“Atyám, kezedbe ajánlom lelkedet”
A szeretet erénye
A szeretet az igazságosság tökéletessége. Arisztotelész bölcsességében ezt mondja: „Ha igazságosság van, akkor még kell a barátság, ahol azonban barátság van, ott nincs többé szükség igazságosságra”. E gondolat kiegészítéseként Szent Ágoston hozzáfűzi: „Szeresd Istent, és tedd mindig, amit akarsz”, hiszen ha szereted Istent, semmi olyant nem fogsz tenni, amivel Őt megsértheted.
Ezért jól illik, hogy Krisztusnak a kereszten mondott hatodik szavát, melyben az isteni igazságosság tükröződik, mely minden részletében az Atya akaratát teljesíti, a szeretet hetedik szava követi: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Olyan volt, mint a teremtés hetedik napja. A hat ezt megelőző szóban Isten Fia cselekvő volt. Megbocsátott ellenségeinek, megkegyelmezett a tolvajoknak, megvigasztalt egy anyát, elégtételt adott a hűtlenségért, könyörgött szeretetért, vezekelt az igazságtalanságért, most már megpihen és hazamegy.
A szeretet a legnagyobb mértékben idegen ezen a földön; az emberi szívekben ugyan pillanatokra kielégülést talál, de igen gyorsan nyugtalan lesz. A szeretet a végtelenből született, és ezért nem tud kevesebbel megelégedni sem. Bizonyos értelemben Isten minden más szeretetet, mint az Ővét elrontotta a számunkra, hiszen isteni szeretetéből teremtett bennünket.
Mivel a szeretet az Ő örök tűzéből született, a földi vonzalom szikrái csak meggyújtani tudják szívünket. Mi mind olyanok vagyunk, mint a száműzetésben levő királyok, az Atya házából elveszett fiak. Ahogy a lángoknak a nap felé kell emelkedniük, úgy kell annak, aki az Atyától jön, ismét az Atyához visszatérni. A szeretetnek a szeretethez kell visszatérnie. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”
Ehelyütt meg kell figyelni, hogy Krisztus ezeket a szavakat hangosan mondta. Életét nem mások vették el tőle. Az Ő szeretete nem olyan szeretet volt, mellyel a haldokló szülői szív a gyermeknek még egyszer kifejezi magát; az ilyen szeretet olyan szívből jön, mely a elkerülhetetlennel áll szemben. Az Úr esetében azonban a szeretet tökéletes és feltétel nélkül szabad volt: a szabadságot adta fel.
Így tanít bennünket arra, hogy e föld minden szeretete választást hord magában. A fiatal ember, aki egy lánynak szeretetéről beszél és arra kéri őt, hogy a felesége legyen, nemcsak szeretetét bizonygatja, hanem egyúttal mindenki máshoz fűződő szeretetét is feladja. Azzal az egy tettel, mellyel őt választja, minden másról lemond, ami nem ő.
Mi csak akkor tudjuk valami iránti szeretetünket igazán bebizonyítani, ha ezt a valamit választásunkkal minden egyéb fölé helyezzük. Szavak és sóhajtások gyakran csak az önzés vagy a szenvedély kifejezései; csak a tettek tudják a szeretetet bizonyítani.
Mikor Isten Ádámot és Évát a paradicsomba helyezte, privilégiumaiknak megtartását a hozzá való hűségtől tette függővé. Miként lehet azonban a hűséget másképp bebizonyítani, mint a szabad választással, vagyis Isten akaratának minden más akarat fölé való helyezésével?
Gyümölcs vagy kert, e kettő közötti szabad választásukban volt szeretetük próbája elrejtve. Döntésük megmutatta, hogy valami mást jobban szerettek, mint Istent.
Feltámadása után az Úr mielőtt Péternek, mint az Egyház sziklájának átadta volna a hatalmi jogkört, ezt a kérdést intézte Péterhez: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” (Jn 21,15). Háromszor tette fel az Úr ezt a kérdést, mert Péter is háromszor árulta el Őt – megint egyszer a választással lesz a szeretet próbára téve.
Urunk nyilvános működésének eleje és vége a szeretetnek ugyanazt az alapvető megnyilvánulását mutatja. A kísértés hegyén és a Kálváriahegyen az ördög és a gonosz emberek megpróbálták az Úr választását megvesztegetéssel befolyásolni. A föld minden dicsőségére tekintve az ördög kérkedve mondta: Mindezek a birodalmak az enyémek. És felajánlotta az Úrnak, ha letérdelve imádja őt. Jézus bírhatta volna a földet, ha feladta volna a mennyet.
A másik hegyen sátáni emberek azok, akik így kiáltanak: „Szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki” (Mt 27,42). Jézus rajongó követőket találhatott volna, ha feladta volna a keresztet, a kereszt nélkül azonban nem lett volna a Megváltó.
Ahogy azonban nem esett térdre az ördög előtt, úgy nem szállt le a keresztről sem; mivel az isteni szeretetnek tökéletesnek kell lennie. Az Úr az Atya akaratában való megnyugvást előnybe helyezte a gazdagsággal és a testi jóléttel szemben, hiszen „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).
Így Ő szeretetét nemcsak szavakban mutatta meg, hanem tettel is bizonyította. Ezért élvezhette tökéletes szeretetének gyümölcsét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”.
Ebből csak egyre következtethetünk: nem elég csak Krisztus nevét viselni, ezt a nevet ki is kell érdemelni. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram” (Mt 7,21). Mi csak azzal tudjuk az Úr iránti szeretetünket bebizonyítani, ha minden elé helyezzük Őt; az Utolsó Ítéletkor az Atyához való visszatérésünk feltétele a kereszt választása, mindazzal, ami ezzel jár.
