Éva (Miskolc)

Boldogok a lelki szegények, mert övék mennyeknek országa. Hogyan kell ezt érteni? Mit jelent az, hogy lelki szegény? Miért kell lelki szegénynek lenni? Vagy ez csak vigasztalás azoknak, akik azok?

A „Boldogok a lelki szegények, mert övék mennyeknek országa” nem csak a legelső boldogságmondás, hanem az összes Boldogságmondás, sőt az egész Hegyi beszéd tételmondata. Örülök, ha ráéreztél, hogy ezen a mondaton érdemes élethossziglan töprengeni!

A „lelki szegénység” tulajdonképpen ellentéte a lelki önelégültségnek, gőgnek, a szellemi fennhéjázásnak, a másokat lenéző elitizmusnak, az istentelen elbizakodottságnak. Az ipari forradalom óta, a robbanásszerű IT fejlődés óta, a humántudományok mélyülése óta a mai ember képes önelégülten azt hinni, hogy felvilágosult szellemével és csúcstechnikájával képes az életet önerőből jól vezetni. Mintha az életvezetés, a boldogság egy termék lenne, amit jól le kellene gyártani, okosan elő kellene állítani.

Ha az ember érett alázattal túlnő a lelki önteltségen, akkor kezd közel kerülni a lelki szegénység állapotához.

A lelki szegénység bizalomteljes együttműködést jelent a Teremtővel, amiben van passzivitás is (ráhagyatkozás, bizalom, a teremtmény alázata), de van aktivitás is (tegyem meg, ami rajtam múlik). A lelki szegénység evilági szempontból tűnhet balgaságnak, lassúságnak, passzivitásnak, „ópiumnak”, pedig valójában nem az: a lelki szegény kozmikusabban, tágabb törvényszerűségek szerint él. A lelki szegénynek nem kell törés, élettörténeti katasztrófa ahhoz, hogy túllépjen pökhendi önteltségén, s hogy belássa: bármilyen elszánt is, bármilyen áldásosak a tudományai és hatékonyak a technikai eszközei, nem minden rajta múlik, nem ő a teremtés istene. A lelki szegény engedi, hogy a kezdeményezés Istennél legyen, Ővele együtt akar aktívan szeretni. Tulajdonképpen minden Boldogságmondás alanya Jézus Krisztus: elsősorban Őreá vonatkoznak, s onnan vonatkoznak a tanítványokra, reánk is. Krisztus „lelki szegénysége” a kenózisa, a barlangi születése, az egyszerű földi sorsa, s lelki szegénységének csúcsa a kereszt. Egész földi életében bizalomteljesen ráhagyatkozott az Atyára, szomjasan kutatta az akaratát (Mit tegyünk, hogyan lesz jó az üdvösség tekintetében?), a kereszten pedig tökéletes lelki szegénységgel lehelte ki Lelkét az Atyának. Így a „lelki szegénység” és az „Abba-Atyánk” a legszorosabban összetartozik jó dolgunkban, szolgálatunkban és keresztjeink idején is.

A lelki szegénység semmi esetre sem jelent mentsvárat egy jámbor passzivitásba, vallásos mázzal bekent semmitevésbe, hanem cselekvés, de másfajta cselekvés: készséges együttműködés az „új szövetség” keretein belül. Isten nem véletlenül mutatkozik be férfiként (Atya, Fiú), ami azt jelenti: a kezdeményezés az Atyánál van, mi pedig készségesen várjuk, éber figyelemmel rezdülünk, merre is sejlenek fel a jövő fonalai, az üdvösség jobb útja. Aztán jön az aktivitás: igenis kell döntést hozni, aktívan egy életstílust kialakítani, az életvezetésünket kontrollálni, a bűnöket keményen kerülni. Az Istenszülő Mária modell a lelki szegénységben is: készségesen, figyelmesen vár, hogy Isten kezdeményezzen – aztán aktívan dönt, megszüli a Gyermeket, vállalja istenanyai hivatását.

A lelki szegények boldogsága az, hogy övék a mennyek országa.

Ez a „mennyek országa” nyilván nem egy fizikai hely, hanem tulajdonképpen az Isten jelenléte. Ott van Isten országa, uralma, ahol az Ő szent jelenléte van. A lelki szegények azok, akik már Isten szent jelenlétében élnek, szeretnek, dolgoznak, s szenvednek. S ettől boldogok. Ez földrengést okoz a boldogságfogalmunkban: nem az a boldog, akinek minden rendben van az életében, abszolút egészséges és családjában sincs gond, hanem aki már Istennek ebben a szent jelenlétében él és aktívan szeret. Az ilyenek arcán kezd felragyogni Isten dicsőségének szelíd fénye, ahogy azt láttuk pl. Roger testvér arcán.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. május 27.