Néhány hónapja egyazon héten két temetés is történt közösségünkben. Mindkét esetben olyan férfiakat temettek, akiket ismertem, hosszú életet éltek, és nagy családjuk volt. Feltételeztem, hogy a két temetés nagyon hasonló lesz. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Az első temetés lenyűgöző volt: az élet ünnepe, amilyet rég nem láttam. Az elhunyt összes gyermeke és unokája jelen volt. Ahogy láttam, gyermekei önmagukban is nagy hatással bíró emberek lettek. Jó kapcsolatuk van (nem tökéletesek) egymással és közösségeikkel. Az unokái közül többen is arról beszéltek, amit a nagyapjukról és az ő emlékeiről hallottak. – Emlékszem, amikor nagypapa… – mondták számtalanszor. Nyilvánvalóan több nemzedékre volt hatással élete során.

De nemcsak a család volt jelen. Az egyik fia cégét képviselő vezetők a keleti partról repültek a temetésre. Több száz barát és családtag töltötte meg a helyiséget. Elámultam, hogy hány ember életét érintette meg ez a férfi.

Az egykori baseball játékos és humorista Yogi Berra viccelődött így: „El kell menned mások temetésére, különben nem jönnek el a tiédre.” Ugyanakkor én nem ezért örültem, hogy elmentem. Azért örültem, mert ez az a fajta temetés volt, amiről azt gondoljuk, hogy „azt akarom, hogy az én temetésem is így nézzen ki.” Természetesen a temetés azért nézett így ki, mert az elhunyt élete is ilyen volt.

Később ugyanazon a héten elmentem a másik temetésre. Kiderült, hogy kevesebb, mint 10 ember gyűlt össze. Egy lelkészt kellett fogadniuk, mivel egy lelkész sem állt elég közel az elhunythoz, hogy felajánlja szolgálatait.

Nem, mintha ez a férfi elrejtőzve töltötte volna az elmúlt 30 évét. Nagyon is teljes életet élt, de az egy üres temetéshez vezetett. Miért? Mert az élete tele volt rossz dolgokkal. Önelégült volt, többnyire anyagi dolgokkal tele, kapcsolatai nem voltak egészségesek és nem gyakorolt jó befolyást másokra.

Azt hittem, ugyanolyan temetés lesz, de teljesen az ellentéte volt a másiknak.

A New York Times munkatársa, David Brooks világosabban írta ezt le, állítva, hogy a kultúránk az “életrajzi erényeket” értékeli, de a saját életünkben talán “halotti beszéd erényeket” kellene keressük. Talán épp egy temetésen vett részt, mielőtt ezeket a szavakat leírta.

A temetések során alkalmunk nyílik arra, hogy lelassítsunk és megfontoljuk az élet rövidségét – és hogy mik az életünk prioritásai. Elgondolkodunk az örökkévaló és az isteni dolgokon. Megállunk az élet rutinjai és zaja közepette azért, hogy átgondoljuk, milyen módon megy az életünk. Arra ösztönöz bennünket, hogy az embereket ünnepeljük az anyagiak és a tevékenységek felett. Visszatekinthetünk az életünkre, aminek segítségével újra előre nézhetünk.

Talán ezért mondja a Prédikátor könyve: „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él!” (Prédikátor könyve 7, 2).

Természetesen megértem, hogy a halálnak szomorú és sokkoló oldala is van. De ha esélyt kapunk közben arra, hogy ránézzünk az életünkre, éljünk vele.

A KEVE Társaság a CBMC International és az Europartners társszervezete

Forrás: keve.org, Monday Manna

Létrehozva 2019. május 5.