Imádattal fogadjuk a Szentséget!

Az Egyház megújulásának forrása az imádat megújítása

Az imádás

Az imádás (görögül proszkünészisz, ‘leborulás’, latinul adoratio, ‘csókkal illetés’) az egy igaz Istennek járó legfelsőbb fokú tisztelet, a vallásosság erényének fő cselekedete, a teremtett és megváltott ember legelemibb erkölcsi kötelessége, melyet a mandatum magnum (Mt 22,34–40) ír elő.

Az imádás a vallásos ember alapmagatartása, aki tudatában van az emberi létezés és a teremtett világ alapját képező titoknak, Isten mindent betöltő jelenlétének. (ApCsel 17,28) Az imádás megtagadása a hitetlenség és a vallástalanság, a nem Istennek szóló imádat a bálványozás bűne.

Az imádás a teljes ember tette, áthatja az egész embert: belső és külső, lelki és testi tiszteletadásban együttesen fejeződik ki. Az ember, mint értelmes és szabad akarattal bíró teremtmény elismeri Isten abszolút fensőbbségét, egyedüliségét és az Ő szeretetében megalapozott teljes függését. Testében pedig térdhajtással, leborulással fejezi ki az imádó lelkületét. A test és a szellem összekapcsolódnak az imádásban. (vö. Róm 12,1)

Imádás illeti a Szentháromságot, személy szerint az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, továbbá a hüposztatikus egység (unio hüposztatika) alapján mindazt, ami a második isteni személy szent emberségéhez tartozik, megkülönböztetett módon a Legszentebb Oltáriszentséget.

Leborulva imádjuk az Urat

Az Újszövetségben hallunk Jézus szent emberségének és a megdicsőült Krisztusnak a leborulva való imádásáról. Már a napkeleti mágusok is leborultak és hódoltak a betlehemi Kisded előtt (Mt 2,2-11)

Az Úr Jézus engedi, hogy a lába elé boruljon Jairus (Mk 5,22), hogy leboruljon előtte a vérfolyásos asszony (Mk 5,33). Leborul előtte a leprás (Mt 8,2); leborulnak előtte a bárkában levő tanítványok (Mt 14,33), leborul a kánaáni asszony (Mt 15,25), leborul Zebedeus fiainak anyja (Mt 20,20); leborul Lázár és Márta testvére (Lk 10,39); leborul Betániai Mária (Jn 12,3).  Az Úr Jézus előtt még a tisztátalan lelkek is leborulnak (Mk 3,11).

A feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztus előtt leborul Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab anyja, és Mária Szalóme, Zebedeus felesége, az idősebb Jakab és János apostol anyja (Mk 16,1-8; Mt 28,9). Leborul előtte a tizenegy tanítvány (Mt 28,17). Leborulva imádják a tanítványok dicsőséges mennybemenetelekor (Lk 24,52). Szent Pál felszólítására a menny, a föld és az alvilág térdre borulva imádja az Úr Jézus Krisztust. (Fil 2,6-11) Szent János apokalipszisében a négy élőlény és a huszonnégy vén leborul a Bárány előtt (Jel 5,6-14).

Az Úr Jézus jelen van az Oltáriszentségben

Krisztus Teste és Vére, testével és lelkével, istenségével és emberségével, a teljes Krisztus, egészen és osztatlanul jelen van az Eucharisztiában. Krisztus egészen és teljesen jelen van mind a két szín alatt, és bármelyik szín alatt. Amikor a konszekrált színeket elválasztják, akkor az egész Krisztus van jelen a szín minden egyes darabjában. A konszekráció elvégzése után Krisztus Teste és Vére véglegesen jelen van az Eucharisztiában. Az igaz Istennek kijáró imádó tiszteletet (latria) kell megadni az Eucharisztiában jelenvaló Krisztusnak.

Krisztus teljes valójában történő szentségi jelenlétét a szentmisében a szent színek átlényegülése hozza, amit a Katolikus Egyház – a Trienti Zsinat örökérvényű tanítása szerint – megfelelően és helyesen „transzszubsztanciációnak”[1] (átlényegülés) nevez.[2]

A Trienti Zsinat az Eucharisztia teológiájának tárgyalásakor elsőként Krisztus valóságos jelenlétének (praesentia realis) kérdéséről nyilatkozott.[3] Krisztus igaz Egyházának kezdettől fogva rendületlen hite, hogy Megváltónknak az utolsó vacsorán mondott világos és érthető szavai[4] sajátos és egészen nyilvánvaló módon jelentik, hogy az Úr saját testét és vérét nyújtotta az apostoloknak.[5] A kenyér és a bor szubsztanciájának eltűnése, és Krisztus Testének és Vérének megjelenése az érzékek számára felfoghatatlanul megy végbe.

A legméltóságosabb Oltáriszentségben igazán [vere], valóságosan [realiter] és lényegileg [substantialiter] jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, – s emiatt az egész Krisztus[6], – s nem csak jel vagy ábra, vagy erő szerint.[7] Az Egyház mint az igazság oszlopa és biztos alapja[8], az „istentelen emberek” által a transsubstantiatio és a valóságos jelenlét tanát a Megváltó szavainak kiforgatásával megkérdőjelező nézeteit „mint sátánit megveti”.[9]

Krisztus jelenlétének módja az eucharisztikus színek alatt egyedülálló. És e jelenlét emeli az Eucharisztiát az összes szentség fölé, úgyhogy az Eucharisztia „a lelki élet beteljesedése és az összes szentség célja”[10]. Az Eucharisztia legszentebb szentségében „a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére, emberi lelkével és istenségével együtt, azaz az egész Krisztus igazán, valóságosan és szubsztanciálisan van jelen”[11]. „E jelenlétet pedig »valóságosnak« mondjuk, de nem kizárásos alapon, mintha a többi jelenlét nem volna »valóságos«; hanem kitüntetően, mivel szubsztanciális; tagadhatatlanul benne jelenvalóvá válik az egész és csorbítatlan Krisztus, aki Isten és ember.”[12]

Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, a színek minden látható részecskére kiterjed, és az eucharisztikus színek feloszlásáig tart. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg.[13]

Miután az Úr Jézus teljes mivolta szerint jelen van az Oltáriszentségben, és mert a Megváltót az Istennek kijáró imádás illeti meg, ezért Krisztust az Oltáriszentségben imádással kell fogadnunk.[14]

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. szeptember 26.