A múlt héten váratlanul meghalt egy nagyon kedves, jó barátom, aki a maga csöndes módján itt a gyülekezetben is sok szíves szolgálatot végzett. És most azon kaptam magam, hogy újra próbálgatom azt, amire egyszer-másszor már tanítgatott Isten, mikor hozzám közelálló lelki testvért vagy rokont veszítettem el: az elengedés tudományát. Nagy tudomány ez! És nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy viszonylag korán elkezdett tanítani erre. Egészen másképp tud veszíteni az, aki valamit is ismer ennek az igazságából.

Érdekes, hogy ahogy az igéből ezt Isten rendre megvilágosította számomra, évek alatt egységes életszemléletté, sőt életgyakorlattá vált ez bennem. És most, amikor arra gondoltam, hogy valamit elmondok belőle a gyülekezetnek, mégis olyan nehéz volt megfogalmazni.

Számomra ez egészen egyszerű már, és bizonyos vagyok abban, hogy igaz. Talán azért nehéz mégis megfogalmazni, mert tudom, hogy milyen könnyű félreérteni és félremagyarázni.

Viszont, mivel úgy vagyunk most együtt, hogy csak akikről én tudok, négy család is van itt közöttünk, akiknek friss gyászuk van, és a régi gyász is lehet fájó, ezért Isten Szentlelkét kérjük most, hogy valamit ebből megérthessünk. Hogy azt tudjam mondani, amit az ige mond, ami igaz, ami vigasztaló erővé válhat, és ami nemcsak a gyászban, de életünk sok küzdelmében, veszteségében, harcai, csapásai közt erővé és vigasztalássá válhat.

Azzal szeretném kezdeni, hogy én elfogadtam a Szentírásnak azt az állítását, hogy mindent, amim van, Istentől kaptam. Semmi nem az enyém, mindent Ő ajándékozott nekem. Rám bízta egy időre ezeket a kincseket, kamatoztassam őket, vigyázzak rájuk, és azután egyszer majd számoljak el velük neki. Mindenem az Övé. Az életem, az egészségem, a képességeim, a testem, a lelkem, az otthonom, a szüleim, akiket nem én választottam, a feleségem, akit tőle kaptam ajándékba, a gyermekeim, akiket imádság meghallgatásként kaptunk, Övé a fizetésem, az időm, a pénzem — minden az Övé.

Valahogy úgy nézek mindenre, amim van, mint az a hívő kislány, aki még a könyvébe is beírta, hogy: „Kovács Piroska birtoka, Isten tulajdona.” Egyelőre most az én birtokom, mert ideadta nekem. De az Ő tulajdona, és egyszer majd visszaadom neki. És az semmi tragédiát nem jelent, hogy visszaadom. Ő tudja, hogy miért adta, és Ő tudja, hogy miért veszi vissza. Hűtlen sáfár lennék, meglopnám az Istent, ha kisajátítanám magamnak azt, ami nem az enyém, amivel csak megtisztelt, hogy rám bízta.

Éppen ezért természetesnek tartom azt, hogy mindent, amim van, Ő bármikor visszavehet. Hiszen az Övé! Éppen ezért nem helyes az, ha bármihez, bárkihez görcsösen ragaszkodunk. Mindig megvan az értelme annak, hogy miért bíz ránk valamit, vagy miért veszi vissza tőlünk.

Mi ennek az értelmét nem mindig fogjuk föl azonnal. Van köztük olyan is, amit majd csak ama napon, odaát értünk meg. De bizonyos vagyok abban, hogy nem minden értelmetlen, ami a számunkra érthetetlen.

És sokszor éppen azért vesz el tőlünk valamit Isten, hogy még értékesebbet adjon a helyébe, hogy így felszabaduljon hely az életünkben, és valami mással ajándékozhasson meg. Egyetlen valami van, amit ha elfogadunk tőle, azt soha nem veszi vissza tőlünk: Ő maga. Az Ő szeretete. Aki egyszer az Ő szeretetét elfogadta, akinek üdvössége, új élete van Őbenne, azt attól Ő soha nem veszi vissza. Azt valaki más akarja elvenni tőlünk! És éppen ezért ehhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell. Ennek mindennél fontosabbnak kell lennie a számunkra, hogy ezt el ne veszítsük!

Ha valakinek a szívében Isten szeretete, az örök élet bizonyossága ott van, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az az ember eljut oda, amit Luther Márton szép énekének a szavaival így szoktunk mondani: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez őnekik? Mienk a menny örökre.”

