Egy napon egy püspök azzal a kéréssel hívott fel, hogy végezzem el az exorcizmust egy bizonyos személyen. Először azt válaszoltam, hogy legyen szíves saját maga egy papot erre a feladatra kinevezni. Mire a püspök azt felelte, hogy nem talál olyan papot, aki ezt a feladatot hajlandó lenne elvállalni. Ezzel a nehézséggel máshol is találkozhatunk. Maguk a papok sem hisznek ebben a dologban; ha azonban püspökük azt ajánlja, hogy vegyék át az exorcista hivatalát, máris úgy érzik, hogy ezer ördög támad ellenük, és emiatt visszautasítják ezt a felkérést.

Újra és újra elismétlem, hogy a démont a gyóntatás sokkal jobban dühbe hozza, mivel ezalatt lelkeket ragadnak el tőle, mint az exorcizmus, amellyel csak a testből űzik ki őt. És a prédikálás még jobban feldühíti, hiszen a hit Isten szavából nő. Ha tehát egy papnak megvan a bátorsága ahhoz, hogy prédikáljon és gyóntasson, akkor egyáltalán nem szabadna félnie az exorcizmustól sem.

Léon Bloy világos szavakat írt azokról a papokról, akik vonakodnak exorcizmust végezni: „A papok exorcistaként szinte soha nem gyakorolják hatalmukat, mivel nincs meg hozzá a hitük, és egzisztenciális félelmük van attól, hogy a démont felbosszantsák.” Így van ez. Sokan sajnálják a vesződséget, és eközben elfelejtik, hogy a démon amúgy is minden rosszat megtesz velünk, amit Isten megenged neki; mert a gonosszal nincs fegyverszünet! Léon Bloy így folytatja: „Ha a papok elvesztették a hitüket, mármint hogy nem hisznek saját exorcista képességükben és ezért ezt nem is gyakorolják, akkor ez hatalmas szerencsétlenség, kegyetlen mulasztás. Ennek az a következménye, hogy az állítólagos hisztériások, akikkel a klinikák tömve vannak, visszavonhatatlanul leggonoszabb ellenségeiknek maradnak kiszolgáltatva.” Ezek kemény szavak, de igazak. Az ilyen viselkedés Krisztus parancsának egyenes elárulása.

Visszatérve a püspökkel folytatott telefonbeszélgetésemre, nyíltan megmondtam neki, hogy ha nem talál megfelelő papot, kötelezve van arra, hogy ő maga végezze el az exorcizmust. Mire ő naiv ártatlansággal ezt válaszolta: „Én? Azt sem tudom, hogy kezdjem el.” Erre azt feleltem, amit P. Candido mondott nekem, amikor én kezdtem el exorcizálni: „Először olvassa el a rituálé magyarázatait, és utána mondja el az előírt imákat a kérvényező felett.”

Ez a kiindulópont. Az exorcizmus rituáléja 21 szabállyal kezdődik, amit az exorcistának szem előtt kell tartania. Ebben semmilyen szerepet nem játszik, hogy ezek a szabályok 1614-ből származnak: ezek nagyon bölcs utasítások, amelyeket még ki lehet egészíteni, amelyek azonban mára is megtartották teljes érvényességüket. Ezután az exorcistát figyelmezteti, hogy nem szabad a démon jelenlétét az érintett személyben rögtön elfogadni. Mindezek után egy csomó gyakorlati útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan lehet a valódi megszállottságot felismerni, és hogyan kell viselkedni mint exorcista.

Valójában azonban nem ez, hanem más a kiindulási pont. Ha valaki személyesen vagy hozzátartozói vagy barátai által exorcizmusra jelentkezik, kikérdezéssel meg kell próbálni kitalálni, hogy megalapozott-e a kérés annak elvégzésére. Csak ezután kell azokat a tüneteket, amelyeket a személy maga vagy a hozzátartozói felsorolnak, megvizsgálni, és lehetséges okaikat kikutatni.

