+ Athanasius Schneider, segédpüspök, asztanai Szűz Mária Főegyházmegye

A Rome Life Forum résztvevőinek küldött video átirata (Róma, 2019. május 16.)

Kedves résztvevők!

Ezúttal arról a két városról vagy közösségről szeretnék beszélni, amelyek a teremtés történetében léteznek, ez pedig Isten városa, és az ember városa Isten nélkül vagy akár Isten ellen. Egy Isten nélküli város vagy közösség, ez pedig tény, a reménytelenség városa.

Az első kísérlet a Sátáné volt, a bukott angyalé, hogy létrehozzon életet, egy közösséget, vagy egy várost Isten nélkül és Isten ellen, aki a többi bukott angyallal együtt megpróbált felépíteni egy uralmat Istennel szemben. Azonban nem volt hely számukra a mennyben, őt és angyalait a földre száműzték, ahogy a Szentírás írja (vö. Jel 12,8-9). Azóta a Sátán fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy felépítse a földön saját városát, Isten ellen.

Az istentelen város legismertebb jellemzője, hogy lecserélik Isten hatalmát a teremtmény (a sátán vagy ember) hatalmára, Isten akaratát a teremtmény (a sátán vagy ember) akaratára. Végső soron ez Isten királyságának lecserélése, Jézus Krisztus királyságának konkrét helyettesítése a sátán királyságával, illetve istentelen vagy ateista emberek királyságával. Ez a teremtmény „ego”-jának uralma az egy Isteni Akarat, a „mi”,  a három személyű  Isten, a Legszentebb Szentháromság ellen.

Az uralom vagy a város, ami Isten elleni és nélküli, belső logikájával az egoizmus, a nárcizmus zsarnokságához, a dzsungel törvényének társadalmához vezet, a kegyetlenség és könyörtelenség társadalmához, egy szeretet nélküli társadalomhoz, azaz az örök spirituális télhez, tavasz nélkül, virágok nélkül, nyár nélkül, gyümölcsök nélkül, valódi öröm és szépség nélkül. Egy ilyen társadalomban nincs melegség az igazi emberiségben. Egy társadalom és egy város, ami Isten elleni és Isten nélküli, még humorérzékre sem képes, és nem képes gyászolni sem. Egy ilyen város a természet ellen van, ez a természet-ellenesség uralkodása, a perverzitásé. Ez a következménye annak, ha Isten akaratát felváltja a teretmény akarata. Az ember városának lelki esszenciája ezzel az attitűddel fejezhető ki: „Én vagyok! Azt csinálok, amit akarok! Megsemmisítek mindent és mindenkit, aki az egóm és az akaratom akadálya!”

Szent Ágoston a leghíresebb tanító Isten városáról és az Isten elleni városról. Az ember városa teljesen függetlennek és önellátónak tetteti magát. Szent Ágoston az Isten iránti engedetlenséget úgy mutatja be, mint az Isten nélküli vagy Isten elleni élet legmélyebb gyökerét. Azt mondja: „De az engedelmességet ajánlá a parancs, mely erény anyja és őre minden többi erénynek az eszes teremtményben, mely úgy teremtetett, hogyha Teremtőjének alávetve marad, az reá nézve hasznos, veszélyes pedig, ha ön, s nem Teremtőjének akaratját teljesíti. – Tehát ezen parancs, melynél fogva egy ételből enni nem volt szabad, mely ott, hol a többi olyan nagy bőségben kínálkozott, könnyen teljesíthető, s rövidsége miatt emlékezetben tartható volt, főleg, miután az akarattal s a kívánsággal nem ellenkezett, ami később az áthágás büntetésével bekövetkezett, — annál nagyobb igazságtalansággal sértetett meg, mennél könnyebben lehetett volna megtartani.” (Civ. 14, 12)

Az ember városa gyökerében tartalmazza a totalitarizmusra való késztetést, olyan globális totalitarizmusra, ami teljes engedelmességet követel, és ami nem fogja eltűrni a világ és az emberiség igazi királyának uralmát, aki a megtestesült Isten, Jézus Krisztus. Az ember totalitárius városa a békét terjeszti a földön, de azzal a feltétellel, hogy teljesen leigáz minden más véleményt az istentelen városról. Az ember városának a béke teljes behódolást jelent, a béke azt jelenti, hogy az ember városa kizárja Jézus Krisztus királyságát, és végül kizárja Isten, a Teremtő és Látható akaratát.

