Hosszú nyári szünetet követően ismét folytatódik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus paptól és családapától kérdezhettek tabuk nélkül! Ezúttal a hivatásról, az elváltak áldozásáról és az asztrológiáról kérdeztetek!

Áron ( Budapest)

Egyszer megéreztem a Jóisten jelenlétét egy kápolnában. Mindaddig nagyon elszállt voltam és élveztem a helyzetet, amíg egy társam mondta, hogy el tud képzelni papnak. Bennem maradt a gondolat és akarva, akaratlanul már mindenben üzenetet találtam, üzenetet mely nem biztosra, de talán azt sugallja, hogy én ezen az úton kell mennem. Nem tudtam elfogadni és emiatt nem tudom eldönteni, hogy bűn, amit teszek vagy sem. Szeretném letisztázni ezt a dolgot.

A Biblia egyik legfontosabb tanítása, hogy a személyes Isten személyes hivatásra hív mindenkit. Életutunkat nem a sors, a végzet, a csillagok, de nem is a genetika vagy a pszichés előtörténet determinálja, hanem van szabadságunk az életünket föltenni egy nagy útra. Hallatlan nagy a szabadságunk, nagy a tétje a hivatásról való gondolkodásnak! Isten mindenkit életszentségre hív, de mindenkit egyedi formájú életszentségre.

Amikor meghozzuk életünk nagy döntéseit, akkor ebbe az alapvető keretbe, az életszentségre való meghívottság keretébe kell beállítani a döntéseket: valóban az életszentséget szolgálja ez a döntés? Ez a döntés csak egy „biztos középszerűséget” céloz meg, vagy van számomra „jobb út”, előrébb vivő út? Melyik döntésben tudok nagyvonalúbban szeretni, intelligensebben kiaknázni képességeimet, hol tudok sokakat szolgálni? Borzasztó nehéz kérdések ezek, de mindenekelőtt az alapvető perspektívát nem szabad szem elől téveszteni: mindenki meghívást kapott a Szentháromság asztalához, boldogító közösségébe – nagy döntéseinket nem a kedvhez, a szokásokhoz, a „megéri?” gondolkodáshoz kell igazítani, hanem az életszentség huzatához. Teológusok szerint, ha az ember meglátta a számára jobb utat, akkor egyben meglátta a számára tökéletesebb boldogságot is (s így örömmel megy, mint a szántóföldbe rejtett kincs megtalálója!) – de ez egyben azt is jelenti: aki a meglátott jobb útról lemond, az valószínűleg súlyos bűnt követ el (mint a gazdag ifjú). A vérét ontott Krisztust senki ne akarja „biztos középszerűségben” követni.

Nagyon örülök annak, hogy a papi hivatáson gondolkodva Istennek a legfontosabb „jellemzőjét” szúrtad ki: a jelenlétét. Istenről a legfontosabb tapasztalatunk ez a békés, szerető, lehazudhatatlan, el nem múló, kísérő jelenléte. Örülök, hogy nem valami giccses érzelemről írtál, nem mesés jelekről, de még csak nem is Istennek egy tulajdonságáról (nagysága, szépsége, jósága), hanem a legalapvetőbbről: a jelenlétéről. Maga Isten is ilyen „jelenlétnek, velünk-létnek„ mutatkozik az Ószövetségben és Krisztusban is, s a keresztény irodalomban is pl. Nüsszai Szent Gergely, Eckhart mester sokat írnak arról, hogy eme jelenlét megtapasztalása milyen mélységesen magával ragadó, extatikusan elbűvölő, így valóban ez a legfontosabb.

A papi hivatás „tisztázása” nem egyedüli vállalkozás kérdése. Egyrészt neked is kell vizsgálnod, hogy szíved közepéből lennél-e pap, van-e emberi alkalmasságod erre, érzed-e a Lélek hívását ebbe az irányba, van-e pozitív utalás másoktól ebbe az irányba. Másrészt a papi szolgálat „tisztázása” az Egyház ügye is, hiszen senki sem a maga szakállára pap, hanem az Egyház közössége számára. Azaz a szubjektív oldalnak és az objektív oldalnak, a személyes és az egyházi oldalnak is találkoznia kell. Nem kell kapkodnod, keress egy mély lelkű papot, aki ezen az úton kísérni tud, hogy meg tudd kötni a magad szövetségét a szentségre meghívó Istennel.