Életünk minden pillanatában megvizsgálhatjuk, hogy valódi keresztények vagyunk-e, mégpedig az Úr parancsai iránti engedelmességünkben: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom… Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 21/23).
És ezzel elérkeztünk a második leckéhez, melyre a szeretet minket okít. Hetedik szavában az Úr az Atya iránti szeretetét nem a parancsok megtartásával kapcsolatban fejezte ki, hanem e megnyilvánulásában sokkal inkább az Atya és a Fiú közötti személyes viszony mutatkozott meg. Sőt e mondatban: „Aki teljesíti parancsaimat, az szeret engem” az „én parancsaimra” kifejezésre kell figyelni. A parancsok nem absztrakt törvények, melyeket el lehet választani a személytől.
Ha szeretsz engem, tartsd meg a parancsaimat. A tökéletes szeretet tehát valami egész más, mint a parancsok, mint törvények iránti engedelmesség. A törvények a tökéletleneknek szólnak, az igazi szeretet pedig a tökéleteseknek. A törvények azok számára vannak, akik a minimumot akarják, míg a szeretet azoké, akiket a maximum érdekel. A törvényeket ezért rendszerint negatívan fogalmazzák: „Nem szabad, ne tedd”, ezzel szemben a szeretet pozitív: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből” (Mt 23,37).
A tökéletlen keresztények csak arra ügyelnek, hogy az Egyház parancsait megtartsák; azt akarják tudni, hogy meddig mehetnek el anélkül, hogy súlyos bűnt elkövetnének; hogy milyen közel mehetnek a pokolhoz, még anélkül, hogy beleessenek; mennyi igaztalant követhetnek el anélkül, hogy megbüntessék őket; hogyan élhetnek Istennek tetszően még anélkül, hogy saját maguknak fájdalmat okoznának.
A tökéletes keresztényt nem érdeklik a határok vagy a minimum; hiszen a szeretet nem méricskél. Mária Magdaléna nem mérte a drága kenet cseppjeit, melyet az Üdvözítő lábára öntött. Júdás ellenben megszámolta őket és kiszámolta az árát. Magdaléna azonban szeretetből széttörte az edényt és mindent odaadott, mert a szeretet nem ismer határokat. Ezért nem tudta Szent Pál Krisztusnak a bűnösök iránt érzett szeretetét jobban leírni, mint ezekkel a szavakkal: „Kiüresítette magát” (Fil 2,7).
Nincs olyan törvény, mely előírja, hogy az embernek ajándékot kell adnia szeretteinek; nincs olyan törvény, mely szerint az anyának szeretnie kell gyermekeit; mert a szeretet határtalan.
A keresztnek sem voltak határai; a végtelenbe kinyújtott kezek a megváltás világméretű hatását mutatják. Itt nem számolták fel a költségeket: „De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd” (Luk 22,42). Az Úr még az italt sem fogadta el, mely szenvedéseit enyhíthette volna, hogy az emberekért való önfeláldozására irányuló akarata ne tompulhasson el.
Mint Magdaléna, Ő is széttörte élete edényét, és végtelen gazdag megváltást öntött ki belőle. Egy ilyen tökéletes szeretetet csak a tökéletes szeretethez való visszatéréssel lehetett megjutalmazni: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”.
Igen, a kereszténység lényege a szeretet. De nem az a szeretet, amit a modern világ ért e szó alatt, nem az azok iránti szeretet, akik minket szeretnek, hanem az, amit azok iránt is éreznünk kell, akik gyűlölnek bennünket. A szeretet nem a szervezetben van, hanem az akaratban, nem a vonzódásban, hanem a szándékban, nem a kielégítésben, hanem Istennek minden más elé való helyezésében.
Ezért kell nekünk minden emberben, még azokban is, akik zavarnak, bosszantanak vagy gyűlölnek bennünket, Krisztus egyik lehetséges szeretőjét látnunk, és minden keresztényt egyfajta megszentelt ostyának tekintenünk.
Még e világ romlott embere is értékes, mivel Krisztus meghalt érte. Ez a szerencsétlen ember választhatta a rosszat, de e felett nem nekünk kell ítélkeznünk. Ahol élet van, ott remény is van. Talán számunkra nem tűnik szeretetreméltónak, Isten mégis szereti őt.
Az összes erény között a legtökéletesebb a szeretet, az Isten és a felebarátaink iránt érzett szeretet. Hogy mi életünk utolsó napján Krisztushoz hasonlóan lelkünket az Atya kezébe adjuk-e vissza vagy sem, egészen attól függ, hogyan használjuk szabad akaratunkat.
Ha visszaéltünk vele, akkor lelkiismeretünk megmondja nekünk, hogy mi magunk vagyunk saját legádázabb ellenségünk: most tudom, hogy én, amikor keresztre feszítettelek, saját szívemet zúztam szét.
Közülünk a legtöbben azért nem jutunk el a tökéletes Isten-szeretetre, mert attól félünk, hogy mellette semmi mást nem birtokolhatunk. Attól félünk, hogy az Isten iránti engedelmességgel elvesztünk valamit; habozunk mindent kockáztatni Istenért. Ha be tudnánk látni, hogy a nap fényénél nincs szükségünk semmilyen gyertyára, akkor minden könnyű lenne.
Oh Istenem, világosíts meg bennünket, hogy láthassuk, hogy a Te szeretetedben mindent birtokolunk, és ezzel a világossággal add meg azt a kegyelmet, hogy egykor ajkunkon ezekkel a szavakkal halhassunk meg: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”!
(forrás: katolikus-honlap.hu)
Létrehozva 2019. március 1.