A földi város tökéletes rendje adott, ahol Isten és Krisztus uralkodik. Ez megköveteli, hogy az alsóbbrendűek alárendeljék magukat a felsőbbrendűeknek az egyén és a társadalom életében. Ez a törvény megvalósul az egyéni életben, amikor a testet, az anyagi dolgokat a lélek irányítja; amikor az érzékeny étvágyat az értelem irányítja; és amikor magát az értelmet  Isten akarata irányítja. A társadalmi életben ez a törvény akkor valósul meg, amikor az alárendeltek engedelmeskednek a feletteseknek, akik Isten akarata szerint kormányoznak.

Történelmi rádióüzenetében, 1942 karácsonyán XII. Pius Pápa mesterien és biztos látással mutatja be az Isten törvény és akarata szerinti igazi társadalom vízióját: „A rend, amely a társas élet alapja az embereknél, vagyis az olyan szellemi és erkölcsi lényeknél, akik természetüknek megfelelő cél megvalósítására törekszenek, nem csupán számszerűleg különböző részek merőben külső összetétele, hanem sokkal inkább – és ennek is kell lennie – egy belső egységnek minél tökéletesebb megvalósítására irányuló törekvés, ami nem zárja ki a tényleges valóságban gyökerező különbözőségeket, amelyeket a Teremtő akarata vagy természetfeleltti irányelvek szentesítettek.

Mindennemű társasélet ősalapjainak világos felismerése ma lényegesen fontosabb, mint valaha, mert az emberiség, amelyet megmérgeztek a felburjánzó tévtanok és társadalmi eltévelyedések, kínoz a vágyak, tanok és törekvések zűrzavarának láza, keservesen vergődik a maga felidézte rendetlenségben és érzi a téves társadalmi eszmék romboló erejének hatását, amelyek mellőzik az isteni irányelveket, vagy azokkal szembefordulnak.

A rendetlenséget csak renddel lehet leküzdeni, ez azonban nem lehet pusztán erőszakolt vagy látszólagos rend. A sötétséget nem lehet nyomasztó és ijesztő hatásával együtt másként eloszlatni, mint fénnyel, mint világossággal, nem pedig lidércfénnyel. Ezért a menekvés, a megújulás és a fokozatos javulás sem várható és nem származhat mástól, mint ha széleskörű és befolyásos rétegek visszatérnek a helyes társadalmi felfogáshoz. Ehhez a visszatéréshez Isten rendkívüli kegyelmére, a jó és messzelátó lelkek rendíthetetlen készséges és áldozatos jó akaratára van szükség.

Ezekből a befolyásosabb rétegekből, amelyek készségesebbek a helyes társadalmi irányelvek vonzó szépségének mélyebb megismerésére és mérlegelésére, a társadalmi élet igazi, isteni és szellemi eredetéről vallott meggyőződés átmegy és elterjed a tömegekben.

Ezzel megnyílik az út ama erkölcsi elgondolások felújításának, erősödésének és megszilárdulásának, amelyek nélkül a legbüszkébb kisérletezések sem lesznek egyebek Bábelnél, amelynek lakói, még ha közösek is falaik, különböző és egymást zavaró nyelven beszélnek.

Isten az egyéni és társadalmi élet ős oka és végső alapja.

Az egyéni és társadalmi életből fel kell emelkednünk Istenhez, az első okhoz és végső alaphoz, az első házassági együttélés termetőjéhez, a családi együttélés, a népek és nemzetek együttélésének forrásához. A társasélet, noha csak tökéletlenül tükrözi vissza mintaképét, a háromszemélyű egy Istent, aki a megtestesülés titkával megváltotta és felemelte az emberi természetet, eszményi jellegénél és céljánál fogva az értelem és a kinyiltakoztatás világánál egyaránt feltétlen erkölcsi tekintéllyel bír, mely felette áll az idők minden változásának.

