Folytatódik a Papp válaszol, ebben a rovatunkban a 777 olvasói tehetnek fel kérdéseket Papp Miklós görögkatolikus papnak – és családapának!

Dia (Budapest)

Hogyan lehetne leküzdeni a mindig-minden-most-kell, félek, hogy kimaradok valamiből, ha itthon vagyok (divatosabb nevén FOMO) érzést, ami egyre több fiatalt sújt?

A FOMO (Fear Of Missing Out – „félelem attól, hogy kimaradunk valamiből”) nem egy konkrét valamitől, hanem attól való félelem, hogy lemaradunk valamiről. Látjuk mások boldog képeit a közösségi hálón, mi pedig otthon ücsörgünk. Látjuk mások utazásait, buliról küldött képeit, merész szabadidőtevékenységeit, s mindez szorongással tölt el, mert én nem pörgök ilyen szinten, az én életem unalmasabb, elmulasztom az élet nagy élményeit…

A FOMO jelenségét érdemes filozófiai, teológiai és empirikus oldalról is megvizsgálni.

Filozófiailag a FOMO a szabadság ára. Az egzisztenciális filozófusok (Kierkegaard) írnak arról, hogy a szabadság megszédül a maga lehetőségeitől: mennyi mindent tehet, micsoda magasságokat és mélységeket járhat be!

Szorongással tölti el, hogy ezekből választania kell.

És ha rosszul választ, keveset választ? Mindezt csak fokozza a szélsőséges liberalizmus, ami szerint az a szabadság, hogy bármit választhatunk. Sartre szerint a szabadságnak nincs egy nagy célja, hanem az a szabad, aki mindig dönthet máshogy. A szélsőségesen liberális szabadságfelfogás fél az egyetlen úttól, az elköteleződéstől, a lehetőségek feláldozásától, mert akkor mintha elvesztegetné önmagát.

A kommunizmusban sokunk szabadságát még a diktatúra bénította meg, ma viszont a túl sok lehetőség.

Mindenhol kinyílnak ajtók, s azt hiszi a fiatal, akkor él igazán, ha mindenhová beteszi a kis lábát. Olykor a szülei is delegálják a vágyaikat: „amit mi nem éltünk meg, legalább a gyerekünk élje meg”. Egy év Oxfordban, egy év mosogatás egy luxushajón, egy év karitász munka Afrikában… Fiatal barátaink (olykor a szülei biztatására is) úgy szórják az éveket, mintha időmilliomosok lennének. A liberalizmus nagy ámítása, a „nyerj meg mindent, ragadj meg mindent, élvezz ki mindent” – csak közben nem épül fel egy életpálya, egy család. Fila Béla professzorom mondta mindig: „Vannak, akik 1 méteres körben letapossák a füvet maguk körül: lépnek egyet előre, egyet vissza, belekóstolnak mindenbe, de nem haladnak. Így sok irányba lépegetnek egyet-egyet, de igazából nem jutnak sehová.” Miközben a liberalizmus nagy káprázata szerint mindent meg akarok nyerni, valójában mindent elveszítek: nem lesz életpályám, csak egy csomó fényképem.

Az élet közepén ez nagyon fog fájni.

A teológiai oka a FOMO-nak Isten nagyvonalúsága: az embert valóban szabadnak teremtette. Nem döntötte el senkinek a hivatását, szakmáját, házasságát (ne is vádoljuk a rossz döntésekkel), hanem felnőttnek tekint. Aquinói Tamás beszél arról, hogy a visio beatifica-t nem mi döntjük el, arra Isten mindenkit meghívott. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Nem vagyunk szabadok a végső cél kitűzésében, szabadok vagyunk viszont abban, hogyan is akarunk oda eljutni: mérnökként, anyaként, papként. Ez a szabadság nagy méltósága! Persze a száz irányba menni akaró szabadságunknak ígér még valamit: érdemes egyetlen úton töményen menni, s nem félni, hogy mi mindenről lemaradunk. Péter és társai féltékenykednek, hogy mi lesz a jutalmuk, ha mindent elhagynak, ülhetnek-e jobb és bal oldalról, Márta sok mindennel törődik.

Krisztus megnyugtatja őket és minket: merni kell egyetlen úton becsületesen elindulni, életpályát felépíteni, levágni nem csak a kísértéseket, hanem az életpályánkhoz nem illő jó dolgokat is. Ez viszont hit kérdése, hogy érdemes a kezünket az eke szarvára tenni, s nem nézni hátra, hanem töményen élni. Ezt a hitet az evilági humántudományok nem tudják megadni. Hogy merjünk valamiket elveszíteni, ne érezzük vesztesnek magunkat, ha lemaradunk valamiről – ezt a félelmet a hit tudja megnyugtatni.

A FOMO végső soron a haláltól való szorongás. E földi életből mindent kiszipolyozni annak kell, aki csak evilági boldogságában hisz. Akinek van istenhite, az tudja, hogy úton vagyunk a teljes boldogság felé. Isten ígéretei alapján bízhatunk abban, hogy aki egyetlen úton (családjában, szakmájában, életpályáján) becsületesen halad, az mindent megnyerhet. A hit adja az aranyfedezetet ahhoz, hogy merjek lemondani jó dolgokról, alternatívákról is.

A fizikai síkról csak annyit: túl sok kép, lehetőség ömlik ránk. Alázatosan meg kellene azt gondolnunk, hogy a világ minden örömét, de minden fájdalmát is (!) felvenni csak Isten tudja. Túl sok örömöt, lehetőséget, színességet látunk, s belesajdul a szívünk, hogy nem tudunk mindent megélni. És túl sok szenvedést, fájdalmat, háborút látunk a kommunikációs eszközök révén, s belesajdul a szívünk, hogy mennyi szenvedés van a Földön. Alázatosan be kell látnunk: nem fér minden öröm és minden kín a szívünkbe. Arra csak Isten képes. 

A mi dolgunk a virtuális helyett a reális életünket élni, annak örömeit élvezni és keresztjeit felvenni.

A teljes cikk megtalálható itt.

Létrehozva 2019. február 24.