Mindenütt a világon él és virul a hagyományos művészet

Szolgálatnak tekintem a művészetet, nem öncélú tevékenységnek – mondta Somogyi Győző Kossuth-díjas festőművész, a Nemzet Művésze, aki nemrég lett 77 éves. A festőművészt salföldi birtokán látogattuk meg. A békeidők hőseiről, a cenzúráról, a posztmodern művészet blöffjéről és arról beszélgettünk, hogy a művész New York helyett miért választotta a Káli-medencét.

– Az egyik fő műve a magyar hősök arcképcsarnoka: királyok, hadvezérek, katonák sorakoznak benne. Békeidőkben hogyan válhat valaki hőssé?
– Még az én életemben is lehet háború, a magáéban biztosan lesz. Az arcképcsarnokot nem azért készítettem, hogy a művészetem kiteljesedjen, hanem a szolgálat és nevelés miatt. Szolgálatnak tekintem a művészetet, nem öncélú tevékenységnek, és feladatunk van bőven. De természetesen a békének is vannak hősei és szentjei. Ma is rengetegen élnek hősies fokon, a sokgyermekes anyáktól kezdve az olyan kiváló emberekig, mint Böjte Csaba atya, akik egy közösségért, a mi esetünkben a magyar nemzetért tevékenykednek, arra teszik fel az életüket. És persze vállalják az ezzel járó konfliktusokat, az esetleges üldöztetést is.

– A háború jövendölése borúlátás vagy realizmus?
– Most is sok száz háború van a világon, a történelmet nézve ilyen hosszú békeidőszak még nem volt Európában, és nem valószínű, hogy ez így is marad. Az egyik nemzetrészünket, a kárpátaljai magyarságot már háború sújtja. Én hadtörténelemmel foglalkozom, a világ tűzfészkei pedig különösen érdekelnek, de hálát adok az Istennek, hogy bár háborúban születtem, az 56-os forradalmat kivéve nem volt ilyen élményem. Ezt pótoljuk a huszárhagyomány őrzésével.

– A honfoglalás 1100. évfordulójára festette meg az említett száz portrét, és ön volt az egyik első festőművész, akit a rendszerváltás után politikai utasításra cenzúráztak. Nyolc festményét vették le az 1996-os kiállításáról, köztük Horthy Miklósét.
– Vagy azokét, akiken második világháborús egyenruha volt, köztük olyan katonáét is, mint Szentgyörgyi Dezső, akinek akkor már egy repülőalakulat is viselte a nevét. A millecentenáriumi ünnepségek részeként nyílt meg a kiállítás a Néprajzi Múzeum aulájában, de mint később megtudtam, a Horn-kormányból szóltak le az akkori igazgatónak, hogy „mi történik itt, fasisztákat állítanak ki, miközben az Európai Unióba igyekszünk?”.

– De ön nem hagyta annyiban. Pereltek. Mi lett a vége?
– Mint láthatja, dilettánsul cenzúráztak, de én ezért csak hálás lehetek, mert ennek hatására hétszer annyian nézték meg a kiállítást, minden kiadványt megvettek, ráadásul a pert is megnyertük. Később egy magánbeszélgetés alkalmával láttam azt a minisztériumi körlevelet, amit akkoriban az összes kulturális intézmény vezetője megkapott. Azt írták benne, hogy a millecentenáriumi ünnepségeken tartózkodni kell minden olyan rendezvénytől, ami a magyar dicsőséget mutatja be, és ki kell emelni a korszak ellentmondásosságait. Ez volt az akkori kormánybiztosság alapelve.

– Mi bajuk lehetett a magyar dicsőséggel?
– Ők már akkor is helyet próbáltak csinálni annak a globális birodalomnak, amibe belépni készültünk. A világban már jó ideje társadalmi tervezés folyik, amelynek egy drappszínű, angol nyelvű emberiség létrehozása a célja. Az ő világukban nincs szükség nemzetekre, minden nemzeti és helyi érték betiltandó. Az eltüntetés első lépése pedig az, hogy megfosztják a népeket az önérzetüktől és az öntudatuktól. Nálunk ebben nagy eredményeket értek el, most is több százezer fiatalunk dolgozik külföldön egy kis pénz miatt. Ez is egy harc, akár akarjuk, akár nem, csak egyelőre szellemi eszközökkel vívjuk.