A vizsgálódást a testi panaszokkal kell kezdeni. A rosszindulatú hatások két leginkább érintett pontja a fej és a gyomor. A rituálé gyanús jelekként a következő külső jelenségeket sorolja fel: idegen nyelvek folyékony beszélése vagy megértése; távoli és rejtett dolgok ismerete; emberfeletti izomerő. Ahogy már mondtam, ezeket a jeleket mindig csak az exorcizmus alatt figyeltem meg, soha nem előtte. Gyakran lép fel sajátságos vagy erőszakos viselkedés. Nagyon jellegzetes tünet minden szent dolog határozott visszautasítása: az ima abbahagyása, holott azelőtt sokat imádkozott; a templomba járás abbahagyása; káromkodás és a szentképek szétszaggatása. Csaknem mindig sor kerül a hozzátartozókkal vagy a környezettel szembeni aszociális viselkedésre és olykor tettlegességre is.

Az érintett személyen az exorcista felkeresése előtt csaknem mindig elvégeztek már minden lehetséges orvosi vizsgálatot. E szabály alóli kivételek nagyon ritkák. Ezért az exorcista nyugodtan elkérheti ezek eredményeit és kikérheti a kezelő orvosok véleményét. A démoni megszállottság meglétének egyik biztos kritériuma a gyógyszerek hatástalansága ott, ahol az exorcizmus nyilvánvalóan hatékony.

Emberfeletti testi erő is jele lehet a démoni megszállottságnak. Egy elmebeteg őrjöngőt kényszerzubbonnyal kordában lehet tartani, egy megszállottat nem. Ő mindent széttép, láncokat tör szét, még azokat a széles bőrszíjakat is, amikkel megpróbálják megkötözni. Egyszer egy megszállottat vastag kötelekkel egy vaságyhoz kötöztek, de az elgörbítette a rudakat és széttörte a vasat.

Gyakran hall a páciens (vagy a többiek is, ha egy egész család érintett) különleges zajokat, lépéseket a folyosón, nyíló majd csukódó ajtókat, kopogásokat a falakon vagy a bútorokon. Tárgyak tűnnek el, hogy aztán a leglehetetlenebb helyeken kerüljenek újra elő. Hogy az okokat megtaláljam, én mindig azt kérdezem, mikor léptek fel ezek a zavaró tünetek, első megjelenésük nem áll-e összefüggésben valamilyen konkrét eseménnyel, vajon az érintett nem vett-e részt spiritiszta ülésen, nem keresett-e fel mágust vagy kártyavetőt, és ha igen, hogyan zajlottak le ezek a találkozások?

Ha a kikérdezések alapján felmerül a gyanú a rosszindulatú hatás meglétére, akkor meg kell kezdeni az exorcizmust.

P. Candido munkája során gyakran kihallgatta a démonokat, mégpedig minden korosztályú betegnél. De legszívesebben a gyerekek kikérdezéséről számolt be, mert ha ők olyan feleletet adnak, ami nyilvánvalóan nem felel meg koruknak, akkor biztos, hogy a démon beszél belőlük. Egy napon egy 13 éves kislánynak ezt a kérdést tette fel: „Két ellenség, aki egy életen át halálosan gyűlölte egymást, újra találkozik a pokolban. Hogyan jönnek ezek egymással ki, mikor ezután már az egész örökkévalóságban együtt kell maradniuk?” A válasz ez volt: „Milyen buta vagy! Ott lent mindenki magába görnyedve egyedül él lelkiismeretétől kínozva. Nincs semmilyen egymás közötti kapcsolat. Mindenki tökéletes magányban van, és kétségbeesetten siratja azt a gonoszságot, amit elkövetett. Olyan ez, mint egy temetőben.“

EGY EXORCISTA MESÉLI
RészletekGABRIELE AMORTH atya könyvéből

Létrehozva 2011. október 26.