Vonzóereje, melyet csalódások, tévedések, balsiker nem tud megtörni vagy csökkenteni, ellenállhatatlanul arra indítja a nemesebb és az Úrhoz hűségesebb lelkeket, hogy megújuló tetterővel, új meglátásokkal, új tudással, eszközökkel és módszerekkel kiséreljék meg azt, amit más időkben és más körülmények között hiába igyekeztek megvalósítani.

A társadalmi élet eredeti rendeltetése és lényeges célja az emberi személy fenntartása, fejlesztése és tökéletesítése. A társadalom segít megvalósítani becsületesen a vallási és művelődési irányelveket és értékeket, melyeket a Teremtő minden embernek és az egész emberiségnek összességében és természetes szétágazásaiban egyaránt kijelölt.

Az olyan társadalmi tan vagy rendszer, amely tagadja vagy mellőzi az ember és az Isten között fennálló eme benső és lényegbevágó kapcsolatot, hamis úton jár. Az egyik kezével épít, a másikkal készíti a bomlasztó tényezőket, amelyek előbb-utóbb veszélybe sodorják és elpusztítják alkotását. És amikor elveti az emberi személynek és életnek kijáró megbecsülést s nem ád neki megelelő helyet rendszerében, törvényhozó és végrehajtó tevékenységében, korántsem szolgálja a társadalmat, hanem inkább megkárosítja.

Ha azonban szilárdan ragaszkodunk az emberi dolgok legfőbb szabályozójához, Istenhez, az emberek közt levő hasonlóságok éppen úgy, mint a különbözőségek megtalálják a maguk helyét a létezés, az értékek s ennélfogva az erkölcs feltétlen rendjében is. Ha ellenben meginog ez az alap, a műveltség különféle területei közt veszedelmes szakadás áll be, jelentkezik a körvonalak, határok és értékek bizonytalansága és ingadozása, úgy hogy pusztán külső tényezők és gyakran vak ösztönök döntik el majd a pillanat uralkodó irányzata szerint, kit illet meg a főhatalom egyik vagy másik irányban.

Az elmúlt évtizedek káros gazdasági rendszerét, amely minden polgári életet kiszolgáltatott a nyerészkedési ösztönnek, újabban egy nem kevésbbé káros felfogás váltotta fel, amely mindent és mindenkit politikai szemszögből néz és kizár minden erkölcsi és vallási szempontot. Végzetes eltévelyedés és kisiklás ez, tele előre nem látható következményekkel a társadalmi élet számára, amely még soha sem volt olyan közel ahhoz, hogy elveszítse legnemesebb értékeit, mint most, amikor azzal áltatja magát, hogy büntetlenül megtagadhatja vagy elfelejtheti méltóságának örök forrását: Istent.

A törvényhozók felhagynak azokkal a veszedelmes, a közösség belső szilárdságára káros elméletekkel és gyakorlattal, amelyek sorozatos téves feltételekből indultak ki és terjedtek el. Ezek között kell említenünk a jogi pozitivizmust, amely a puszta emberi törvényalkotásnak megtévesztő felségjogot tulajdonít és egyengeti az utat a törvénynek az erkölcstől való végzetes elszakadásához. Ide sorozzuk továbbá azt  a felfogást, amely bizonyos nemzetek vagy fajok vagy osztályok számára foglalja le a jogérzéket, mint végső parancsot és megfellebbezhetetlen irányelvet. Végül azokat a különféle elméleteket, amelyek bár elütnek egymástól és ellenkező eszmei nézőpontból származnak, mégis megegyeznek abban, hogy az államot vagy az államot képviselő valamely érdekcsoportot végső és legfelsőbb létformának tekintik, amely mentes az ellenőrzéstől és a bírálattól, még akkor is, ha elméleti és gyakorlati kiindulópontjai beletorkollanak és beleütköznek az emberi és keresztény lelkiismeret lényeges adottságainak nyílt tagadásába.

