé fordítjuk – ez bizalommal, csodálattal tölt el, s ennek bűvöletében kérek, adok hálát, kérek bocsánatot, mondom a többi imámat. Egy mély depresszióban lévő ember mondta, hogy lelki üressége idején nem nagyon ment semmilyen ima, már unta a bűnbocsánatot, belefáradt a kérésekbe, de a doxológiát szívesen mondta, énekelte még akkor is. Nagy erejű ima!

Az imádság fejlesztésében két fontos területre is érdemes igényességet vinni. Egyrészt fontosnak tartom a testtartás igényességét: a test ne legyen az ellenfelünk az imában, hanem a partnerünk. Rászokni az állás, a térdelés, a fejhajtás, a keresztvetés, a leborulás gesztusainak igényes kivitelezésére, és annak szellemi tartalommal való megtöltésére. Nehogy csak aggyal és érzelmekkel imádkozzunk, hanem az egész ember imádkozzon.

Másrészt igényes szavakat használni, befejezni a „bratyizást”.

Megkerülhetetlen a saját szavainkkal is imádkozni, hiszen van az imánkban és az életvezetésünkbe is egy átháríthatatlanság, senki helyett nem tudunk élni és imádkozni, azt személyesen kell megélnünk. A saját szavakkal való ima minden nap fontos. Ugyanakkor, még ha be is zárkózunk intimitásunk kamrájába, akkor is az Egyház közösségében imádkozunk. Akkor is az Egyháztól tudunk Istenről, a Miatyánkról, akkor is tartozunk másokhoz. Szóval nélkülözhetetlen az Egyház hivatalos imáit, szertartásait, zsoltárait is imádkozni. Ezzel emelkedik a saját imánk nívója is, gazdagon meríthetünk az Egyház világszélességű kincseiből. Nem akarhatunk a „magunk módján vallásosak lenni”, hanem a Krisztus alapította Egyházhoz szeretnénk tartozni.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. október 3.