Szeptember közepén a Szent Kereszt felmagasztalását ünnepeljük, Jézus szenvedését, sebzettségét. A kereszten Istent megsebezte az ember…

Amikor Jézus keresztjére gondolunk, ne pusztán egy történelmi eseményre gondoljunk, ne csak arra, hogyan végezték ki kétezer évvel ezelőtt Jézust, s hogy milyen volt a kereszt, s hogy anatómiailag mennyire volt összetörve Jézus teste…

Értsük meg inkább, hogy Jézus egész élete kinyilatkoztatás. Elmondja és megmutatja ugyanis, hogy milyen az Atya. Az Atya olyan, mint Ő. És ha Jézusnak súlyos sebei vannak, akkor az azt jelenti, hogy az Örök Istennek is sebei vannak, azaz valami hiánya, fájdalma van… És ez nem csak kétezer évvel ezelőtt volt így egyetlen napon, hanem azóta is, és mindig így van! S mindez az emberrel függ össze…

De hogy lehet ez? Hiszen Isten teljes – önmagában. S mégis: sebei, hiányai is vannak, amelyek a barátaiból fakadnak. Ezt nehezen értjük talán, mert Istent sokszor távoli, közömbös
Istennek gondoljuk. Nincs vele mély kapcsolatunk: Ül a trónon és hideg-ridegen szemléli, mi lesz a sorsom. Ha megtartom a parancsait, akkor átmegyek a vizsgán és üdvözülök, ha nem, akkor megbuktam.

Olyan, mint egy következetes, de könyörtelen vizsgáztató tanár, aki már leadta az anyagot, elmondta az elvárást, és már csak az a dolga, hogy ellenőrizze, hogy a diák elegendő pontot ért-e el. Így látjuk sokszor. Csak elvár és ellenőriz, és neki mindegy, hogy mi lesz a végeredmény. Ha elkárhozol, hát te tehetsz róla; Ő megtett mindent.

Azonban Isten nem közömbös irántunk! Nem érdektelen! Elkötelezte magát mellettünk. Nem mindegy számára, hogy mi van veled, hogy mi lesz veled! Éppen úgy, mint egy szülő, aki nem tud közömbös lenni gyermeke iránt, akinek sosem mindegy, hogy mi lesz gyermekével, hogy hogyan alakul az élete.

Istennek fáj, ha a bűneinkkel leromboljuk magunkat. A bűnös ember nem érzékeli először azt a rombolást, amit a bűn végez a bensőjében. Érzéketlen a lelkiekkel kapcsolatban. Isten azonban kezdettől érzékeli a rombolást. S éppen ezért már a kezdetekkor fáj neki önrombolásunk, s az még inkább, hogy nem akarjuk, nem tudjuk abbahagyni azt. Ahhoz hasonló ez, mint amikor valaki összevagdossa magát, mert a fájdalomra érzéketlen.

Isten elkötelezte magát melletted is! Istennek nem volt szüksége arra, hogy embert teremt-sen. Neki nem kellenek szolgálók. Neki nincsen szüksége ránk, mert teljes ő nélkülünk is. Azért teremtett, hogy megajándékozzon – örömével, boldogságával, gazdagságával, de legfőképp barátságával, önmagával.

Isten elkötelezte magát melletted! Felelősséget érez irántad. Elkötelezte magát melletted, összekötötte magát veled: megtestesült. És azóta nem tud teljes lenni nélküled. Elkötelezte magát, és veled teljes és boldog. Istennek hiánya van, és ez te vagy. Ezt a hiányt csak te tudod betölteni.

Ha te igent mondasz és belépsz ebbe a szeretetkapcsolatba, akkor gyógyítod és betöltöd az Ő vágyát is.

Ha nem vagy jelen Isten számára, ő nem ha-ragszik, nem is nagyon „beszél” erről, mivel nem akarja követelni a szeretetedet. Isten csendesen vár és hív, hogy válaszd a boldogsá-godat, a vele való kapcsolatot – azért, hogy Te boldog legyél. (S ez az Ő boldogsága is!)

Ha minket pofon ütnek, nem szeretjük a másikat. Isten azonban akkor is szeret, ha „meg-ütjük”. Sebeket ejtünk rajta; én is, aki mindezt írom, s te is, aki olvasod. Mert „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze.”

Lesújtó most ezt olvasni? Akkor olvass tovább figyelmesen, mert az evangélium örömhír, és nem „letolás”. Az örömhír pedig az, hogy bár súlyos sebeket okoztunk és okozunk Istennek, ez sem változtatja meg szeretetét. Tudja, milyenek vagyunk és irgalma nagyobb bűneinknél.

Istennek van egy hiánya  és ez te vagy!

 (Forrás: Fehér Barát, 2018/2. szám)

Létrehozva 2018. december 16.