De tegyülkfel, hogy anyagelvű eszmék gonosz szelleme jut uralomra, a hatalomra és a hatalmaskodásra való törekvés ragadja durva kezébe az események gyeplőjét, akkor napról-napra érezhetőbben jelentkeznek majd ennek bomlasztó hatásai. Eltűnik a szeretet és az igazságosság. Ez már az Istentől elfordult társadalom fenyegető összeomlásának szomorú hírnöke.” (Rádióüzenet, 1942 karácsonya).

Conflictatio bonorum című apostoli buzdításában (1949)  XII. Pius pápa reális képet ad a folyamatos szembenállásról és a harcról az ember városa és Isten városa között. Krisztus és saját összes elődjének tanítását követően XII. Pius reálisan elutasítja a békekísérletet a világ szellemével vagy a modern világgal, ami a francia forradalom óta elutasítja Istent és Krisztust, és ami hallgatólagosan arra törekszik, hogy létrehozzon egy tisztán emberi várost. Egy ilyen béke a modern világgal nem más, mint illúzió és naivitás.

A modern világ, mely elutasítja Krisztus, az emberiség egyetlen megmentőjének királyságát, éppen ezen tény miatt nem képes a friss spirituális levegőt birtokba venni. Az a tény, hogy az Egyház a misszionáriusi munkát buzgón teljesíti, egyértelműen hirdetve a világnak a kinyilatkoztatott Isteni igazságokat, és minden ember láthatta és hallhatta a krisztusi tanítás és az Egyház szent liturgiájának időtlen szépségét, csodálhatta a szentek hősies életét és [az Egyház] mindennapi hősies irgalmas tevékenységét a szükséget szenvedők felé. Az egyik csúcspont, amikor az Egyház az ablakai a legszélesebb körben nyitva voltak, pontosan az a tizenkilencedik és huszadik évszázad előtt, a második vatikáni zsinat előtt, mert ez egy csúcspont volt az Egyház küldetésében a hitetlenek és nem keresztények között. A második vatikáni zsinat utáni időszak, a zsinat, amit XXIII. János metaforikusan az egyház ablakainak nyitásaként írt le, megdöbbentő módon a leggyengébb missziós buzgóság idejét hozta el az Evangélium nem keresztényeknek való hirdetésében, és Krisztus természetfeletti életébe való bevezetésében.

XII Pius a következőket mondja a modern világról: „a rosszfiúk rosszindulata napjainkban elérte a hihetetlen jámborság határát, ami más időkben valójában szokatlan volt. Visszataszítónak érezzük, hogy erre a gaztettre utaljunk, de apostoli szolgálatunk miatt nem hallgathatunk. Ez a büszkeség, mely megvetéssel hanyagolja el az isteni dolgokat, mivel ez az első ember bűne volt, lázadás a mennyei parancs ellen, a legzavarosabb forrása minden bűnnek a mi korunkban. Olyan, mint egy ragályos dögvész, ami szinte az egész világon terjed és tombol. Összeesküvést szerveztek, „összeesküsznek az Úr ellen és Fölkentje ellen” (Zsolt 2,2). Ez végtelen gonoszságot okoz, mert Istennek a társadalomból való száműzésével magát az embert fosztják meg lelki méltóságától, az ember az anyagi dolgok rabszolgája lesz, és gyökerei közt megfullad minden, ami a belső élet erénye, szeretete, reménye és szépsége.

Isten nevének ellenségei megfelelő vakmerőséggel bármilyen eszközt és megoldást birtokba vesznek: könyveket, brosúrákat, újságokat, rádióműsorokat, nyilvános gyűléseket, a tudományokat és művészeteket – minden hatalmukban áll, hogy terjesszék a szent dolgok megvetését. Úgy gondoljuk, hogy ez nem történhet meg a pokoli ellenség cselszövéseinek beavatkozása nélkül, kinek programja Isten gyűlölete és az ember elpusztítása.

Az ateizmus Isten iránti gyűlölet, mellyel századunkat beszennyezték, és ami miatt félnünk kell a szörnyű büntetésektől, mivel ez a legsúlyosabb bűn. Azonban Krisztus Vérével, amit az Új Szövetség Kelyhe tartalmaz, lemoshatjuk ezt a förtelmes bűnt, elpusztíthatjuk a következményeket, bocsánatért könyöröghetünk az elkövetők esetében, és felkészülhetünk az Egyház nagyszerű diadalára.”(Conflictatio bonorum apostoli buzdítás, 1949. február 11.)