Aki ezt a legfőbb jót megnyerte, az fog tudni bővölködni és szűkölködni. Nem teszi tönkre az, ha bőségben élhet, — mint ahogy ma ez sokakat tönkretesz — és nem teszi tönkre az sem, ha szűkölködik, ha valamiben ínséget lát. Azt az embert nem teszi elbizakodottá az, amit kapott Istentől, és nem teszi kétségbeesetté az, ha Isten valamit visszavesz tőle. Az az ember tud elfogadni és veszíteni. Tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, addig, amíg nála van; és ki tud engedni a kezéből bármit, amit Isten kér vissza tőle. Hiszen tudja, hogy amit Isten így visszavesz, vagy akit Isten így visszavesz, az is Őnála van, tehát jó helyen. Sőt, tudja az ilyen hívő ember azt, hogy végső soron nem Isten veszi el tőle, — hiszen az Istené; ő maga adta azt oda. És nem most veszi el tőle Isten, — ő már akkor felajánlotta mindenét az Úrnak, amikor önmagát igazán átadta neki.

Éppen ebből vizsgázunk a veszteségek idején: igazán odaadtam-e magamat és mindenemet Istennek? Mert akkor egészen másként veszem tudomásul, hogy valamit most ténylegesen elvett. Úgyis az Övé volt, és úgyis átadtam neki elvileg, visszavonhatatlanul, önként. Azt, hogy Ő most él ezzel, azt egészen más tudomásul venni, mint ha úgy érezném, hogy kicsavar a kezemből valamit. Nem kell kicsavarnia, mert ahhoz, ami az Övé, nem ragaszkodom görcsösen. Ahhoz, ami az enyém, az Ő kegyelme, szeretete, ahhoz ragaszkodom. Azt viszont Ő soha nem akarja visszavenni tőlem!

Csak aki ilyen tisztán látja a dolgokat, az képes arra, amire Jób, hogy amikor mindenét elveszítette, amikor mind a tíz gyermeke meghalt, akkor képes legyen kimondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Emögött józanság van, meggyőződés, hit van.
Miközben tehát a hívő ember benne él ebben a világban éppen úgy, mint mindenki más, benne él az Isten országában is. Miközben minket is körülvesz ez a világ, körülvesz és betölt az Isten valósága is. Miközben komolyan vesszük azt a feladatot, amit itt nekünk kell elvégeznünk, komolyan vesszük, hogy nekünk felülről kapott feladatunk is van, és egy másik világnak, az Isten országának a polgárai is vagyunk egyben.

Ez ilyeneket jelent: miközben szeretem a hitvesemet, szeretem az Urat is. És a hitvesemet is ezen a tágasabb, nagyobb szeretetkapcsolaton belül szeretem. Az Úrban szeretem. És ez átminősíti a hozzá való ragaszkodásomat, amíg mellettem van, és egészen mássá teszi, ha el kell engednem a kezét, mert visszaveszi tőlem őt az Úr. Azt jelenti ez, hogy gyönyörködöm a gyermekeimben én is, de gyönyörködöm az Úrban is. És még a gyermekeimről is az Úr jut eszembe, aki őket nekem adta, és aki számon kéri rajtam, hogy mit csináltam velük itt, hogyan rontottam el őket, vagy hogyan közvetítek nekik isteni áldásokat.

Nem egyfajta világmegvetés van ebben; nem az, hogy ne vegyük komolyan az itteni hivatásunkat, hanem az, hogy miközben itt helytállunk, valami többről is tudunk. Miközben idetartozunk, oda is tartozunk. És éppen ez az, hogy egy nagyobb összefüggés tágasságában éljük ezt az életet. Ez teszi egészen mássá a döntésünket, a szemléletünket, úgy tudunk élni a kapott javakkal, és így tudjuk visszaadni azokat, ha jogos tulajdonosuk kéri tőlünk. És miközben élvezzük mindazt, amivel Isten megajándékozott, s örülünk azoknak, akikkel megajándékozott, — tudjuk azt, hogy egyszer mindez elmúlik. Egyszer csak Isten marad meg nekünk. Az az Isten, akit már most ismerhetünk, és aki már most beragyogja az életünket.

Ha ez így van, hogy efölé az van oda-írva: múlandó, és egyedül a kegyelem fölé van odaírva: megmarad, akkor nemcsak ehhez tapad az életünk, akkor nem ehhez kötjük magunkat, — hanem miközben ezeknek örülünk és élvezzük úgy, mint mindenki más — ahhoz kötjük oda magunkat, és Őhozzá tapad az életünk. És semmivel nem veszélyeztetjük a Vele való közösségünket. Tudjuk, hogy Ő a legfőbb jó, akit soha senki el nem vehet tőlünk, aki megtart minket, és aki megmarad nekünk.

A teljes prédikáció elolvasható itt.

Létrehozva 2019. szeptember 27.