– Az öntudat erősítéséért viszont sokat tett. Ön a magyar huszárhagyomány-őrző mozgalom egyik alapítója. A táncházat megengedték, a huszárkodás felett is szemet hunytak Kádárék?
– Még 1985-ben fogant meg bennünk a gondolat, de akkor nem lehetett csinálni semmit, később is csak törvénytelen formában tudtunk tevékenykedni. Akkoriban rajzoltam az első egyenruhákkal foglalkozó könyvemet, a szabadságharc hadseregéről, ennek alapján tudták hitelesen megjeleníteni a magyar huszárt. A rendszerváltáskori egyesületi törvény tette lehetővé, hogy civil szervezetként megalapítsuk az ország harmadik huszárcsapatát, de ma se szeri, se száma a huszárcsapatoknak, Székelyföldön szinte minden faluban van egy.

– Miért kellett életre kelteni a huszárságot?
– A táncházmozgalomhoz hasonlónak tartom azt, amit csináltunk. Később a megszüntetett sorkatonaság és honvédelem szerepét vették át a hasonló civil kezdeményezések, hogy játékosan, de a honvédelem és a magyar dicsőség gondolatát ébren tartva próbáljunk férfiakat nevelni. A nők járnak a legrosszabbul, ha az elkényelmesedett nemzedékek férfijai impotens hermafroditákká válnak. Meg hát minden nemzet meg szeretné élni a maga történelmét és dicsőségét, nálunk a kommunizmus idején ez tilos volt, ezért a mozgalom úgy tört ki, mint egy vulkán, miután távoztak az oroszok. A magyarok akkor lóra pattantak. Mint utóbb megtudtam, sok ezren.

– Volt mire pattanni? A múlt század elején majdnem egymilliós lóállománya volt Magyarországnak, a 80-as években ez százezer alá csökkent.
– Ez nem csoda, a baloldal utálja a lovakat, hiszen ők a technikai paradicsomnak a megszállottai, az ő szemszögükből a modernizációban nemcsak a lónak, de más állatnak sincsen helye. Ezt akadálynak tekintik, a múlt káros csökevényének. A szocializmusban vágóhídra vitték a lovakat mint kapitalista állatot. Ráadásul Horthy is fehér, azaz szürke lovon jött be, ezért azt különösen üldözték. Én Horthytól függetlenül csak ilyen lovakat tartok, mert szürke színű lovak alkotják a csapatunkat. Több száz lovast ismerek, de kevés köztük a baloldali gondolkodású. A lovasvilág meg az állattartás összefügg az istenhittel, a történelem és a haza szeretetével.

– Ön katolikus pap volt, amikor Pesten élt, és grafikákat rajzolt. Hogyhogy Salföldön lett festő?
– A természet színei és a táj kisugárzása miatt. Budapestet is szeretem, hisz a szülővárosom, de a nagyvárosi létforma nem kedvez a művészetnek. Illetve bizonyos formáinak igen, de az nem én vagyok. A nagyvárosi civilizáció megteremti a maga modernista művészetét, és ez tulajdonképpen azt a programot szolgálja, amiről beszéltem: a globalizációt, a nemzetköziesítést és a helyi értékek fölváltását. A modern művészet teljesen egyforma Kamcsatkától a Tűzföldig, hisz ugyanazokat a formákat szponzorálja a pénzvilág. Az avantgárd például eljutott a művészet teljes elvetéséig. Tárgyat nem is hoznak létre, csak elméleteket, ideiglenes installációkat, amiket utána a szemétbe dobnak. Magát a tárgyi művészetet akarták megszüntetni, de nem lehet, mivel a szép utáni vágy bele van oltva az emberekbe. Magyarországon újból a figurális, hagyományos művészet felé fordult a fiatalabb nemzedék, és kitűnő művészeink vannak.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. augusztus 16.