Erzsébet (Szeged)

Sajnos a házasságom felbomlott, polgári úton már elváltunk, de az egyházi peres eljárás még nem zárult le. Jelenleg 14 éves lányommal élek egy közös háztartásban, élettársam nincs. Azt szeretném kérdezni, hogy érvényesen járulok-e ebben az életállapotban szentgyónáshoz illetve szentáldozáshoz? A gyóntató atya szerint igen, volt férjem szerint válás után nem lehet áldozni menni. A gyermekem apjának határozottan azt mondtam, hogy nincs igaza, mert a latolikus egyház nem ezt tanítja, de most én is elbizonytalanodtam. 

A morálteológia sokat beszél arról, hogy az ember legfontosabb döntése (optio fundamentalis) az életszentség, a Szentháromság felé való lépkedés. Ebbe az irányba hozunk meg nagy döntéseket, s ha sajnos egy döntésünk megtörik, az alapvető keretből akkor sem pottyanunk ki, azaz még ha megsebzetten-megtörve is, de akkor is van tovább, akkor sem esünk ki a meghívottság huzatából. Azaz egy válás után sem szabad „bedobni a törölközőt”. Továbbra is élni kell az Egyház által felkínált eszközökkel, azaz fontos imádkozni, olvasni a Szentírást, keresztény közösséghez tartozni, tartani az erkölcsi értékeket, megcsókolni az ikonokat, segíteni másokat. Hogy ezeken túl az Egyház által felkínált szentségekkel élhetünk-e (gyónás, áldozás), az sok mindentől függ, s ezt valóban a gyóntató atyával kell átbeszélni. Látatlanban két dolgot mondanék:

Szent II. János Pál pápa (Familiaris Consortio 83.) és Ferenc pápa is (Amoris laetitia 242.) kifejezetten bátorítják a szentáldozásra azokat, akik elváltak, de nem élnek együtt senkivel, nem kötöttek új polgári házasságot, s igyekeznek továbbra is a keresztény értékek szerint élni. Kifejezett bátorítást találunk, hiszen aki elvált, annak szüksége van a gyógyító gyónásra: egy kapcsolatért mindig ketten felelősek, akár kisebb, akár nagyobb mértékben hibás, a maga bűnei alól feloldozást kell keresnie. A gyónás segít önmagának és a másiknak is megbocsátani, sőt, a beavatkozó harmadikra is nem gyűlölködve tekinteni. Az elváltnak szüksége van az Eucharisztiára is, aminek szintén számtalan jó hatása van életvezetésére. Az Eucharisztia Isten jelenlétét adja, így ad erőt, felemel, irgalmaz, előre megóv bűnöktől, segít bölcsen dönteni, igaz örömre vezet a zsákutcákkal szemben. Az Eucharisztia segít „kiszimatolni” Isten további akaratát, akár az egyedüli életben, akár az esetleges visszafogadásban.

Természetesen az Eucharisztiához való járulásnak az általános feltételeiről azért ne feledkezzünk el: súlyos bűnnel az elvált sem áldozhat. Gyűlölködik-e volt társa felé szóban és gonosz-e tettekben? Gondoskodott-e az elhagyott gyerekeiről? „Kárpótolja-e” önmagát súlyos szexuális bűnökkel? Tehát csak azért, mert nem kötött új házasságot, még ne menjen automatikusan áldozni: más további súlyos bűnökkel se közeledjen a Szenthez.

Egy ilyen megtört élethelyzetben az embernek támaszra van szüksége: az istenin túl az emberire is. Fontos egy jó lelki vezető, egy barátságos keresztény közösség, a 14 éves lánynak is kortársakat kínáló hittanosok, segítő munkahely, s nem utolsó sorban az anyagi nehézségekben is megkereshető testvérek, barátok.

Merni kell támaszkodni a jó Istenre és a jó emberekre is.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. szeptember 25.