Az igazi szabadság, az igazi emberség, az egyén és a társadalom egészének valódi társadalmi fejlődése csak akkor garantált, ha Isten a Teremtő akaratát parancsolataiban és Isten akaratát a Krisztusban való kinyilatkoztatásában elfogadják és betartják, és amikor Krisztus királyságát az emberi társadalom felett elismerik.

Juan Donoso Cortés spanyol katolikus politikus 1849 januárjában, a spanyol parlamenthez intézett beszédében meggyőzően mutatott be egy szoros összefüggést a keresztény hitet és a zsarnokságot elutasító társadalomban.

„Amikor a vallási hőmérő értéke magas, akkor a politikai elnyomás hőmérője alacsony;  amikor a vallási hőmérő értéke alacsony, akkor a politikai lázmérő-politikai elnyomás-zsarnokság értéke magas.

Ez az emberiség törvénye, a történelem törvénye. Ha bizonyítékot akarsz, nézd meg a világ állapotát, nézd meg a társadalom állapotát a kereszt előtti korszakokban. Mondjanak egyetlen ember nevét ebből az időszakból, akinek nem volt rabszolgája és nem ismert egyetlen zsarnokot sem. Ez egy kétségbevonhatatlan és nyilvánvaló tény, amit még soha nem kérdőjeleztek meg.

A szabadság, az igazi szabadság, mindenki szabadsága csak a világ Megváltójával együtt érkezett a világra; ez ismét egy vitathatatlan tény, amit még a szocialisták is elismernek. Ma az utat készítik elő egy gigantikus, univerzális és hatalmas zsarnok  részére; minden készen áll rá ehhez. Uraim, vegyék figyelembe, hogy nincs fizikai vagy erkölcsi ellenállás többé —nincs fizikai ellenállás, mivel a gőzhajó, illetve a vasút miatt nincsenek többé határok; nincs fizikai ellenállás többé, mivel az elektromos távíró miatt nincsenek távolságok; nincs erkölcsi ellenállás, mert minden akarat  meg van osztva, és minden patriotizmusnak vége.

Mondják meg tehát, hogy igazam van-e vagy tévedek, ha a világ közeli jövője miatt aggódok; mondják meg nekem, ha ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem érintem a valódi problémát. Csak egyetlen dolog van, ami elháríthatja a katasztrófát — egy és egyetlen: nem fogjuk megakadályozni azzal, ha több szabadságot, több garanciát és új alkotmányt fogadunk el. Meg fogjuk akadályozni, ha mindannyian minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy egy egészséges reakciót ösztönözzünk —egy vallási reakciót.” (Beszéd a spanyol parlamenthez, 1849. január 4.)

A jelenlegi földi élet valódi célja az, hogy már most  egységben éljünk Isten akaratával. Az egység Isten akaratával a központja Isten városának, elérjük ezt az örökkévalóságban, ahogy Szent Ágoston magyarázza: „Isten, tehát mint a teremtmények legbölcsebb teremtője és legigazságosabb rendezője, a földi lények legfőbb ékességéül a halandó emberi nemet teremtette, az embereknek az életnek megfelelő javakat adta, – azaz ideiglenes békét a halandó élet tartama szerint nemének jólétében, épségében és társaságában, és mindazt, mi ezen béke fenntartására vagy visszaszerzésére szükséges; úgymint: világosság, mely által látunk; a levegő, melyet beszíhatunk; a víz melyet ihatunk, egyszóval: mindazt, mi az ember táplálása- ruházása-, ápolására és díszére hasznos -, azon méltányos föltétel alatt, hogy azon halandó, ki ezen békességnek megfelelő javakkal jól fogna élni, az még többet és jobbat nyer, tudniillik a halhatatlanság békességét és az ennek megfelelő dicsőséget s tiszteletet az örök létben Isten és az emberek Istenbeni élvezésére.” (Civ. 19, 13)

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2019. június 20.